(egy fogyatékkal élő gyermek érkezésének példáján)

Nemrég egy kedves ismerős házaspárral beszélgettem. Hamar a legmélyebb dolgoknál tartottunk: elmesélték, hogy a harmadik gyermekük súlyos fogyatékkal született, és nemrég – néhány hetesen – meghalt. Mindkettőjüket megrázta az esemény; persze nagyon különbözőképpen, talán a férfi és női lélek jellemző sajátságai szerint. Egy kérdés azonban mindkettőjükben egyformán ott zakatolt. A beszélgetés sodrában a fiatalasszony mondta ki, szinte váratlanul: „Csak azt akarom tudni, miért történt ez velünk!” Én pedig – ahogy az lenni szokott ha megoldhatatlan kérdésekkel szembesülök – csak hallgattam... Szavamat vette valami kifejezhetetlen fájdalom, amit régről ismerek. Valami, ami megfacsarja a szívet, elnémít. Nehéz vele mit kezdeni. Csak kis idő után kezdtem dadogni, sután és bátortalanul, valami olyasmit, hogy ezt nem lehet világosan tudni, de a titok talán idővel mégis feltárulhat... Azóta is bánt, mert azt hiszem, valami egészen mást kellett volna mondani...

Félreértés ne essék, azt jónak tartom, hogy nem kezdtem hosszas teológiai fejtegetésbe (volna pedig rá hajlamom...). Az valóban – ma is úgy gondolom – csaknem végzetes hiba lett volna: szenvedő embernek nem szabad prédikálni. Ehelyett inkább sok-sok empatikus meghallgatásra van szükség, szótlan együttlétre, érzelmi kísérésre-visszatükrözésre. Tudom persze, hogy ezzel vissza is lehet élni, rosszul csinálni, és ezáltal rossz hírbe hozni a nondirektív kísérést, mint valami mesterszéges „technikát”. Csakhogy itt a szó eredeti értelmében egyáltalán nem valami mesterséges dologról, kimódolt pszichológiai tükkről van szó. Sokkal több ez annál: a másikra való odafigyelés ugyanis (és ennek verbális és non-verbális kifejezése) egyszerűen az alapvető emberi kommunikáció része. Amolyan enyhület egy fárasztó nap után: jól esik a másik meleg elfogadó figyelmében, együttérzésében megfürödni. Itt az lehetek, aki vagyok, nem kell álarcokat viselnem, nyugodtan kiönthetem a lelkemet, ki is sírhatom magam. Hogyha azonban kísérőként már eleget hallgattam, talán, azt hiszem, mégiscsak lehet – sőt talán kell is – mondani valamit a szenvedés titkával kapcsolatban.

Hadd kezdjem valami személyessel. Egyetemista koromban éveken át eljártam egy egyesület szervezésében nyári táborokba, ahol fogyatékkal élő gyerekeket és fiatalokat üdültettünk. Hogy azután a velük való kapcsolat év közben is megmaradjon, télen játszóházakat szerveztünk nekik. Így történt, hogy óhatatlanul kapcsolatba kerültem a szülőkkel is. Sokat lehetett tanulni tőlük! Meg aztán, egy idő után, kérdezni, talán mondani is egy s mást… Meglehet, innen a bátorság, hogy most leírom ezeket a sorokat.

Mert mit lehet mondani – teológus minőségben – egy szülőnek, akinek fogyatékos gyermeke született?

1. Nos, mindenekelőtt azt, hogy ez NEM BÜNTETÉS! Mert rengeteg anya ilyenkor forgolódik éjszaka az ágyában, nem bír elaludni, és közben azon tépelődik: ugyan mit tettem az életben, mit vétettem, ami miatt ez történt velem. Így szokták ezt kifejezni: „Miért büntet az Isten?” – és kétségbeesetten kutatnak a múltjukban, hogy valami okot találjanak; valamit, amiről ők már esetleg régen megfeledkeztek, de Isten nyilván még jól emlékszik, és – így képzelik – most hirtelen előhúzta a kiegyenlítetlen számlát. Tapasztalatom szerint ilyenkor azt mondani, hogy ez nem büntetés, felszabadító üzenet, valódi örömhírként is hathat. Mert Isten nem büntet! Legalábbis az az Isten – Jézus Krisztus Atyja –, akiben én hiszek, biztosan nem. Vajon van olyan atya, aki követ ad a gyermekének, aki kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, talán skorpiót ad neki? (Vö. Lk 11,5-13.) S ha az ember nem képes ilyesmire, vajon nem volna szentségtörés ezt feltételezni a bennünket minden emberi értelmet meghaladó szeretettel szerető Istenről?

2. De ha ez nem büntetés, akkor micsoda? És miért történt meg? És miért pont velem? – ha az istenképünkön már dolgoztunk egy kicsit, ezek a kérdések attól még megmaradnak. És ilyenkor talán fontos rámutatni a második igazságra: arra, hogy a „MIÉRT?” kérdés – ROSSZ kérdés! Hát léteznek rossz kérdések? De még mennyire! Rossz kérdés az, amelyik nem visz előre, amelyik terméketlen. Amelyikre nem lehet jó választ adni. És a szenvedés miértjét firtató kérdés tipikusan ilyen: nincs rá „objektív”, egyetemes érvényű válasz. Teológiailag sem. Vigyázat: nem azt mondtam, hogy nincs rá igaz válasz. Csak azt, hogy az nem objektív, nem lehet mindenkire ráhúzni… Mert egy kicsit mindenkinél másként vetődik fel, más választ vár, aszerint, hogy milyen tapasztalati háttérből jön, s hogy aki felveti, milyen messze jár a belső élet útján. A nagy szenvedők gyakran nagyon mesze járnak – jóval előttünk. Emlékszem, egyszer egy asszonyt hallottam panaszkodni, hogy – mint mondta – eddig hét alkalommal műtötték a szívét. Fiatal pap voltam még; kicsúszott a számon: „A Szűzanya szívét is hét tőr járta át…” Szomorúan nézett rám, és – sosem felejtem el… – a tekintete ezt mondta: úgy fáj, hogy nem értettél meg!

3. De mégis! Mi a szenvedés, ha nem büntetés és nincs is rá objektív válasz? A teológia azért mégis képes egy sokatmondó fogalommal szolgálni ebben az összefüggésben. Azt tanítja: a SZENVEDÉS – MISZTÉRIUM! Titok. Ez pontosan azt jelenti, hogy nincs rá olyan magyarázat, amit kívülről lehetne megadni. Kifürkészhetetlen rejtelem marad – az ember és Isten kifürkészhetetlen titka. Mert az, hogy valaki miért lett rákos, miért ütötte el az autó, miért született fogyatékos gyereke – teológiailag sem megválaszolható kérdés. A szentírás sem ad választ, Jób barátainak is beletörtött a bicskája. Mert az ok egyszerűen nem megérthető. Akkor hát – ha megérteni nem tudjuk – mit lehet csinálni vele? Mi a teendő egy titokkal? Nos, én azt hiszem, meg lehet nyílni előtte. Alázatosan kiszolgálthatjuk magunkat neki, várhatjuk, hogy ő maga táruljon fel. Hogy ő adjon magára magyarázatot. Egy titkokkal szemben belülről, létem legmélye felől megnyílhatok, kitárhatom a szívemet feléje. Átölelhetem. A titoknak akkor szolgáltatok igazságot, ha egyesülök vele, miközben hagyom, hogy megmaradjon a maga titok mivoltában.

4. És talán még valamit lehet kezdeni vele a fentieken kívül is. Ez a lépés egyszerre értelmi, érzelmi és egzisztenciális munka. Csendben – és (ha már készen vagyok rá) a saját ritmusomban – megkérdezhetem magamtól: milyen gyümölcsök fakadtak az életemben abból, hogy ez megtörtént velem; és hogy éppen velem történt meg mindez. Kutathatok azok után a – jobb szó híján nevezzük úgy – ÉRTÉKEK után, amelyek belőle fakadnak! Nem mernék kívülről találgatni ezzel kapcsolatban – csak azt mondom, amit a szülőktől hallottam. Például, hogy a házastársak, sőt általában két ember között semmi sem mélyíti el annyira a szeretetkapcsolatot, mint a megosztott közös fájdalom. Ez talán még az örömnél is mélyebb közösséget teremt. Persze – elismerem – ez egyúttal kétélű kard is: hiszen nagyon sokszor a férj azonnal otthagyja ilyenkor az anyát és kimenekül a helyzetből: elválik. De ha nem így történik, és képesek egymással kölcsönösen megosztani a gyötrelmüket (szégyenüket, fájdalmukat, kétségbeesésüket – szóval, azt, ami éppen van), nos, az úgy elmélyítheti a kapcsolatukat, mint semmi más a világon! Aztán pedig, ha túl lesznek azon a félelmen is, hogy esetleg a következő is ilyen lehet, és újabb kisbabát vállalnak, akkor azt fogják tapasztalni, hogy az új jövevény a nagyobb, fogyatékos tesójától fog megtanulni szeretni. Olyan empátia fog kialakulni benne, hogy csak na! – nem véletlen, hogy nagyon sokan választanak ilyen családból segítő foglalkozást. Mert egy fogyatékos gyerekhez csak szeretettel lehet eredményesen viszonyulni – más út nem járható! És egy ponton tényeg ők kezdenek bennünket szeretni tanítani (nem csak mert önzetlenebb szeretetere kényszerülünk), például mert hihetetlen érzelmi intelligenciájuk révén. Általuk kiléphetünk teljesítményközpontú és a versenyszellemben működő világunk sémáiból, hogy visszataláljunk egy igazabb és eredetibb élethez való viszonyuláshoz. A barátok is nagyon mérlegre kerülnek ilyenkor: vajon ki állja ki a tűzpróbát, ki képes jól reagálni? Ki bírja ki velünk a tehetetlenség kínját, hogy nem tud, hogy lehet segíteni? Ki nem kezd el vígasztalgatni, ki tud kitartani ebben a vert helyzetben, ki képes csendes, szótlan jelenlétre? Lesznek azért… És nagyon sokan elmesélik: ha visszanéznek az életükre, annyi örömet, értéket és gyümölcsöt tapasztaltak meg azáltal, hogy fogyatékkal született a gyermekük. Néha annyira meggazdagítja a család életét (nem kis mértékben éppen a nehézségek által), hogy később – évtizedek távlatából – már világosan látják, mennyivel szegényebbek volnának, ha nem így történt volna.

5. Így el lehet jutni egészen odáig is, hogy valaki képes lesz már szívből HÁLÁT is ADNI a megpróbáltatásokért és a szenvedésteli eseményekért az életében! Ez persze már olyan magasiskola, ami majdnem hitet feltételez, de azért kifejezett hit nélkül is sikerülhet. Mert Isten országának titkai elrejtettek a bölcsek és az okosak elől, s csak a szegények számára nyilvánulnak ki. (Vö. Mt 11,25.)

Útmutatásra pedig talán olykor mégicsak szükség van. Nem kioktatásra, nem elhamarkodott okoskodásra, de csendes, és empatikus szavakra. És kitől várjon ilyet ember, ha nem épp tőlünk, papoktól és szerzetesektől? Ezért kockáztattam meg a fenti öt pontot. De remélem, kiérzitek belőle, hogy nem felülről akartam beszélni; sokkal inkább alázatosnak és együttérzőnek szánt szavak ezek egy nehéz témáról. Mert ezen a téren nem szabad racionális okosságokat hangoztatni: az nem segít. Meglehet, még igaz is lesz, ám úgy is tudunk igazat mondani, hogy aki hallgatja, közben azt érzi, mintha üveggyapoton járkálna mezítláb. Fáj.

Szóval, a legjobb a hosszú és együttérző meghallgatás. Sohasem fogom elfelejteni azt az asszonyt – a kántorunk felesége volt –, aki egy nyári napon biciklivel ment hazafelé a munkahelyéről – és elütötte egy autó. Viszonylag szerencsésen megúszta: szilánkosra tört a bal térde. Álltam a kórházi ágya mellett, frissen szentelt káplánként, és nem tudtam megszólalni. “Miért pont én? Miért pont velem?” – ezt kérdezte szenvedélyesen. – „Hiszen én annyi jót teszek!” És tényleg, annyi, de annyi jót tett... – egy gyermekotthonban dolgozott. Hát csoda, hogy nem találtam a választ? Remélem, Ti sem találjátok...

Jób könyvében van egy gyönyörű szakasz – az egyik kedvenc helyem a Bibliából. Itt arról olvasunk, hogy Jóbot meglátogatják barátai. Amikor a három férfi – Elifáz, Bildád és Cófár – a távolból meglátja őt, amint a szemétdombon ül, fekélyek borítják a testét, és egy cserépdarabbal vakarózik, persze először nem ismerik meg. Nem csodálkozom rajta – hiszen nem ilyennek ismerték: mielőtt (NB: Isten engedélyével!) rászakadt volna a próbatétel, Jób gazdag és sikeres ember volt. Amikor aztán a barátai végre megismerik, az elbeszélés szerint megszaggatják ruhájáikat, hamut szórnak a fejükra, és hét nap és hét éjjel mellette ülnek. Nem szólnak hozzá egy szót sem, mert „látták, hogy milyen nagy a fájdalma” (Jób 2, 13). Hát itt kezdődik az együttérzés... Aki még nem hallgatott hét nap és hét éjjel egy szenvedő barátja mellett, annak nincs joga beszélni. Vagy csak annyi, mint most nekem...