Történt egyszer, hogy az anyaméhben fiúikrek fogantak. Teltek a hetek, és a fiúcskák növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is:

- Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk?
 Az ikrek elkezdték felfedezni világukat. Amikor megtalálták a kölkdökzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal, és eljutatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől:

- Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét!
 Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek hirtelen észlelték, mennyire megváltoztak:

-  Mit jelentsen ez? - kérdezte az egyik.

- Ez azt jelenti - felelt a másik -, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik.

-  De én egyáltalán nem akarok elmenni innen - viszonozta az első -, szeretnék mindig itt maradni!

-  Csakhogy nincs más választásunk - felelte a másik. Talán van élet a születés után is!

- Milyen lehet az? - kérdezte kétkedve az első. El fogjuk veszíteni az életet jelentő köldökzsinórt, és anélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem, a születés a vég!
 Egyikük mély bánatba merült, és így szólt:

- Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik.

- De kell, hogy legyen! - tiltakozott a másik. Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna másképpen életben?

- Láttad-e valaha anyánkat? - kérdezte az első. Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük életünket.
 Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel. Végül is elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat, és kinyílt a szemük. Tele tüdőből felordítottak. Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket is.