“Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.
Hisszük, hogy nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egység sokszínűségéhez.”
Ezek az Alaptörvény szavai. Felmerül a kérdés, hogyan történjen meg mindez? Hogyan lesz a szándéknyilatkozatból gyakorlat? Mert nem csak a háborúhoz, hanem a békéhez is kell a pénz. Az pedig nincs. Mondjuk, focira még volna, de múzeumokra már nincs. Ilyenkor az ellenzék felemeli a mutatóujját. Ez a dolga. Persze ők sem árulják el, hogy honnan vegyük el a pénzt. Mert szerelemre mindig futja, de saját történelmünk szeretetére már kevésbé. Ha finanszírozni kell bármit is, akkor sem a megyék, sem a községek nem tolonganak, se kórházért, se iskoláért, és múzeumért pedig végképp nem. A történelmi tudatot azonban vidéken is ápolni kell, nem csak a fővárosban. A közösséget nem csak a határon túl kell építeni – amit ugye, számon kérünk szomszédjainktól, – hanem határon belül is!
Jelenleg a múzeumok nem kellenek senkinek. Leminősítik őket kiállítóhelynek. Raktár lesz belőlük, nem egy szentély, ahol feltöltekezik a lelkünk. A nemzeti konzultáción nem kérdeznek rá a múzeumokra.
A kérdés, például, így hangozhatna:
„Vannak, akik szerint a nemzeti kultúra védelmét, melyet az alkotmány garantál, biztosítani kellene, akár áldozatok árán is, vidéken is, hogy el ne sorvadjon. Mások szerint erre nincs lehetőség.”
A most folyó konzultációval kapcsolatban idősebb emberek felhívtak, segítsek, hogyan kell válaszolni. Kínos. Mert ugye, a kérdezők feltételezik, hogy van egy jó válasz, és ők jól akarnak válaszolni. „Mások” fiktív kérdésemre eleve nemmel válaszolnak: mondjuk az IMF, az EU, és hát igen, a megyék és az önkormányzatok is. Ez még kínosabb. Eközben a múzeumigazgatók magukra maradnak asszisztenseikkel és régészeikkel, teremőreikkel és végső soron az egyre ritkább látogatókkal. Milyen kár, hogy most nem lehet a Kárpátok faluromboló zsenijét, vagy más undok alakot szidni. Magunkat kell. Nekünk nem fontos sem a múltunk, sem a jövőnk.
Különben abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy bizonyos rendszerességgel forrásfejlesztési szemináriumokat tarthatok Szentendrén egy-egy nagyobb csoport múzeumigazgatónak. Most a napokban újra, és persze soha nem volt ilyen aktuális megmozgatni a közösséget, hogy áldozzon saját magára. Mert a helyi és egyéb múzeum mi vagyunk. Ezek nem egzotikus gyűjtemények, mint amilyeneket egykor barokk fejedelmek halmoztak fel, és melyeket ma turisták millióiknak mutogatnak drága pénzért. Ezek szemlélődésre hívnak: ki vagyok,kik vagyunk? Honnan és hova tartunk? A mai múzeum közösséget kell, hogy teremtsen, nem közönséget! Ez a szemléletváltás fájdalmas, de elkerülhetetlen. Reméljük, hogy ezek a nemzeti és regionális műhelyek valahogy túlélik az átmenetet. Jobb esetben teszünk is valamit érte!
Az utolsó 100 komment: