Okkultizmus, ezotéria, jóga, természetgyógyászat, homeopátia, kineziológia, pránanadi stb. – megannyi gyanúsan csengő szó egy igazi hívő keresztény fülének. De vajon valóban így van? Mert bizony a mai világ szellemi szupermarketje egyre növekvő kínálattal rendelkezik ezekből, s ez nemegyszer a keresztény híveket is megkísérti. S vajon bűn ez? Aztán itt vannak az idegen vallások: megannyi kelendő áru! Mit tartson róluk egy keresztény? Hogyan viszonyulhat hozzájuk, ha hű akar maradni Jézus Krisztus evangéliumához? S kell azt terjesztenie ma?
E kérdéseket nem könnyű megválaszolni. Ha elsőként a szellemi körképre – a status quaestionis-ra – vetünk egy pillantást, nos a dolog legalábbis ellentmondásos. A katolikus egyház kebelén belül ugyanis számtalan irányultság és áramlat létezik, amelyek gyakran a legszélsőségesebb, nemegyszer egymásnak is homlokegyenest ellentmondó nézeteket képviselik. A karizmatikus megújulás képviselői például (jórészt újprotestáns hatásra) hajlamosak mindenben az ördög művét látni. Ráadásul kiterjesztik általánosító nézeteiket a nagy világvallásokra, a hinduizmusra, a buddhizmusra, az iszlámra, a zsidóságra és a törzsi vallásokra is (amelyekről pedig gyakran vajmi kevés fogalmuk van).
A zárt hozzáállás számomra emblematikus képviselője Gál Péter atya. Kedves kollégám ő, akiről nem kétlem, hogy van személyes tapasztalata a gonoszról, a kísértőről. (Talán sok minden éppenséggel ebből magyarázható…) Mégsem osztom a véleményét. (Meglehet, csak kevésbé vagyok traumatizált?) Mielőtt azonban kissé részletesebben kifejteném az ezzel kapcsolatos nézeteimet, hadd utaljak a szintén létező, ellenkező végletre is.
Keresztények széles körei mintha semmi nehézséget nem látnának az okkult praktikákban. „Hiszen ezt úgyis mindenki csinálja!” Ráadásul divatos is – eu-konform –: tőlünk nyugatabbra egész könyvkiadói és televíziós üzletág is épül rá. Márpedig, ha a keresztény körökből való barátnőim is kártyából jósoltatják a jövőt, ugyan mi volna ebben kivetni való? A magam részéről persze nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a kritikátlan hozzáállás volna a helyes út…
Inkább egy alternatív megoldást javaslok! Mottójául az újszövetségi maximát választottam: „Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg, mindenféle rossztól óvakodjatok.” (1Tessz 5,21).
Mindenekelőtt kezdjük egy kis etimológiai magyarázattal. Az okkultizmus szó a „rejtett”, „titkos”, „nem ismert” szótőből ered. Röviden: arra utal, hogy valaki titokzatos, az átlagember számára hozzáférhetetlen szellemi erőkkel van kapcsolatban, legyenek azok jó vagy rossz természetűek (lsd. fehér vagy fekete mágia). Kétségkívül vannak energiák, amelyek működnek, de amiket nem ismerünk maradéktalanul. Végzetes (és tudományellenes) elbizakodottság, szcientizmus volna azt gondolni, hogy immár semmi lényeges felfedeznivaló nincs a természetben. Ha a kanálgörbítést (vagy mondjuk a homeopátiát) ebben az értelemben „okkultnak” nevezzük, semmi kifogásom ellene. (Ha viszont ezen az alapon kritikátlan magától értetődőséggel elutasítjuk azt, az már más kérdés a számomra…)
„Ördögi” egy jelenség, ha bizonyság van arról, hogy rosszindulatú nem-emberi-lények okozzák. Persze titkos erőket jóra is lehet használni! Ha jól tudom, komoly nyugati pszichológusok tanulmányozták például a brazíliai vagy Fülöp-szigeteki hagyományos gyógyításokat. Itt élnek olyan gyógyítók, akik képesek elismerten gyógyíthatatlan betegségeket (például a rákot) számunkra (egyelőre) megmagyarázhatatlan eszközökkel gyógyítani. Gyakran orvosi segédeszközre sincs szükség: puszta kézzel „kihúzták” a betegséget; máskor brutális, rozsdás késsel vágják fel a beteg testrészt; s a seb csodával határos módon begyógyul. A jelenséget (fehér mágiát?) széles körben tanulmányozták, lefilmezték, alaposan dokumentálták.
Hogy a gonosz is tud evilági értékeket (például egészséget) adni, nem kétséges. Merthogy ezt szokták az ilyen praktikákban leggyakrabban ellene vetni. A vád úgy szól, hogy az ilyen gyógyulásnak mindig ára van: hamarosan más formában fog kiújulni a betegség, és ilyen módon a beteg függővé válik a doktortól. Csakhogy ezek a vádak voltaképpen minden ismert és nem ismert (hagyományos/nyugati mainstream, illetve természeti/keleti alternatív) gyógyításnak is ellene vethetők… Számomra a teológiailag legproblematikusabb érvelés inkább így hangzik: Isten talán azt akarta volna, hogy az illető szenvedjen, és bizonyos értelemben „kár is” (mert az Ő akarata ellen való) hogy meggyógyították. Nos, ezt a gondolatmenetet én általában véve felháborítónak tartom. (Néhány misztikus, egyedi kivétel talán akad: Pió atya egyszer egy vak fiúnak felajánlotta, hogy visszaadja a látását, de ez esetben nem tudja garantálni az üdvösségét, mire a fiú visszautasította a gyógyítást.)
A vádat, miszerint az illető „lelke” az ár, lehetetlen kivédeni. Esetenként pedig nyilvánvaló is: határozottan el akarok határolódni a sátánizmus rettenetes „divatjától”, ami – tapasztalat szerint! – képes tönkretenni, romlásba dönteni az embert. Az „ideológiailag semleges”, de gyakran sátáninak bélyegzett eljárásokkal szembeni ellenvetéseket azonban – szerintem – empirikus módszerekkel kellene igazolni. Mondjuk statisztikailag: ha 25 embert meggyógyított, de mindben kiújult valamilyen formában a betegség, az gyanússá teszi a gyógyítót. A magam részéről azonban szeretek abból kiindulni (ami általános tapasztalat is), hogy azok, akik gyógyítással foglalkoznak, általában nagyon jó emberek. Aki segítő hivatást választott (eltekintve talán néhány jóléti országtól, ahol ez egy időben anyagilag is megérte), rendszerint nagyon magas etikai és szociális érzékkel megáldott ember. Rendszerint nem a Sátánnak dolgozik.
A homeopátia például aligha az ördögtől való. Többszáz éves tudomány, és ezrek használják ma is. Sok mindent meg lehet mondani két perc alatt ingával is; olyasmit is, amihez rendszerint hosszú vizsgálatra volna szükséges. Egyesek különleges adottságokkal rendelkeznek az ilyesmihez, s közülük sokan jámbor vallásos emberek, hithű keresztények (jónéhány papot is ismerek!). Nem tudok kételkedni ebben.
Hogy az ilyesmi valláspótlékká is válhat? Ez igaz (…egyébként, körülbelül mindenre…). A számomra eligazító megkülönböztetés abban áll, hogy amíg a (kétségtelenül létező, jó vagy rosszindulatú) energiákkal, életerő-csakrákkal, szellemekkel történő machináció az énre (annak önmegvalósítására, kibontakozására, egészségére stb.) irányul (ami szintén fontos lehet), addig a hiteles vallásosság inkább megfeledkezni igyekszik az énről és Isten felé törekszik, Rá irányul. („Megfeledkezni” az énről itt nem feltétlenül azt jelenti, hogy „kioltjuk” az ént, legfeljebb azt, hogy – keresztény szóhasználattal élve – „meghalni” igyekszünk önmagunknak.) Magamért teszem tehát, vagy Istenért? – ez itt a kérdés. A new age énközpontú, a vallás istenközpontú (s talán ezért nem lesz soha tömegjelenség…).
És mi a helyzet a világvallásokkal? Mert ezeket a dolgokat gyakran egy kalap alá veszik: ha már egyszer rossz a jóga, akkor rossz a zen buddhizmus, a szúfi misztika, a keleti meditáció is.
Van egy francia nevű, hosszú ideig Japánban élő, német jezsuita, akinek nézetei idővel fontosakká váltak számomra. Heinrich Demoulin (több standard, buddhizmusról szóló monográfia szerzője) szerint a vallások értelmezésének három szintje van. Hadd foglaljam össze a saját szavaimmal. Az első az utca emberének felületes szintje: „Mivel úgyis csak egy Isten van (s az sem biztos…), tehát szükségszerű, hogy végső soron minden vallás ugyanazt tanítsa!” Csakhogy ez végzetes leegyszerűsítés! Ha kicsit mélyebbre – a második szintre – ásunk, fény derül a vallások és kultúrák között meglévő óriási különbségekre: jóformán minden lényeges fogalom lefordíthatatlan, bár hasonlónak tetszik, mást és mást jelent. Végső soron különálló és összevethetetlen (inkommenzurábilis) világok. Az ind nirvána nem azonos a muszlim Paradicsommal, vagy a Jézus által hirdetett mennyországgal; a buddhista együttérzés nem ugyanaz, mint a keresztény szeretet. Csakhogy ezzel még nincs vége a dolognak! A legvégső, harmadik szinten újra konvergencia figyelhető meg. Általános tapasztalat, hogy a mélyen saját hitükből élő, abban gyökerező emberek közt etikai kérdésben kevés a vitapont. A különböző kultúrák szentjei mindig is jól megértették egymást: a misztikában a vallások összeérnek.
Hadd szögezzem le: nem gondolom, hogy a vallások azonos értékűek volnának – ez teológiai relativizmust jelentene. Ezen a ponton nem tudok kibújni a bőrömből: az animista emberáldozat kultusza szerintem nem összehasonlítható az oltáriszentség tiszteletével. Vannak lényeges különbségek! Azt mesélik, Tokióban van egy múzeum, ahol a nagy vallásalapítók alakjait állították ki. A szobrok alatt lakonikus rövidségű feliratok: „Buddha, a szenvedéstől való megszabadulás vallásának alapítója”; „Mohamed, az engedelmesség/alávetettség vallásának alapítója”; „Zarathusztra, a jót a rossztól megkülönböztető vallás alapítója” stb. Szerényen a többi között ott áll Jézus alakja is, minden feltűnés nélkül. Alatta a tárgyszerű felirat: „Jézus Krisztus, a szeretet vallásának alapítója”. Azt hiszem, ezzel fején találták a szöget! Mivel pedig személyes életemben a szeretet titka tűnik a legtalálóbb válasznak legmélyebb vágyaimra, nem tudok nem arra vágyódni, hogy ide tartozzak… Végül is Ázsia legvallásosabb országába is Teréz anyának kellett elmennie, hogy összeszedje Kalkutta utcáiról a haldoklókat. Csak később, az ő hatására kezdtek az indiaiak is reflektálni arra, hogy saját vallásaikban is jelen van a szenvedők iránti szolidaritás (a részvét, az együttérzés és a könyörületesség) egyetemes követelménye.
Ami számomra a legszomorúbb (és leginkább helytelennek tűnik) az egyes keresztény irányzatokban, amennyiben azok elutasítják a nem keresztény spiritualitást, hogy kirekesztőek. A lezárt gondolkodás kultúrájának terjesztésén túl igazolatlannak látom a félelemkeltést is. Nem gondolnám – egyébként a hivatalos katolikus tanítással legteljesebb összhangban (lsd. LG 16)! –, hogy Isten emberek milliárdjait akarná kárhozatba taszítani azáltal, hogy más (nem keresztény) úton vezeti őket. Inkább arról vagyok személyes tapasztalat alapján meggyőződve, hogy a nagy vallások követőinek nagyon tiszteletreméltó hagyományai, vallási vezetői és spirituális tanítói vannak világszerte, akiktől bizony – horribile dictu – mi, keresztények is tanulhatunk. A meditációs imamódszerek növekvő nyugati népszerűsége például kultúránk nagyon is reális egyoldalúságára mutat rá. Alázattal és tisztelettel kellene tehát ezen nagy vallási tradíciók felé fordulnunk, nagylelkűen (és az igazságnak megfelelően) elismerve értékeiket. A feléjük irányuló hittérítés, a misszió kapcsán pedig érdemes elismerni: csakis a példánk és a személyiségünk hat. Ezek által valóban gyakorolhatunk vonzerőt. A szeretet hatalma szelíd, de ellenállhatatlan. Ha látják, hogy mit csinálunk, hogyan élünk, jönnek majd maguktól is… Úgy éljünk tehát, hogy jöjjenek! – ezt jelenti számomra Jézus Krisztus tanításának mai hirdetése.