Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Szerzetesi hivatáshiány? – Oknyomozás és javaslat a megoldásra

2017.01.18. 12:18 pacsy

szerzetesek.jpgKözhelyszámba megy, hogy a szerzetesrendek hivatáshiánnyal küzdenek. Vajon mi az oka ennek a jelenségnek? Az azonnali – és részben éppenséggel találónak is mondható – válasz így hangik: a hivatáshiány oka a gyermekhiány. Tagadhatatlan, hogy amíg egy-egy átlagos családban 8-10 gyermek született (valamint az egyház is láthatóbb, elismertebb, a társadalom pedig „vallásosabb” volt), addig szinte magától értetődőnek számított, hogy egyes vallásilag érzékenyebb fiúk és leányok a szerzetesi hivatást választották: fráternek vagy apácának mennek. De vajon ezzel a – kétségtelenül érvényes – válasszal kimerítettük az okokat? Meglehet, érdemes egy kicsit mélyebbre ásmi – hátha rábukkanunk a megoldásra is…

1. Alapfeltevésem, hogy a szerzetesi hivatás lényege: valakit Isten személyesen arra hív, hogy – az adott korban és meghatározott történelmi körülményei között – teljes radikalitással Istennek és az ő imádásának szentelje magát. Nem jogosulatlan tehát a hivatáshiány okát abban keresni, hogy a jelenlegi szerzetesrendekben meggyengült az imádság kultúrája. Ha valaki ilyen általános érvényességre igényt tartó (és felettébb kritikus) megállapítást tesz, számot kell adnia róla. A leghelyesebb lesz a sepregetést a saját házunk táján kezdeni...

50-60 évvel ezelőtt – tehát a II. Vatikáni zsinat idején, valamint az azt közvetlenül megelőző időkben – egy átlag jezsuita átlagosan napi három és fél órát imádkozott. Lássuk csak részleteiben: a napi szentmise fél óra; ezen kívül mindenki naponta egy órát fordított meditációra – ez eddig összesen másfél óra. Emellett a papok mondták a zsolozsmát, amit a zsinat előtti liturgiát tekintve nem lehetett egy óra 15 percnél rövidebb idő alatt elmondani. (És egyetlen zsoltár elhagyása is halálos bűnnek számított....) Ez eddig két óra negyvenöt perc. Ezen felül még naponta kétszer tizenöt percben, délben és este, a jezsuiták úgynevezett exsamen-t végeztek. Ez a rend sajátossága, az úgynevezett „figyelmes szeretet imája”: rövid lelkiismeretvizsgálat, az életem Isten akaratával történő összhangba hozása céljából. A plusz fél órával már három óra tizenöt percnél járunk. Továbbá a legtöbb rendházban ebéd előtt közösen mondták a litániát – s ezzel már meg is érkeztünk a napi három és fél óra „imamennyiséghez”! És akkor még nem is említettem, hogy nagyon sokan naponta imádkozták a rózsafűzért – amolyan magánájtatosságképpen. Nem véletlen, hogy ilyen intenzív imaélet mellett Isten fokozatosan teljes mértékig lefoglalta magának ezeket a szerzeteseket, és olyan kisugárzással ajándékozta meg, ami ellenállhatatlan hatást gyakorolt azokra, akikkel találkoztak. A megjelenésük – szavak nélkül is – az Istenről beszélt. A létükkel prédikálták az evangéliumot; minden mozdulatuk Istenről vallott és a vele való teljes egyesülésre hívott.

Ma vajon ugyanennyit imádkoznak ma is a jezsuiták – és általában a papok? Régente a papnevelő intézetekben jezsuita spirituálisok voltak, akik igyekeztek átadni a megszentelt imatradíciót. Most azonban már sokszor mintha ők maguk is elfelejtették volna... Néhányan persze – renden belül és kívül egyaránt – kétségkívül igyekeznek ápolni a legjobb hagyományokat és nem lankadnak az imádságban. Sokan érési folyamaton is átmennek ebben: észreveszik, hogy ha nem akarnak kiégni, akkor például örökimádást kell szervezniük a templomukban, és nekik is oda kell ülniük napi egy-másfél órára a kitett oltáriszentség elé. Ismerek ilyeneket! Ám a két évtizedes lelkivezetői tapasztalat azt mondatja velem, hogy átlagban a legjobb papok is legfeljebb csak 20 percet fordítanak a napi személyes imára, a szentmisén kívül. És ez bizony meg is látszik az Anyaszentegyházon…

Na és a szerzetesek általában? Mi van azokkal, akik elvileg arra tették fel az egész életüket, hogy egészen Istennel éljenek, éjjel és nappal, fáradhatatlanul felé forduljanak, érte éljenek, és ilyenképpen az ima bajnokaivá váljanak? Mi a helyzet azok imaéletével, akiknek mindenkori legfőbb hivatása, hogy az állandó imádás és tökéletes önátadás formájában önmagukat is meghaladják/legyőzzék, s ezáltal az egyházban a Szentlélek lángját életben tartsák? Mintha bizony a modern, megváltozott, felgyorsult életforma nagy károkat okozna ezen a téren. A legtöbb renden belül is elhagyták a rendszeres imagyakorlatokat, beleértve az aszkézis régebben bevett formáit is. Tartok tőle, hogy sok helyen hódolunk egyfajta jóléti ideológiával megtámogatott sima középszerűségnek. Mert – mi tagadás –, nem is olyan nehéz a szerzetesi életforma (még a cölibátus sem!), ha voltaképpen minden kívánságunkat teljesítik: minden igényünket kielégíti a „rendszer”, amelyben élünk. (A nőtlenül – szerzetesnők esetében pedig férj nélkül – leélt élet kínzó magányosságának betöltésére pedig bizony számtalan pótcselekvés kínálkozik…) Tudok valakit, aki elkötelezett életformára vágyott, itthon és külföldön több kolostort is megfordult, hogy eldöntse, hova érdemes belépnie, míg végül – kicsit elkeseredetten – így summázta a tapasztalatait: „Olyan helyet keresek, ahol nincs padlófűtés…”

2. De lássuk a dolgot egy kicsit történeti távlatból. A szerzetesi mozgalmak a történelem során minden időben olyan válaszoknak tekinthetők, amelyeket Isten az alapító atyák által az ember legmélyebb vágyára, a neki való teljes önátadásra válaszul adott. Ezek persze kulturálisan és történetileg is kondicionált válaszok – hisz’ hogyan is lehetne másképpen? Emiatt aztán – nekem úgy tűnik – három vagy négy fázis elég világosan megkülönböztethető ebben a folyamatban.

2.1. A III-IV. században a sivatagi atyák mozgalma annak ellenhatásaként született, hogy a Római Birodalomban a kereszténység államvallássá lett. Az üldözések megszüntével és vallás intézményesülésével azonban a katakombákból előjövő keresztények azzal szembesültek, hogy a lelkiség kezd felhígulni. Ezért aztán néhányan a sivatagba vonultak, hogy aszkéta életükkel teljes radikalitásban kövessék Jézus Krisztust. Ők mindenekelőtt a gonosz lelket, a minden korok keresztényeit kísértő démonokat próbálták meg legyőzni íly módon, és persze a saját lelküket is megmenteni; mellesleg pedig a vallásuk lényegét is így remélték megőrizni. Azt, hogy valami lényegesre találtak rá, jól mutatja a mozgalom sikere: néhány évtized leforgása alatt vezeklő remeték ezrei népesítették be Szíria és Egyiptom sivatagos vidékeit.

2.2. Az ókor végén Szent Benedek adott választ az aktuális kihívásokra. Pachomiosz reguláját felújítva közösséget szervezett, és azon kísérletezett, hogy hogyan lehet éppen csak annyit dolgozni, hogy a szerzetesek még ugyan szűkösen eltarthassák magukat, viszont minden fennmaradó idejüket a templomban tölhetik a szent liturgia végzésével. Ezek a férfiak és nők a saját kolostoraikban naponta 5-7 órát töltöttek imádságban – amennyit csak lehetett – és radikálisan olyan életformára törekedtek, amelyben minden az Istennel való egyesülést szolgálta. Elsősorban azért végeztek mezőgazdasági munkát is, hogy jobban menjen az imádság! A hangsúly mindenképpen azon volt, hogy naponta ötször – nappal és éjjel szüntelenül – összegyűljenek a templomban és zsoltárokkal dícsérjék az Istent. Még Benedek életében rengeteg klostorban kezdték el élni az általa írt regulát, melynek égisze alatt a bencések imádkozni és dolgozni tanították az egész középkori Európát.

2.3. A következő spirituális zseni mintegy 700 évvel később lépett fel, Assisi Szent Ferenc személyében. Ő fájdalmasan ismerte fel a gazdag középkori egyház tarthatatlan visszásságait, s a legszegényebbek életfomráját akarta követni. Mélységes természetmisztikába és állandó imába merülve élt és így imádságra segítsette követőit, a kolduló barátokat is. Az isteni adomány – szakszóval karizma –, amit Jézus Krisztustól kapott, bámulatos hatást fejtett ki: rendje még életében több mint ezer tagot számlált, csodálatos virágzást ért és spirituális reformot valósított meg a korabeli egyházban.

2.4. Az újkor kihívásaira Loyolai Szent Ignác találta meg a leginkább megfelelő választ. A felgyorsult modern korban már nem lehetett hosszú órákat tölteni kórusimával és az egyház feladatai nagyobb mozgékonyságot követeltek. Ignác tehát kieszközölte a pápánál, hogy követői – a jezsuiták – külön engedéllyel akkor és ott imádkozhassanak, ahol ezt apostoli életformájuk lehetővé teszi. Modelljét fokozatosan átvette minden más rend is: ebben az értelemben mára a ferencesek és a bencések is jórészt „jezsuitává váltak”, amennyiben nagyon sokszor magánzsolozsmát mondanak, máskülönben aligha tudnák teljesíteni sürgető lelkipásztori feladataikat. Ez persze nem az eredeti karizma elárulását jelenti, hanem az egészséges alkalmazkodási- és életösztön jele: egy kicsit mindenkinek idomulnia kell a megváltozott körülményekhez, ha segíteni akar a ma élő embereknek és be kívánja tölteni küldetését. Szociológiai szempontból ez a fennmaradás feltétele. (Manapság már lehet úgy mezitláb koldulni a városok utcáin, mint a középkorban tették, miközben az evangéliumi szegénység továbbra is eszmény maradt!). Fontos azonban látni: Ignác elsősorban nem szociális téren hozott újdonságot. Reformjának alapja az imaélt reformja. Eszerint a jezsuiták rövid, de intenzívebb imaidőszakokat iktatnak be a napba (zsolozsma, examen, stb., lsd. fentebb), s ezt megtoldják az év során egy nyolc napos lelkigyakorlattal, amikor elvégzik a tevékeny életük során szükségessé vált változtatásokat; életükben pedig kétszer elvégzik a harminc napos lelkigyakorlatot. Ezek a biztosítékai annak, hogy a gyökeres belső önátadás megvalósuljon és folyamatos elmélyüljön az életükben.

3. A szerzetesség reformja az egyházban mindenkor elsősorban az imádság reformját jelenti. Ma vannak jelei annak, hogy újabb változások állnak a küszöbön. Felgyorsult posztmodern világunkban mintha nem lehetne már eljutni a kívánt (és szükséges) mélységre a megszokott imamódszerekkel. Ahhoz, hogy a radikális Istennek szentelődés, a teljes önátadás elmélyüljön, s az Istennel való egyesülés hatékonyan létrejöhessen, a szemlélődő élet felélesztésére, a kontempláció lelkületének (újra)elsajátítására van szükség az zaklatott élet mindennapi tevékenységei közepette. Hogy mi lesz a megfelelő válasz hektikus és globalizált korunk mai kihívásaira? Sok jel arra mutat, hogy az egyszerű ima (kontemplatív ima, a „szív imája”, „centering prayer”, meditáció) mutat a jövő irányába. Mindenesetre úgy tűnik, hogy erre ma feltűnően nagy igény mutatkozik. Olyan univerzális imaforma ez, amelynek gyakorlásához nem kell feltétlenül szerzetesrendbe lépni: bármely keresztény szakíthat rá időt a hétköznapi tevékenységei mellett; mégis akkor mélységei vannak, hogy egyetlen szerzetes sem képes kimeríteni. Mellette szól továbbá, hogy átível az ökumenikus és vallásközi határokon (a különböző felekezetű embereknek ma gondot okoz még a rózsafűzér közös imádkozása is; ám a Jézus-imával, az orosz ortodox „zarándok” hagyományos imájával, protestáns testvéreink is nyugodtan próbálkozhatnak). Talán ez lesz az az imaforma, amely kijelöli a jövő útját az elkövetkező évszázadok lelkisége számára? Vajon ez a spiritualitás válik Isten eszközévé, hogy a posztmodern ember életsebeit gyógyítsa, és őt a tulajdon belső isteni életével egyesítse? Nem tudom. Egy dolog azonban kétségtelennek látszik. Az ősi hagyományok értelmében a mai szerzetesrendek megújulását – és hivatásgondjaik megoldását is – az imaélet reformával volna érdemes elkezdeni.

(Jálics Ferenc nyomán)

16 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr4712135277

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ozorai pippo (törölt) 2017.01.18. 20:40:43

@pacsy: Nem akarom félre vinni: manapság sokkal több gyerek születik, mint amit bárki is eddig elképzelt, mégsincs hivatás. (több, mint 7 mrd!) Ez tehát biztos nem az ok. (persze mondhatjuk, hogy nem katolikus körökben. De vajon más "vallásban" van szerzetes hivatás? Ha ennyire jól megy nálatok a cigánypasztoráció, hogy még Wallenberg díjra is "fussa", ott van hivatás? A görögöknél van hivatás? Volt két szerzetes, rögtön püspököt csináltak belőlük. stb.) Az imádság hiányára egyelőre annyi, hogy te most a szerzetesek ima mennyiségéről beszélsz, ez biztos hatással van az "emberek" imaéletére. De az, hogy te mennyit imádkozol, az hogyan van hatással a hivatásokra? Elnézést a kapkodásért, de mennem kell imádkozni. :-)

pacsy 2017.01.19. 16:52:23

szia @ozorai pippo: - örülök, hogy imádkozol! ;) gondolom, egy gyerekből nehezebb valakit "papnak adni", mint 10-ből, szóval itt nem az abszolút szám a fontos. a görögöknél még valahogy elég erős a hagyomány, bár ott is kezdődnek a problémák - ilyen a világ, Európa iszonyúan szekularizált. persze az, hogy az emberek kevésbé kötődnek egy intézményes egyházhoz, sztem nem azt jelenti, hogy Istenhez általában ne volna közük, de ez nagy téma. viszont rendbe nehezebben lépnek, az biztos. az ima segít - én ebben hiszek.

lálo 2017.01.23. 11:13:09

"Ám a két évtizedes lelkivezetői tapasztalat azt mondatja velem, hogy átlagban a legjobb papok is legfeljebb csak 20 percet fordítanak a napi személyes imára, a szentmisén kívül."

és ebben benne van a zsolozsma is???
ez engem most nagyon sokkolt.
de akkor mitől maradnak papok ezek az emberek? mi tartja meg őket?

pacsy 2017.01.25. 11:31:57

@lálo: ó, azt csak úgy mondtam, a sokkolás szándékával. (egyébként nekem is volt olyan periódusom, fiatalon, amikor elalvás előtt egy miatyánkot mondtam, az 21 másodperc, megmértem.) de egy picit jobbnak, lelkileg előremutatóbbnak, gyümölcsözőbbnek tartom a saját lelkiismeretünket vizsgálni a másokon ("ezeken az embereken") való botránkozás helyett... ;)

nézd, van itt egy ima - talán ismered is - én állandóan tudnám hallgatni. www.youtube.com/watch?v=GGHWiAGpIP0 Szent Patrik híres-szép sorai: Christ with me, Christ before me / Christ behind me, Christ in me / Christ beneath me, Christ above me / Christ on my right, Christ on my left".

lálo 2017.01.25. 13:36:02

@pacsy: sajnálom, hogy az „ezek az emberek” kifejezés megbotránkozást tükrözött számodra, mert bennem nem ez van, hanem a döbbenet, ami mögött nem ítélet van, hanem kérdés. én abból indulok ki, hogy engem a napi személyes imám tart meg az Istennel való kapcsolatomban, és ennek a bensőségessége ad erőt minden máshoz is, és ha ez hiányzik – ezt most épp konkrét tapasztalatból tudom – akkor minden más ’borul’. Szóval én úgy vagyok jól, ha van minden nap időm arra, hogy „csak úgy” Jézussal legyek, és kettesben(!) legyek Vele, és ettől érzem szeretve magam, ez ad biztonságot. szóval a döbbenetem mögötti kérdés az az, hogy akiknek ez nincs, azoknak miből van erejük egy cölebsz életformára, a nagyon sok munkára, a másokra figyelésre stb. hogyhogy nem égnek ki, hogy nem lesz elegük. és ebben biztos benne van, hogy kinek mi a szeretetnyelve, vagy mennyi intimitásra vágyik stb., de ez számomra valódi kérdés, hogy miből van erejük, hogy mi tartja meg őket, hogy miből tudnak adni. és mondom, ez nem ítélet bennem, hanem kérdés.
persze, lehet, hogy csak annyi van, hogy már bármit, amit tesznek, mindent Istennel tesznek, és ez elég nekik. csak nekem ez (még) elképzelhetetlen enélkül a kettesben töltött, személyes idő nélkül.

kjapp · https://napfenyesblog.wordpress.com/ 2017.01.28. 11:06:04

"Nem véletlen, hogy ilyen intenzív imaélet mellett Isten fokozatosan teljes mértékig lefoglalta magának ezeket a szerzeteseket, és olyan kisugárzással ajándékozta meg, ami ellenállhatatlan hatást gyakorolt azokra, akikkel találkoztak. A megjelenésük – szavak nélkül is – az Istenről beszélt. A létükkel prédikálták az evangéliumot; minden mozdulatuk Istenről vallott és a vele való teljes egyesülésre hívott."

Most találtam, és hogy egybecseng:

"...A legjobb mód, ahogy valakit meggyőzhetsz Isten létezéséről, ha az Isteniséget megpróbálod kinyilvánítani saját életedben. Ha a másik személy csak egy kicsit is őszinte vagy fogékony, akkor látni fogja, hogy neked van valamid, ami neki nincsen. Azt is érezni fogja, hogy fényed és békéd egy másik forrásból származik. Tudja, hogy spirituális életet élsz. Tudja, hogy hiszel Istenben. Látni és érezni fogja, hogy belső békével, nyugalommal, fénnyel és örömmel rendelkezel. Ha őszinte, nincs is szüksége más bizonyítékra. Az, hogy belsőleg érzékeli a benned rejlő jobb, magasabb tudatot, meggyőzi őt. Jobban meggyőzi, mint a szavak áradata..."

türkiz 2017.01.28. 12:27:14

@kjapp:
Gyönyörű! mert igaz!

türkiz 2017.01.28. 18:43:21

@pacsy: "A szerzetesség reformja az egyházban mindenkor elsősorban az imádság reformját jelenti...Felgyorsult posztmodern világunkban mintha nem lehetne már eljutni a kívánt (és szükséges) mélységre a megszokott imamódszerekkel."

- és akkor ebben a posztban is ugyanott vagyunk, mint a többiben. Mélységesen egyet tudok érteni azzal, hogy Isten jelenléte képes átragyogni egy-egy emberen, hogy igenis képes látható jelét adni... de ezt egyetlen egy imamódszer sem fogja előidézni.

Innen csak azt írom, ami -a gyönyörű sorokkal ellentétben- LÁTSZIK. Hogy így van-e, nem tudom, nem is tudhatom, de "kisugárzás" helyett azt látszik, hogy bár sok, nagyszerű szerzetes él közöttünk, akik tényleg odaadták az egész életüket, magukat valamiért nem képesek odaadni.
És ez ugyanúgy igaznak látszik azokra is, akik rendszeresen imádkoznak, meditálnak...
Mi lehet oka? Talán az, hogy emberi kapcsolataim mintájára nem vagyok hajlandó/képes az istenkapcsolatomban sem elmélyülni, mélyre ereszkedni? Amennyiben igen, úgy megtörténhet velem, hogy örökkön-örökké egy fal előtt fogok sámlizni? És ez a fal voltaképpen nem Én leszek? Megtörténhet velem, hogy a legnagyobb hűség, jószándék mellett s anélkül, hogy észrevenném (különben is azt mondják, normális mindez, lelki sötétséget élek), az imádságaim szép lassan arról fognak szólni, hogy szublimálják az életemet? Amikor odaviszem a hétköznapjaimat, leteszem, ettől megkönnyebbülök, miért ne hinném el, hogy épp ettől vagyok jó helyen?... De nem lehet, hogy nem is Ő, hanem Én szabadítottam meg magam a napi trutyitól? ezzel együtt sokszor a felelősségtől, a felelősségvállalástól is, mindattól, ami nem véletlenül történik velem, ami segítené a növekedésemet? Nem mondom, a felszínen lévő érzelmekkel néha találkozom, erre is fogom alapozni az istenkapcsolatomat: érzelmekre, megkönnyebbülésre és hűségre.
De tudom-e, megtapasztalom-e, hogy Jézust követve mindig van mit elhordozni. Nem Neki: nekem!

Röviden! Ha valaki megkapta az Isten utáni vágyat, szomjat, az, úgy tapasztaltam, van olyan erős, hogy elég követni, Ő majd mutat utat, "módszert" önmagához; fordítva épp a módszer fogja idővel a legnagyobb akadályt jelenteni. (Ugyanis amikor az ember egy módszert követ, akkor nyilvánvalóan nem az Istent követi. Ráadásul minél több ideig "gyakorlatozik" valaki ezen a terepen, annál biztosabb, hogy rutinra tesz szert, azt meg mindenki tudja, hogy ami a tanulás folyamatában rosszul épül be, mennyire nehéz kiiktatni... ha megszokom a módszerkövetést, idővel hiába tudom, hogy váltani kellene...)

Szóval pár éve már vitatom, hogy ezt az imaformát kell-e egyáltalán tanítani. Csak fél évig voltam egy kontemplatív rendben, de ott sem tartott senki előadást arról, amiről az életünk szólt. Egyszerűen éltük, és szerelmes szomjjal. Milyen Isten lenne az, aki megtagadná önmagát, aki ne tárná fel önmagát minden egyes kicsi, szerető teremtménye előtt?

Amit most fogok mondani, azzal nagyon fel foglak bőszíteni! Tudom, mit tanítanak a nagymesterek, és tudom, milyen hűséges vagy hozzájuk! Úgy tartják, az imádságos élet legfőbb kritériuma a több éven át tartó, egyetlen egyszer sem kihagyott napi meditáció.
Hogy ehhez ragaszkodjak, azzal maximálisan egyet tudok érteni, de az én tapasztalataim azt is mondják, hogy ez egy kapcsolat. És mint minden kapcsolat néha túl szoros, néha túl egymásba fordul, magába zár... őszinte leszek, én néha megszellőztetem, néha távolságot veszek Tőle, mert így maradhat élő és igaz... mert ahogy semmilyen emberi kapcsolatot sem, úgy a Vele való kapcsolatot sem sajátíthatom ki. Vagy igen?

Fájna, ha pályaszélről történő kioktatásként kódolnád mindezt. Mindenben tévedhetek. Évek óta hordozom az ebből fakadó kérdéseket, és először igyekeztem most magam számára is megfogalmazni valamit mindebből... Remélem, visszajelzed a tévedéseimet!

ozorai pippo (törölt) 2017.01.29. 16:48:57

"Egy dolog azonban kétségtelennek látszik. Az ősi hagyományok értelmében a mai szerzetesrendek megújulását – és hivatásgondjaik megoldását is – az imaélet reformával volna érdemes elkezdeni." És nem lenne ehhez nulladik lépés, hogy a szerzetesek (+növendékek) EMBER módjára viselkedjenek? Átalakult a világ. Ez tudom, demagóg, de érdemes elolvasni a @korizoli által ajánlott könyvet (jezsuita.blog.hu/2016/12/06/a_csalad_ereje_ragaszkodj_a_gyermekeidhez), amit ugyan még nem olvastam végig, de már most nagyon sok olyan dolgot világít meg, amit érdemes mindenkinek átgondolni. Főleg azoknak, akik gyermeket nevelnek.

pacsy 2017.01.31. 11:07:45

@ozorai pippo: de jo, hogy olvasod a konyvet! irigykedem...

@lálo: "persze, lehet, hogy csak annyi van, hogy már bármit, amit tesznek, mindent Istennel tesznek"

Jalics atya mondta egyszer, hogy aki azt mondja nekem, hogy az eletem ima, arrol tudom, hogy nem imadkozik... :(

@türkiz: mindennel egyet ertek, amit irsz, es koszonom, hogy megosztottad. az en tapasztalatom egyebkent az, hogy aki tenyleg rendszeresen leul imadkozni, az ritkan van eltelve onmagaval. mert az evek mulasaval egyre vilagosabb neki, hogy nem tudja csinalni. kivesz a teljesitmenykenyszer is, legkesobb akkor, amikor raeszmelsz, hogy "ennek az egesznek igy, ahogy van az egvilagon semmi ertelme" - es megis folytatod. es aztan ezzel parhuzamosan jon az onismeret is, jo fajdalmas adagokban... aki megis huseges marad, altalaban azert, mert erzi, hogy valtozik, valtoztatja az ima. (es meg ez is hol van az eszmenytol, hogy "egyedul Erte kell csinalni"...

szoval, szerintem Teged is a magad utjan fog vezetni (es udvoziteni is) az Ur... - mert tenyleg nincsenek modszerek.

szoval, nem lehet tanitani es megis kell tanitani, szerintem. olyan ez, mint az elet: tele van paradoxonokkal... vagy, mint az Evangelium, ahol az utolsokbol lesznek az elsok, es a gazdagok a szegenyek. (egy japan jezsuita azt mondogatja itt, hogy ezt csak zen hatterrel lehet megerteni, mert "koan" :)

mert azert Musto atya is mindig halasan emlegeti, hogy Jalics Feritol tanult meg imadkozni... mindenkinek mas a karizmaja.

most persze nagyon fel fogtok boeszulni, megis leirom, mert en igy latom:

1. eloszor az ember ketsege vonja, hogy lelki dolgok tanitasa szukseges, vagy akar csak lehetseges volna (nem a Te eseted, aki mar evek ota gondolkozol...). 2. aztan felfedez valamit es modszerhivove valik. 3. aztan elengedi a modszert es felszabadul arra, hogy arra figyeljen, ami tenyleg van es ami kell.

amugy egyszer mar beszelgettunk is errol, nekem akkor a kommentek is sokat adtak: jezsuita.blog.hu/2009/01/17/title_67416#comments

türkiz 2017.01.31. 13:00:47

@pacsy: Jó, hogy egy kicsit félreértettél, azt nem tudom, hogy szándékoltan vagy sem, csak azt tudom, hogy sokkal jobb az egység, és... mennyivel jobb!!! :-) Jóízűen olvastalak. Végre. Nagyon köszönöm!

Igen, évek óta azt látom, hogy itt is, mint minden területén az életnek, többnyire a saját tapasztalatainkból indulunk ki, és mivel nem látunk bele a máséba, könnyen esünk abba a hibába, hogy egyoldalúan, egyféleképpen érzékeljünk, fogjunk, magyarázzunk... holott a hasonló még nem ugyanaz...
Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz útja sem volt ugyanaz.

(Nem vagyok olyan alázatos, mint Te, ezért élnék azzal a kiegészítéssel, hogy remélem, Ő nemcsak FOG vezetni, de már egy pár évtizede terelget is a magam útján. ;-) Nem?)

Ez a 3 lépcsős modell a jálicsi utat joggal kísérheti. Mivel azonban szerintem (sok átfedéssel, de) különböző ösvények is vezethetnek ugyanoda, talán nem jelenthető ki általános érvényűnek.
A sorrend nálam ugyanis egészen pontosan fordítva alakult: 3. (Ő) -2. (módszerismeret) -1. ("taníthatóság" kérdése)

(Nagyon személyes!!! Én mindössze két napig voltam "módszerkövető". Méghozzá akkor, amikor először elmentem Feri atyához lelkigyakorlatra, hogy odaadjam magam annak a pár napnak és a vezetésének... Hogy mi történt a harmadik napon, mindegy most, a lényeg, hogy utána ismerős helyre kerültem... és bár hűen követtem a módszertani feladatokat, egyetlen egy pillanatra sem kapaszkodtam beléjük...)

jabbok 2017.01.31. 22:26:27

@türkiz: én mostanában csak néha ide-oda beleolvasgatok... Húúú...

jabbok 2017.02.13. 07:25:42

@godit: Na nédd a...
Azóta sem nagyon éltem ilyen KATOLIKUS közösségben... A Rókában a liturgiától a közösség összetételéig és a programok színességéig minden a szó igazi értelmében katolikus, egyetemes volt. Anélkül, hogy "toleráns" vagy "liberális" lett volna.

IILiliII 2017.02.13. 13:36:56

@godit: de jó volt újra ezt a hanghordozást hallani!!

godit 2017.02.14. 23:09:22

"Istent akarjuk a magunk oldalára állítani."

Megtérés = nézőpont váltás. Új látásmód. Gondolkodásom megváltoztatása. Kinek kell? - Jézus, ha egyszer bejön, megváltoztat mindent.

Vajon hol találunk válaszokat a modernkor válságos időszakában? Varga László kaposvári plébános előadása az Egerben rendezett Országos Lelkipásztori Teológiai napokon. 53 perc.

www.keresztenyelet.hu/video/5737/

www.youtube.com/watch?time_continue=3169&v=8rVGfVE1rIo
süti beállítások módosítása