Ahogy látom, a Time Magazin Ferenc pápát újra beválogatta a világ legbefolyásosabb személyiségeinek 100-as listájába. Nem biztos, hogy jót tesz az ilyen népszerűség; persze nehéz is ellene védekezni. Az is vitatható (s vitatját is eleget), hogy vajon tényleg „prófétai” vezetőre van-e szükség manapság, vagy inkább egy megbízható hivatalnok kellene az egyház élére. Nekem mindenesetre jó érzés tudni, hogy jó ember ül Péter „trónján”, aki ráadásul értő kezekkel kormányozza az egyház sok vihart átélt hajóját. Talán ezért van, hogy szívből drukkolok a „forradalomhoz”, amit meghirdetett. Erről szól Andrea Riccardi, a politikus, egyháztörténész és egyházi mozgalomalapító egy korábbi cikke, amit alább aktualizáltam (vö. Corriere della Sera, Mercoledi 22 settembre 2013).

Az interjúnak, amelyet Bergoglio pápa adott a Civilta’ Cattolica jezsuita folyóirat főszerkesztőjének, nagy visszhangja lett az egész világon. Kit tudja, talán akadt olyan bíboros is, aki, miután elolvasta, még azt is megbánta, hogy erre a pápára adta a szavazatát a konklávén, a 2013 márciusában tartott pápaválasztás során… Azt remélem azért, hogy nem ők vannak többségben. A világ közvéleményével együtt (ha létezik ilyen egyáltalán) talán ma a legtöbb bíboros is megelégedettséggel nyugtázza az akkori döntést. Persze az egyházon belül mindeféle életállapotú emberek között akadnak olyanok, akik összezavarodtak: azóta is kapkodva keresik a fogódzópontokat, és egyre kétségbeesettebben, orientációt vesztve siratják az egykori, elveszni látszó biztonságot. Ez tehát egy „progresszista pápa” volna? Egyesek – és ilyen bizonytalan kis csoportok mindenhol akadnak – olyannyira fel vannak háborodva, hogy még a pápa megválasztásának érvényességét is megkérdőjelezik. Némelyek Bergoglio-nak a felszabadítás teológiájához való közelségét emlegetik. Csakhogy Ferenc pápa forradalma aligha értékelhető a konzervatív-progresszív fogalompár hagyományos ellentétével. Ezek ugyanis nyugati kategóriák. Nem is csupán arról van szó, hogy olyan egyházi vezető volna, aki egy kicsivel több szenvedélyt enged meg magának a kommunikáció során, annak érdekében, hogy jobban átmenjen az üzenete – ezt azok hangsúlyozzák, akik pápaságának újdonságát próbálják lekicsinyelni. Ma azonban, immár több mint három évvel a megválasztása után, világosabban látszik, hogy valójában csendes „forradalom” történik. Mennyiben?

A pápa egyelőre nem hajtott létre jelentős strukturális reformokat. Néhány bíboros csalódottnak is mutatkozik a megígért átalakítások késlekedése miatt. Ferenc pápa azonban, amikor az említett interjúban „reformról” beszélt, a türelem és a megkülönböztetés erényét hangsúlyozta, emlékezve arra, hogy az elhamarkodott döntések nem mindig sültek el jól a saját személyes életében. A pápaként eltöltött ideje alatt időközben már megismerkedhetett a Római Kúriával, amely korábban teljesen ismeretlen volt a számára. Bár döntésképes (sőt egyesek szerint autokratikus) vezetőnek ismerik, azóta ok-sok embert meghallgatott. Fontos döntéseket is hozott, köztük néhány kinevezést (például Parolin államtitkárét). Azt emlegeti, hogy kollegiálisabb vezetést akar az egyházban. Mindenekelőtt pedig az elmúlt két évben Ferenc az evangéliumról beszélt; az evangéliumról, amelyet csak úgy lehet közvetíteni, ha – egyszerűen szólva – szeretni (és magunkhoz közel engedni) igyekszünk az embereket. A pápa pedig lépten-nyomon kinyilvánítja „szimpátiáját” az emberek felé; ami – legalábbis ami az egyszerű hívő embereket illeti – kölcsönösnek is bizonyult. Van ebben valami egyszerre megnyugtató és nyugtalanító: „az első reformnak a viselkedést kell érintenie” – fogalmazott egyszer. Ősi bolcsesség: csak úgy lehet másokat megváltoztatni, ha mi magunk változunk. Például azzal, hogy megváltoztatjuk az életmódunkat. Ferenc pápa az elmúlt években olyan lelkipásztori modellt állított (sőt élt) elénk, ami ellenállhatatlanul hat a közvetlen munkatársaira, a püspökökre, és általában a klérusra is. Akarva akaratlanul, egy kicsit valamennyien a hatása alá kerültünk. Az új nyelvezet olykor persze kicsit csípős és (ön-) kritikus: „Isten népe pásztorokat akar, nem funkcionáriusokat, vagy állami klerikusokat.” Nekünk, papoknak olyan embereknek kell lennünk, akik „képesek felmelegíteni az emberek szívét és el tudják kísérni őket az éjszakában, akik párbeszédre képesen…”. Ez tehát Begoglio egyháza: az emberek kísérője a fájdalomban, amely érzékennyé teszi a lelkiismeretüket. Ezen az úton a pápa olyan messzire ment, hogy, amikor a homoszexuálisokról kérdezték, ezt merte válaszolni: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?” Röviden, olyan emberről van szó, akinek széles körű emberi tapasztalatai vannak, és aki sokakkal áll párbeszédben. Ez a párbeszéd pedig máig is formálja; olyan ember, aki képes kezdeni valamit az élet sokrétűségével és összetettségével. Ez látszik abból is, ahogyan azokról a nőkról beszélt, akik abortuszon estek át. Szótárában, és figyelmének homlokterében azonban a szegények foglalnak el különleges helyet. Határozottan sürgette a szegények egyházát. A szegények határozták meg annak idején a Szíriával kapcsolatos állásfoglalását is.

A szegények Bergoglio számára azok, akiket mindenüktől megfosztottak – emberi méltóságuktól is. És nem csak a Buenos Aires (vagy bármely magyar nagyváros) külvárosi utcáin kódorgó gyerekekről van szó; Ferenc pápa számára fontosak azok is, akikkel Lampedusában találkozott: a bevándorlók, akik a jobb sors reményében úttalan utakon tartanak Európa felé, s naponta vesznek a tengerbe – olykor százával. Bergoglio világképe konkrét, így egyháza sem szublimálja a szegénységet úgy, hogy ki akarná terjeszteni azt minden ember szenvedésére. A svájci reformteológus Hans Küng a maga provokatív módján azt sürgette, hogy a pápa figyelme ne csak a „külsődleges értelemben” vett szegények felé forduljon, hiszen neki mindenekelőtt a lelkileg szenvedők érdekében kellene cselekednie: az elváltak, a megnősült papok, a háttérbe szorított nők javára. Ferenc pápa azonban – bár érzékenynek mutatkozik minden emberi szenvedés iránt – úgy tűnik, meg van győződve arról, hogy a konkrét szegényekből kell kiindulnia. Ez az a „szegénység”, amelyről Máté evangéliuma beszél, ahol Jézus azokkal azonosítja magát, akiket mindenüktől megfosztottak, akik legalapvetőbb szükségleteikben is hiányt szenvednek: „éhes voltam, és ennem adtatok…” (Mt 25,35)

Némely püspök kifejezte elégedetlenségét és zavarát azzal a pápával kapcsolatban, aki keveset beszél (és talán nem is mindig a legszerencsésebben) a „meg nem kérdőjelezhető alapelvekről” (principi non negoziabili).  Bergoglio világosan válaszolt: „Nem foglalkozom az abortusszal, a homoszexuálisok házasságával és a fogamzásgátló módszerekkel összefüggő kérdésekkel… Nem sokat beszéltem ezekről a dolgokról, és ezt felrótták nekem. De amikor ezekről beszélünk, kontextusban kell beszélnünk róla. Egyébként az egyház véleményét már ismerik is…”. Így nyilatkozott Argentínában is.  Nem „a sok tanítást” sürgeti és gyakorolja, hanem olyan pályára akarja állítani az egyházat, hogy az ismét üzenetének eredeti „frissességével” tudjon kommunikálni a világgal, és „az evangélium illatát” terjessze. Ehhez az egyháznak ki kell lépnie önmagából és találkoznia kell a közömbösökkel, az ellenségesekkel és azokkal is, akik nem hiszenek. Ez Begoglio forradalma. Az olasz botrányújságíró és politikus, Giuliano Ferrara azt hangoztatta: „az egyház megbocsát, a világ azonban nem”. Ferenc pápa ehelyett, úgy tűnik, inkább Jézus szavait tartja útmutatónak önmagára nézve: „a világban üldözést szenvedtek, de ne féljetek, én legyőztem a világot” (Jn 16,33).

Az egyház mintha újra bekerült volna az élet körforgásába; bár ennek ára, hogy lemondott egyfajta ellentmondást nem tűrő hangnemről, arroganciáról. Mintha – legalábbis némely tekintetben – leszálltunk volna a mindenkori „mindent jobban tudók” piedesztáljáról… Az egyház persze mindig is nemzetközi nagyhatalomnak számított, és ez az aspektus Bergoglio-val mintha méginkább hangsúlyt kapott volna. Lehet vele nem egyetérteni, de egyvalamit aligha lehet elvitatni tőle: ő egyike azoknak a karizmatikus globális vezetőknek, akikből olyan nagy hiány mutatkozik korunkban. Talán nem figyeltek fel rá kellőképpen, de a Szíriával és a palesztín kérdéssel kapcsolatos lépéseinek diplomáciai értéke a XXIII. János pápának az 1962-es Kubai krízisben betöltött szerepével rokonítható.

Persze az első latin-amerikai pápa reakciói nem puszta zsigeri spontanaitásból fakadnak. Első önálló enciklikája, az Evangelii Gaudium nagyon is átgondolt teológiai irányvonalról, egy globális perspektíváról árulkodik; ahogy a legújabban közzétett Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdítás is. Azóta is folyamatosan szóvá teszi az európai civilizáció válságát (olyan téma ez, amelyet már XVI. Benedek is a szívén viselt). Nem megalapozatlanul látja saját megválasztásában „az idők jeleit”, amely lehetővé teszi számára, hogy egy „fiatalabb világot” (ti. a latin-amerikait) összekapcsoljon az „öreg kontinenssel” (Európával). Az európai kereszténység talán elveszítette erejét, ám bölcsességét és történelmi tapasztalatait nem. A pápa erre a következtetésre jutott: „a jövőt közösen alkotjuk.” Olyan felismerés ez, amely számos alkalommal és különböző témákban tetten érhető ennél az olyannyira kreatív pápánál (hiszen, mint írja: „egy jezsuitának kreatívnak kell lennie”). Megadatott számára az esély, hogy merítsen a katolicizmus mély forrásaiból; ugyanakkor pedig szembesüljön az egyház válságának jeleivel is. Persze nincs minden megoldva, és nem is lehet mindent megoldani. Ferenc egyháza azonban él, és a holnapba néz. Mindenekelőtt arról van meggyőződve, hogy van jövő: számára és mindenki más számára is. Ez pedig nem kis dolog.