Ideiglenesen politikamentes övezetben élek. Kevés dolog van szebb a világon, mint távol lenni a túlpolitizált magyar illúziótól, amelyet otthonrekedt honfitársaim valóságként érzékelnek. A távolság (földrajzi és érzelmi) nemcsak megszépít dolgokat, de lehetőséget is ad arra, hogy az ember más perspektívából érzékelje környezetét, régi és új önmagát. Főként önmagát.
Most, hogy ezt írom, jut eszembe a “hűvös” távolban, Eric Berne, a tranzakcióanalízis megalkotójának egy bájos megjegyzése, amit kliensei kapcsán mondott egyszer: “Azt hihetnénk, hogy emberek azért járnak terápiára és tanácsadásra, mert szeretnének megjavulni és meg akarnak változni. Az igazság az, hogy ez egyáltalán nem így van.”  És ezt egy metaforával illusztrálja: “A terápiára érkező emberek élete olyan, mint egy nagy piszkos és bűzös szennyvíztároló. Azt gondolhatnánk, hogy az érkezők teljes erőből kiabálják: ’Mentesetek már ki ebből a szennygödörből!’ Nem ez történik, inkább azt kérik: ’Gondoskodjatok arról, hogy mások ne kavarják fel a vizet, mert az zavarja a szaglásunkat.’ Berne cinikusan jegyzi meg, hogy "ezek az emberek egyáltalán nem akarnak kijönni a szennygödörből, mert időközben kényelmesen összenőttek vele. A változás sok szempontból felborítaná megszokott viszonyukat önmagukkal és környezetükkel.” 

Szerintem, ha nem is ilyen egyértelműen, de valahogy mindannyian így vagyunk a komfortzónánkkal. Hihetetlen kreatív képességünk van ugyanis arra, hogy a legszörnyűbb élethelyzetekhez is alkalmazkodjunk. 

Volt lehetőségem a világ két szélsőséges táján is (Dél-Amerikában és Indiában) látni nyomornegyedeket. Európai ember (kivéve talán a monori cigányainkat) nem tudja elképzelni, hogyan lehet olyan piszokban és bűzben élni. Az ott lévők számára viszont az élet halad a maga medrében. Gyerekek játszanak, felnőttek dumálnak és közben végzik mindennapi teendőiket. Nem is olyan régen pl. a kolkatai kormány megpróbált segíteni egyik nyomornegyed lakóin azzal, hogy családok számára élhető és biztonságos kis házakat épített, vízzel és árammal ellátva őket. A családokat szociális munkások segítségével áttelepítették az új otthonokba. És mit ád a jó ég? Mindenki nagy meglepetésére három hónap múlva a lakók nagy része visszatért a nyomornegyedbe, ami számukra nagyobb kényelmet és biztonságot jelentett. 
Mindezzel csak érzékeltetni szeretném, hogy milyen nehéz –szerintem- az igazi változás, és milyen nehéz feladni azt, amit megszoktunk, és ami úgy, ahogy, de eddig látszatra biztonságot adott az életünkben. 
Ezt a látszatbiztonságot legtöbbször és legjobban a hiedelmeink, ideológiai képzeteink és konstrukcióink (intézményeink) tárják elénk, és adnak hozzá garanciát. Igaz az is, hogy biztonságunk kialakítása részét képezi a felnőtté válásnak. Olyan formálódások ezek, amelyek teljes egészében alakították viselkedésünket. Szüleink úgy formáltak bennünket, amilyenek ők maguk is. A társadalom úgy szintén kivette részét ebből a folyamatból az iskola, a tanárok, az egyházak, a társadalmi szervezetek és munkahelyek képében. Ez így van rendjén. Minden társadalom (kultúra) ilyen hagyományokon keresztül formálja új generációit, adja tovább tanítását, modorát, ízlését, érzékenységét stb. Kialakítjuk saját életterünket, és megtanuljuk, hogyan kell biztonságosan élni egy olyan világban, amelyet legtöbbször “ránk leselkedő” veszélyként érzékelünk. Védekező mechanizmusunk segítségére leggyorsabban a racionalizálás és az önigazolás siet, amelyek hihetetlenül jók arra, hogy gyors megoldásokat találjunk.
 
Egy kis szufi sztori érzékeltetésül:
Nasruddint egy napon letartoztatták, mert kiderült, hogy vendéglőjében lóhúst kevert a csirkehúsos menükbe, noha az a listán se volt. Bűnösnek találták, természetesen. Az eljárás végén a bíró merő kíváncsiságból megkérdezte tőle: Nasruddin milyen arányban keverted a csirkehúst és a lóhúst? Nasruddin eskü alatt válaszolta: Fele-fele arányban, uram. 
Miután Nasruddin kiszabadult, barátja, aki jelen volt az ítélet kihidetésekor, megkérdezte tőle: Nasruddin, amikor a bíró azt kérdezte tőled, hogy milyen arányban keverted a lóhúst a csirkehússal és te azt válaszoltad, hogy ”Fele-fele arányban”, akkor mit értettél alatta? Nasruddin szemrebbenés nélkül válaszolta: “Egy ló egy csirke arányban”.

-----

Hiedelmek természetesen szükségesek a mindennapi élethez de megtalálni az igazi biztonságot, felfedezni az igazságot önmagunkról, azt nem egy adott földrajzi, nyelvi, vagy kulturális helyzetben lehet, hanem magában az egész emberi életben. És azt mindenki maga kell, hogy végigjárja. Senki (ember) nem adhatja meg, magamnak  kell megtalálnom.

Az igazi önmagunk megtalálásának az ára viszont az illúziónk adta biztonságérzetünk felismerése, bevallása. Nagyon kevesen vagyunk képesek erre a lépésre. Pedig végeredményben senki se akar mást, mint EZT megtudni önmagáról, a megtaláltat  pedig megfogalmazni és aszerint élni.
Az igazság önmagunkról csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha úgy kérdezünk rá, hogy kik vagyunk mi és mi a helyünk a világban. Nem könnyű tehát meghatározni. Sőt könnyebb, ha elmondom, hogy mi NEM az:

Az igazság önmagunkról NEM a tudástárunk, habár rámutathat az igazságra.

Az igazság önmagunkról NEM az a sok tapasztalat, amit rövidebb-hosszabb életünk folyamán szereztünk, habár rámutathat arra.

Az igazság önmagunkról, melyet mindannyian keresünk, NEM dogmák vagy végső kijelentések tömkelege. 

Az igazság önmagunkról röviden az, ami éppen VAN.

Ennek a felismerésnek az a feltétele, ha úgy nézzünk önmagunkra, amint most vagyunk és ahogyan most élünk és ne úgy, ahogy hinni szeretnénk, hogy az legyen. Ezen igazság nem hit vagy hiedelem kérdése, hanem annak a valóságnak a felismerése, amelyben élek. 
 
Megtalálása ebben az összefüggésben a legnagyobb őszinteséget jelenti: érzelmeinkben, gondolatainkban, viselkedésünkben. Végsősoron önmagunkban. Csak akkor ismerhetjük fel az igazságot önmagunkról, ha képesek vagyunk így látni önmagunkat, és nem úgy, mint akik lenni szeretnénk, valakinek látszani akarnánk vagy éppenséggel kívánnánk, hogy mások annak lássanak bennünket. És végképp nem azok vagyunk amit birtoklunk (legyen az anyagi vagy szellemi).