Mindenekelőtt egy ténymegállapítást szeretném tenni: a teológiában manapság gondolkodás-hiány uralkodik. Persze nem azt akarom ezzel mondani, mintha a teológiában ma nem gondolkodnának – ez nyílván túlzó (sőt felfuvalkodottságra és beképzeltségre valló) kijelentés volna. Annyi azonban talán elbizakodottság nélkül is megállapítható, hogy a teológiában ma azért van gondolkodás-hiány, mert teológusként nem gondolkodunk elég alapvetően (fino in fondo)…
Úgy vélem, hogy a gondolkodásnak különböző szintjei vannak, melyeket a teológiai reflexiónak legalábbis érintenie kellene. 1. Az első szint a teológiai tartalmak elgondolása. Erről bízvást elmondhatjuk, hogy a teológia művelése során gyakoroljuk; sőt voltaképpen szünet nélkül ezt csináljuk – leggyakrabban ezen belül mozog (itt reked meg) a teológiánk. Ezen a szinten a teológusok törekvése abban áll, hogy minél részletesebben kidolgozzák és egyre cizelláltabban gondolják el a teológiai tartalmakat. 2. A második szint ehhez képest továbblépást (meta-fokozatot) jelent: itt a tartalmak elgondolásának elgondolása a feladat. Itt arra reflektálunk, azt igyekszünk elgondolni, hogy hogyan szervezzük meg a saját gondolkodásunkat. Persze nem elsősorban pragmatikus-intézményi értelemben (például azt latolgatva, hogy vajon melyik kurzus hány kreditet ér, vagy, hogy mondjuk a mariológiát önálló diszciplínaként, vagy a krisztológia részeként kell-e tekinteni – az ilyenfajta reflexióban ugyanis szintén nincs hiány!); hanem mélyebb értelemben! Saját teológiai gondolkodásunk megszervezése nagyjából egészében a gondolkodás feltételeinek tisztázását jelentené: a nyelvről való eszmélődést, valamint más hasonló témákról, a teológiai kijelentések határait kijelölő kérdésekről való gondolkodást. 3. A harmadik szinten a feladat maga az elgondoló elgondolása volna. Hiszen a teológia mint olyan egyáltalán nem független művelőjétől; sőt, éppenséggel csakis belőle indulhat ki és rá való tekintettel teljesedhet be (vö. – távolabbról – GS 22). 4. Legvégül pedig – úgy vélem – a teológiának azt kellene elgondolnia, aki egyedül elgondolásra érdemes. Ez talán elvontan hangzik, pedig mindennél reálisabb és konkrétabb: amit (akit) a teológia voltaképpen elgondolni hivatott, az nem tárgy, és nem is különbözik tőlünk abban az értelemben, mintha semmit sem tudnánk róla; sőt éppenséggel ő a legismertebb és legközelebbi a számunkra. Éppen ezért olyan nehéz gondolkodni róla. Ő tart fenn, hiszen mindenütt jelenvaló, abban is, ami történik velünk és körülöttünk; sőt voltaképpen ő maga is „esemény” („sors”=Geschick, a szó heideggeri értelmében); benne élünk, mozgunk és létezünk. Létezésünknél fogva elválaszthatatlanul hozzá kötődünk. Mi, teológus, általában az első síkon mozog, és csak a tartalmak elgondolásánával bíbelődünk; időnként, ritka, kivételes esetben, kirándulásokat teszünk még a második szintre is; a harmadik és negyedik szint elgondolásának azonban a teológiai reflexiónk jórészt híján van.
Mindez megmutatkozik a világgal való kapcsolatunkban is. Teológiánk a világgal legtöbbször csak „reaktív” viszonyban áll: látszólag odahallgatunk rá; legalábbis félfüllel követjük az eseményeit, mígnem aztán – amint már érteni véljük – nyomban szabad utat engedünk a kritikai érzékünknek és támadni, szidalmazni kezdjük. Végül aztán még egyszer rezignáltan megállapítjuk, hogy voltaképpen két malomban őröltünk: a „bűnös világ nem volt képes megérteni” bennünket. Az a félelmem azonban, hogy ezzel a hozzáállással a teológia (és az egyház általában) a „reakcionizmus” csapdába esik, védekező, retrográd, sőt obskurantista álláspontba szorul vissza. Nehezen lesz komolyan vehető tényező. Tanítjuk ugyan a katekizmust – akár teológiai szintre emeleve is –, ám az mégiscsak katekizmus marad, ami nem ér el az emberekhez. Az alternatíva persze nem a nyilvánosság tetszésének keresése, a populizmus. Éppen ellenkezőleg! A meghívás a mélység irányába szól.
Gondolkozni nehéz és fáradtságos elfoglaltság – s a teológián belül semmivel sem kevésbé az… A gondolkodás állandó kihívást támasztó követelmény; nem csoda hát, hogy annyian visszarettennek tőle! A fő nehézség ebben áll: amint megfogalmaztam valamit, azonnal és elkerülhetetlenül az is tartalommá válik. Így aztán óhatatlanul „tárgyiasítom” Isten is; „rendszert” alkotok belőle; pedig ő éppenséggel nem tárgy, hanem minden tárgyiasítás és rendszeralkotás lehetőségi feltétele. A valódi (nem technokrata-problémamegoldó módra gyakorolt) gondolkodás a maga eredeti értelmében ezért úton lét. Kontemplatív, figyelmes és nyitott befogadás. Megnyílás Isten jelenlétére. A teológia a maga belső lényege szerint hasonlatos ahhoz, amit Heidegger „dichten”-nek, „költés”-nek nevez. Az Istenről való gondolkodás – poézis (ami persze korántsem puszta kitalációt jelent!). Ebből következik radikálisan kontextuális és történeti volta is; amit a puszta transzcendentális reflexió sohasem képes maradéktalanul megragadni.
Gondolkodni végső soron annyit tesz, mint élni. Csakhogy itt az élet valamire irányított létet jelent: olyan életet, amely valamire való tekintettel zajlik, valami „felé” irányul. Olyan élet ez, amelyre nevelni lehet; sőt kell is! – ebben áll az egyház egész pedagógiája, szerepe, Istentől kapott küldetése. A teológia dolga ezt a felfedezést fogalmi színtre emelni, s ezáltal az egész egyetemes misszióhoz hozzájárulni. Talán nem véletlen, hogy a teológusok jó része (még ma is!) pap – hiszen kitüntetettel lelkipásztori feladatról van szó. Persze a lelkipásztorkodás itt – újra csak – nem a szó technikai-mechanikus értelmében szerepel. Nem arról van szó, hogy a cél – az autógyártók mintájára, akik egyre több autót igyekeznek termelni – egyre többet és egyre jobban „csinálni” az evangelizálás „feladatát”. Hisze ez még csak a hívek egyre hatékonyabb irányítására, manipulációjára irányulna – hiszen ez még mind csak az első szintet jelentené!
A felvilágosodás óta a filozófia – azaz a gondolkodás – számos provokációval szolgált a teológia számára. Immanuel Kant máig érvényes meghatározást ad erről a szellemi és kulturális álláspontról, mely azóta is a legbefolyásosabbnak számít. Mint írja: „A felvilágosodás az ember kilépése önhibájából fakadt kiskorúságából” (I. Kant, Berliner Monatsschift 1784, 12 füzet). Kiskorú az az ember, aki képtelen a saját értelmét idegen értelem vezetése nélkül használni. Kant szerint – aki nem volt éppen istentelen ember – ez a kiskorúság saját hibánkból ered, amennyiben oka nem az értelmi képességek hiánya, hanem az elhatározásunké és a bátorságunké. Ezért szerinte a felvilágosodás legrövidebben (mindössze két szóval!) így foglalható össze: „Sapere aude! (Merj tudni/a magad értelmére támaszkodni!)”. Egyetlen felszólítás csupán, mely több, mint 200 éve hangzott el. Vajon elért már a fülünkig?
Vajon a teológia fel van készülve erre a provokációra? Nem vagyok meggyőződve róla. Immanuel Kant kora óta ugyanis kevés változás látszik az egyházi életben és gondolkodásban; különösen, ha szemügyre vesszük, hogy mely konkrét példákkal nyomatékosítja felszólítását. Mert már egy könyv is leveheti vállamról az önálló véleményalkotás terhét – írja –; a lelkivezetőm is mentesíthet a lelkiismereti problémáktól; az orvosom is, ha helyettem dönt a diétáról, leszoktat a gondolkodásról. A hivatalnok – ugyanilyen alapon – arra bíztat, hogy ne gondolkodjak, hanem egyszerűen csak engedelmeskedjek; a kereskedő azt szeretné, hogy ne gondolkodjak, hanem fizessek; a pap pedig arra int, hogy ne gondolkodjak, hanem higgyek. Nos – jó kétszáz év távlatából –, az az érzésem, helytelen volna, ha engednénk a csábításnak!
Tudom, tudom: ma már nem a felvilágosodás korában élünk! De vajon meg lehet haladni ezeket a kérdésfeltevéseket anélkül, hogy át ne gázoltunk volna a felvilágosult gondolkodók kiritkájának – adott esetben valláskritikájának – „tűzpatakján” (Feuerbach)? Vajon nem volna-e érdemes az általános egyházi reakciónál jóval komolyabban vennünk Nietzsche, Heidegger – és modern tanítványaik (például Gianni Vattimo) – olykor zavarbaejtően éles metafizika-kritikáját ahhoz, hogy nagyobb szavahihetőségre (és hitelesebb önazonosságra) tegyünk szert? Vajon nem volna ez szolgálattétel önmagunk és az egyház számára is?
Az az érzésem, a mai teológiában mindenekelőtt a jogi szemlélet meghaladására volna szükség. Vegyünk egy egyszerű példát. Mi a helyzet az örök kárhozat kérdésével? Sok jóérzésű gondolkodó emberben felvetődik: hogyan engedheti meg a jó Isten, hogy fogadott gyermekei, akiket szeret, elvesszenek? A teológus első reakciója általában az evangáliumi reményt (optimizmust) tükrözi: Isten irgalmas! Szinte rögtön ezután azonban – mintha csak megijednénk a saját kijelentésünk következményeitől – szükségesnek érezzük a helyesbítést: persze egyúttal igazságos is… S ugyan mi mást jelentene ez, minthogy az igazságosságot (és így a jogi szemléletet) előnyben részesítjük az irgalmassággal szemben. Hiszen utóbb maguk a teológiai kategóriáink is jogi szemléletet kezdenek tükrözni (egyházhoz tartozás vagy nem tartozás, a keresztség szentségének kiszolgáltathatóságának feltételei stb.) –, ennek minden az egyház működését illető gyakorlati következményével együtt...
Talán fontos leszögeznem: nem úgy írom ezeket a mondatokat, mintha tudnám a megoldást. Sajnálom is, ha talán túl kritikusan hangzanak. A 21-ből azonban nem engedhetek! Az evangélium iránti elkötelezettség indít – nem hallgathatok! A fentieket inkább csak kérdésfelvetésnek szántam, amelyek talán csak egy irányt jelölhetnek ki a további kérdezés számára. Egy hiányra kívántam rámutatni – a gondolkodás hiányára. Talán nem is lehet többet tenni ennél: maga az akadémia és annak teológiai „üzeme” (Betrieb) akadályozza meg, hogy a jelenlegi reflexió kibontakozhasson. Mindenesetre a világ szuperszonikus gyorsasággal változik; és az egyház (és annak teológiája) arra hivatott, hogy módot találjunk a megszólítására…
Utolsó kommentek