Közhelyszámba megy, hogy a szerzetesrendek hivatáshiánnyal küzdenek. Vajon mi az oka ennek a jelenségnek? Az azonnali – és részben éppenséggel találónak is mondható – válasz így hangik: a hivatáshiány oka a gyermekhiány. Tagadhatatlan, hogy amíg egy-egy átlagos családban 8-10 gyermek született (valamint az egyház is láthatóbb, elismertebb, a társadalom pedig „vallásosabb” volt), addig szinte magától értetődőnek számított, hogy egyes vallásilag érzékenyebb fiúk és leányok a szerzetesi hivatást választották: fráternek vagy apácának mennek. De vajon ezzel a – kétségtelenül érvényes – válasszal kimerítettük az okokat? Meglehet, érdemes egy kicsit mélyebbre ásmi – hátha rábukkanunk a megoldásra is…
1. Alapfeltevésem, hogy a szerzetesi hivatás lényege: valakit Isten személyesen arra hív, hogy – az adott korban és meghatározott történelmi körülményei között – teljes radikalitással Istennek és az ő imádásának szentelje magát. Nem jogosulatlan tehát a hivatáshiány okát abban keresni, hogy a jelenlegi szerzetesrendekben meggyengült az imádság kultúrája. Ha valaki ilyen általános érvényességre igényt tartó (és felettébb kritikus) megállapítást tesz, számot kell adnia róla. A leghelyesebb lesz a sepregetést a saját házunk táján kezdeni...
50-60 évvel ezelőtt – tehát a II. Vatikáni zsinat idején, valamint az azt közvetlenül megelőző időkben – egy átlag jezsuita átlagosan napi három és fél órát imádkozott. Lássuk csak részleteiben: a napi szentmise fél óra; ezen kívül mindenki naponta egy órát fordított meditációra – ez eddig összesen másfél óra. Emellett a papok mondták a zsolozsmát, amit a zsinat előtti liturgiát tekintve nem lehetett egy óra 15 percnél rövidebb idő alatt elmondani. (És egyetlen zsoltár elhagyása is halálos bűnnek számított....) Ez eddig két óra negyvenöt perc. Ezen felül még naponta kétszer tizenöt percben, délben és este, a jezsuiták úgynevezett exsamen-t végeztek. Ez a rend sajátossága, az úgynevezett „figyelmes szeretet imája”: rövid lelkiismeretvizsgálat, az életem Isten akaratával történő összhangba hozása céljából. A plusz fél órával már három óra tizenöt percnél járunk. Továbbá a legtöbb rendházban ebéd előtt közösen mondták a litániát – s ezzel már meg is érkeztünk a napi három és fél óra „imamennyiséghez”! És akkor még nem is említettem, hogy nagyon sokan naponta imádkozták a rózsafűzért – amolyan magánájtatosságképpen. Nem véletlen, hogy ilyen intenzív imaélet mellett Isten fokozatosan teljes mértékig lefoglalta magának ezeket a szerzeteseket, és olyan kisugárzással ajándékozta meg, ami ellenállhatatlan hatást gyakorolt azokra, akikkel találkoztak. A megjelenésük – szavak nélkül is – az Istenről beszélt. A létükkel prédikálták az evangéliumot; minden mozdulatuk Istenről vallott és a vele való teljes egyesülésre hívott.
Ma vajon ugyanennyit imádkoznak ma is a jezsuiták – és általában a papok? Régente a papnevelő intézetekben jezsuita spirituálisok voltak, akik igyekeztek átadni a megszentelt imatradíciót. Most azonban már sokszor mintha ők maguk is elfelejtették volna... Néhányan persze – renden belül és kívül egyaránt – kétségkívül igyekeznek ápolni a legjobb hagyományokat és nem lankadnak az imádságban. Sokan érési folyamaton is átmennek ebben: észreveszik, hogy ha nem akarnak kiégni, akkor például örökimádást kell szervezniük a templomukban, és nekik is oda kell ülniük napi egy-másfél órára a kitett oltáriszentség elé. Ismerek ilyeneket! Ám a két évtizedes lelkivezetői tapasztalat azt mondatja velem, hogy átlagban a legjobb papok is legfeljebb csak 20 percet fordítanak a napi személyes imára, a szentmisén kívül. És ez bizony meg is látszik az Anyaszentegyházon…
Na és a szerzetesek általában? Mi van azokkal, akik elvileg arra tették fel az egész életüket, hogy egészen Istennel éljenek, éjjel és nappal, fáradhatatlanul felé forduljanak, érte éljenek, és ilyenképpen az ima bajnokaivá váljanak? Mi a helyzet azok imaéletével, akiknek mindenkori legfőbb hivatása, hogy az állandó imádás és tökéletes önátadás formájában önmagukat is meghaladják/legyőzzék, s ezáltal az egyházban a Szentlélek lángját életben tartsák? Mintha bizony a modern, megváltozott, felgyorsult életforma nagy károkat okozna ezen a téren. A legtöbb renden belül is elhagyták a rendszeres imagyakorlatokat, beleértve az aszkézis régebben bevett formáit is. Tartok tőle, hogy sok helyen hódolunk egyfajta jóléti ideológiával megtámogatott sima középszerűségnek. Mert – mi tagadás –, nem is olyan nehéz a szerzetesi életforma (még a cölibátus sem!), ha voltaképpen minden kívánságunkat teljesítik: minden igényünket kielégíti a „rendszer”, amelyben élünk. (A nőtlenül – szerzetesnők esetében pedig férj nélkül – leélt élet kínzó magányosságának betöltésére pedig bizony számtalan pótcselekvés kínálkozik…) Tudok valakit, aki elkötelezett életformára vágyott, itthon és külföldön több kolostort is megfordult, hogy eldöntse, hova érdemes belépnie, míg végül – kicsit elkeseredetten – így summázta a tapasztalatait: „Olyan helyet keresek, ahol nincs padlófűtés…”
2. De lássuk a dolgot egy kicsit történeti távlatból. A szerzetesi mozgalmak a történelem során minden időben olyan válaszoknak tekinthetők, amelyeket Isten az alapító atyák által az ember legmélyebb vágyára, a neki való teljes önátadásra válaszul adott. Ezek persze kulturálisan és történetileg is kondicionált válaszok – hisz’ hogyan is lehetne másképpen? Emiatt aztán – nekem úgy tűnik – három vagy négy fázis elég világosan megkülönböztethető ebben a folyamatban.
2.1. A III-IV. században a sivatagi atyák mozgalma annak ellenhatásaként született, hogy a Római Birodalomban a kereszténység államvallássá lett. Az üldözések megszüntével és vallás intézményesülésével azonban a katakombákból előjövő keresztények azzal szembesültek, hogy a lelkiség kezd felhígulni. Ezért aztán néhányan a sivatagba vonultak, hogy aszkéta életükkel teljes radikalitásban kövessék Jézus Krisztust. Ők mindenekelőtt a gonosz lelket, a minden korok keresztényeit kísértő démonokat próbálták meg legyőzni íly módon, és persze a saját lelküket is megmenteni; mellesleg pedig a vallásuk lényegét is így remélték megőrizni. Azt, hogy valami lényegesre találtak rá, jól mutatja a mozgalom sikere: néhány évtized leforgása alatt vezeklő remeték ezrei népesítették be Szíria és Egyiptom sivatagos vidékeit.
2.2. Az ókor végén Szent Benedek adott választ az aktuális kihívásokra. Pachomiosz reguláját felújítva közösséget szervezett, és azon kísérletezett, hogy hogyan lehet éppen csak annyit dolgozni, hogy a szerzetesek még ugyan szűkösen eltarthassák magukat, viszont minden fennmaradó idejüket a templomban tölhetik a szent liturgia végzésével. Ezek a férfiak és nők a saját kolostoraikban naponta 5-7 órát töltöttek imádságban – amennyit csak lehetett – és radikálisan olyan életformára törekedtek, amelyben minden az Istennel való egyesülést szolgálta. Elsősorban azért végeztek mezőgazdasági munkát is, hogy jobban menjen az imádság! A hangsúly mindenképpen azon volt, hogy naponta ötször – nappal és éjjel szüntelenül – összegyűljenek a templomban és zsoltárokkal dícsérjék az Istent. Még Benedek életében rengeteg klostorban kezdték el élni az általa írt regulát, melynek égisze alatt a bencések imádkozni és dolgozni tanították az egész középkori Európát.
2.3. A következő spirituális zseni mintegy 700 évvel később lépett fel, Assisi Szent Ferenc személyében. Ő fájdalmasan ismerte fel a gazdag középkori egyház tarthatatlan visszásságait, s a legszegényebbek életfomráját akarta követni. Mélységes természetmisztikába és állandó imába merülve élt és így imádságra segítsette követőit, a kolduló barátokat is. Az isteni adomány – szakszóval karizma –, amit Jézus Krisztustól kapott, bámulatos hatást fejtett ki: rendje még életében több mint ezer tagot számlált, csodálatos virágzást ért és spirituális reformot valósított meg a korabeli egyházban.
2.4. Az újkor kihívásaira Loyolai Szent Ignác találta meg a leginkább megfelelő választ. A felgyorsult modern korban már nem lehetett hosszú órákat tölteni kórusimával és az egyház feladatai nagyobb mozgékonyságot követeltek. Ignác tehát kieszközölte a pápánál, hogy követői – a jezsuiták – külön engedéllyel akkor és ott imádkozhassanak, ahol ezt apostoli életformájuk lehetővé teszi. Modelljét fokozatosan átvette minden más rend is: ebben az értelemben mára a ferencesek és a bencések is jórészt „jezsuitává váltak”, amennyiben nagyon sokszor magánzsolozsmát mondanak, máskülönben aligha tudnák teljesíteni sürgető lelkipásztori feladataikat. Ez persze nem az eredeti karizma elárulását jelenti, hanem az egészséges alkalmazkodási- és életösztön jele: egy kicsit mindenkinek idomulnia kell a megváltozott körülményekhez, ha segíteni akar a ma élő embereknek és be kívánja tölteni küldetését. Szociológiai szempontból ez a fennmaradás feltétele. (Manapság már lehet úgy mezitláb koldulni a városok utcáin, mint a középkorban tették, miközben az evangéliumi szegénység továbbra is eszmény maradt!). Fontos azonban látni: Ignác elsősorban nem szociális téren hozott újdonságot. Reformjának alapja az imaélt reformja. Eszerint a jezsuiták rövid, de intenzívebb imaidőszakokat iktatnak be a napba (zsolozsma, examen, stb., lsd. fentebb), s ezt megtoldják az év során egy nyolc napos lelkigyakorlattal, amikor elvégzik a tevékeny életük során szükségessé vált változtatásokat; életükben pedig kétszer elvégzik a harminc napos lelkigyakorlatot. Ezek a biztosítékai annak, hogy a gyökeres belső önátadás megvalósuljon és folyamatos elmélyüljön az életükben.
3. A szerzetesség reformja az egyházban mindenkor elsősorban az imádság reformját jelenti. Ma vannak jelei annak, hogy újabb változások állnak a küszöbön. Felgyorsult posztmodern világunkban mintha nem lehetne már eljutni a kívánt (és szükséges) mélységre a megszokott imamódszerekkel. Ahhoz, hogy a radikális Istennek szentelődés, a teljes önátadás elmélyüljön, s az Istennel való egyesülés hatékonyan létrejöhessen, a szemlélődő élet felélesztésére, a kontempláció lelkületének (újra)elsajátítására van szükség az zaklatott élet mindennapi tevékenységei közepette. Hogy mi lesz a megfelelő válasz hektikus és globalizált korunk mai kihívásaira? Sok jel arra mutat, hogy az egyszerű ima (kontemplatív ima, a „szív imája”, „centering prayer”, meditáció) mutat a jövő irányába. Mindenesetre úgy tűnik, hogy erre ma feltűnően nagy igény mutatkozik. Olyan univerzális imaforma ez, amelynek gyakorlásához nem kell feltétlenül szerzetesrendbe lépni: bármely keresztény szakíthat rá időt a hétköznapi tevékenységei mellett; mégis akkor mélységei vannak, hogy egyetlen szerzetes sem képes kimeríteni. Mellette szól továbbá, hogy átível az ökumenikus és vallásközi határokon (a különböző felekezetű embereknek ma gondot okoz még a rózsafűzér közös imádkozása is; ám a Jézus-imával, az orosz ortodox „zarándok” hagyományos imájával, protestáns testvéreink is nyugodtan próbálkozhatnak). Talán ez lesz az az imaforma, amely kijelöli a jövő útját az elkövetkező évszázadok lelkisége számára? Vajon ez a spiritualitás válik Isten eszközévé, hogy a posztmodern ember életsebeit gyógyítsa, és őt a tulajdon belső isteni életével egyesítse? Nem tudom. Egy dolog azonban kétségtelennek látszik. Az ősi hagyományok értelmében a mai szerzetesrendek megújulását – és hivatásgondjaik megoldását is – az imaélet reformával volna érdemes elkezdeni.
(Jálics Ferenc nyomán)
Utolsó kommentek