Nemrég megszóltam valakit. Nem vagyok büszke rá, ráadásul a dolog tönkre is tette a kapcsolatunkat – egyelőre úgy tűnik, jóvátehetetlenül. Elmesélem az esetet, még akkor is, ha a megértéséhez egy kissé elzárt, egzotikus és sokak által idealizált világba kell is kalauzolnom a kedves Olvasót. Olaszországban dolgozom, egy szerzetesi közösségben, Rómában. Körülbelül 70-en lakunk együtt egy nagy jezsuita rendházban. Napközben mindenki végzi a munkáját, azonban, lévén, hogy a rendtársak többsége pap, alig van olyan időpont a nap 24 órájából, hogy ne mondanának valahol éppen szentmisét. (A bioritmusok ugyebár különböznek... :) Ráadásul vannak, akik inkább egyedül szeretnek misézni, mások összejárnak, hogy egy közös, megyegyezés szerinti időpontban ünnepeljék az eucharisztiát. Én rendszerint reggel 6.45-kor misézek, együtt egy 8-10 főből álló társasággal (ha több pap misézik együtt, azt szakszóval úgy mondják, hogy koncelebrálnak). Szóval koncelebrálni szeretek. A kb. fél óráig tartó szertartás után aztán a sekrestyében mindenki leveti a liturgikus öltözéket és („mintha mise történt volna...” :) megy a dolgára (többség persze először reggelizni...). Én egy rövid időre vissza szoktam még menni a templomba egy rövid, személyes hálaadásra, imára.

Lakik a közösségünkben egy rendtárs, aki a Vatikánban dolgozik, magas beosztásban, az egyik kongregációnál. Egyébként nagyon kedves, előzékeny és szerény ember: sosem érezteti a püspöki rangját, a díszdoktorátusait. Velünk, „fiatalokkal”, azaz kezdő tanárokkal szemben pedig külösen is előzékeny és segítőkész. Sok mindenért hálás vagyok neki. Ő rendszerint szintén reggel misézik, egy másik közösségben, nagyjából velünk egyidőben, egy másik kápolnában. Az is előfordul azonban, ha ritkán is, hogy a vele koncelebrálók mindegyikének lelkipásztori teendője akad (különösen a hétvégenként), s ő rendszerint ilyenkor a mi csapatunkhoz csatlakozik. Tisztelettel szoktuk fogani, s ilyenkor általában azt is felajánljuk neki, hogy vezesse a szertartást (vagyis legyen ő a „főcelebráns”).

Így volt ez nemrégiben is. Be kell azonban vallanom, hogy én nem örülök ilyenkor maradéktalanul. A püspök atya ugyanis olyan lélektelenül tudja elhadarni szentmisét, hogy számomra az felér egy penitenciával. Persze nem gondolnám, hogy mindenkinek „karizmatikus” módon kellene miséznie. Viszont az érzelemmentesen, azonos hangon felolvasott mise számomra nem felüdülés. Legalább, ha egyszer „kiszólna” az előírt szavak mögül...! – szoktam magamban fohászkodni... Nyilván egyéni ízlés dolga az ilyen, de nekem olyan jól esne valami kis stílustörés... Pedig amúgy nem vagyok a rögtönzés híve a liturgiában, és úgy tartom, hogy a szertartást hiba volna a kreativitás terepének felfogni, mégis egy ilyen száraz és imamalomszerű mise elét terhes nekem. Uram bocsá’, ilyenkor már alig vártom, hogy vége legyen.

Ennyit az előzményekről. Talán már ebből a fenti leírásból is kiérződik, hogy bizony nekem sem kell egy kis kritikáért, malíciáért a szomszédba mennem.. Nemrég pedig – miután az atya miséjét követően már majdnem mindenki kiment a sekrestyéből – odafordultam egy német barátomhoz, aki szintén koncelebrált, és szóvá is tettem az elégedetlenségemet: mókásan utánozni kezdtem a püspök atya fura olasz tájszólását, mechanikus szövegmondását. Félreismerhetetlen volt (és elég találó is); a barátom nevetve kommentálta is, jelezvén, hogy megértette, mire utalok: „Hát igen, tényleg nem sok érzelem szorult belé…” – azzal indult ő is a dolgára. Én pedig, mint aki jól végezte a dolgát, visszaléptem a sekrestyéből a kápolna szent terébe, hogy – a kis epizód után – most végre jámborul hálát adjak a szentmise kegyelmeiért. Csakhogy most majdnem hanyatt estem a meglepetéstől – merthogy, mintegy másfél méterre az ajtótól, az illető püspök atya is ott térdelt és imádkozott.

Életem egyik legkevésbé összeszedett mise utáni „hálaadó imája” következett. Olyannyira nyilvánvaló volt, hogy minden szót hallott az iménti kis színészi rögtönzésemből, hogy alig bírtam másra gondolni – nomeg a várható következményekre. Becsületemre legyen mondva: az csak a második gondolatom volt, hogy „na, most ért véget az egyházi karrieremet (mielőtt még elkezdődött volna… :)” Az első reakcióm hitelesebbnak, önzetlenebbnek tűnik: mindenekelőtt mélységes fájdalmat éreztem afölött, hogy megbántottam ezt a talpig becsületes, jószándékú embert, lehetetlen helyzetbe hoztam ezt a derék papot, kegyeltenül és visszavonhatatlanul, elrontottam a kapcsolatunkat, kicsúfoltam, akaratlanul is „sarokba állítottam” őt, éspedig olyan módon, hogy képtelen védekezni. Úgy éreztem, vajmi kevessé számít enyhítő körülménynek, hogy nem nyilvános és akaratlagos kigúnyolásról volt szó. Hiszem sejtelmem sem volt, hogy fültanúja lesz a paródiámnak. A helyzet azonban jóvátehetetlen: hiszen az, hogy ki hogyan misézik, jórészt egész személyiségének tükre; tehát nem is egykönnyen megváltoztatható. És persze rossz is lenne, ha mostantól, egy ilyen méltatlan irónai hatására, valamit másként kezdene csinálni... A csapda tehát bezárult, nincs mit tenni: ami elhangzott, azt nem lehet visszavonni, a történteket nem lehet meg nem történtté tenni. A mi eddig is meglehetősen felületes emberi kapcsolat ezzel alighanem végérvényesen zátonyra futott.

A rá következő fél napban volt időm gondolkodni a tennivalókon – másra úgyis nehéz volt koncentrálnom... Egy dolgot világosan eldöntöttem: el akarom vállalni a tettem következményeit. Nyilván magam miatt is: már korábbi tapasztalatokból tudtam, hogy ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna, akkor az illető atya jelenléte teljesen megbénít a jövőben; hosszú távon pedig én az olyan légkörben megfulladok, ahol nem lehet egymással őszintén beszélni arról, ami van. (Talán ezért nem lettem diplomata…) Szóval – nem sok érdemem van benne: egyszerűen úgy éreztem, nincs más választásom –, a következő találkozásunk alkalmával, még aznap az ebédlőben, odaálltam a püspök atya elé, és őszintén bocsánatot kértem tőle. Sajnos, az lett, amire számítottam: úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó. Egy kissé vonakodott elfogadni a kéznyújtásomat, majd, miután meghallgatta, ahogy röviden elmondtam, hogy nagyon sajnálom, ami történt, zavartan felnevetett, mondván, hogy nem érti, mire utalok, és egyébként is, apró dolgokon nem szabad fennakadni az életben. Sajnáltam, hogy nem volt mód nyíltabb párbeszédre – őszintén szólva az esett volna a legjobban, ha komolyan megrázza a kezem, és csak ennyit mond: megbocsátok –, de efölött nincs hatalmam, és ez már nem is az én felelősségem. Mindenesetre azóta újra tudok vele kommunikálni, és – úgy látszik – az ő elhárító mechanizmusai is jól működnek, mert külsőre a kapcsolatunk zavartalansága helyreállt.

Az eset után hosszan elgondolkoztam, mit kellett volna másként csinálni. Azt nem akartam elhatározni, hogy soha többé nem adok hangot az érzéseimnek, nem fejezem ki – a barátaim felé sem – azt, amit gondolok és érzek. Az persze nyilvánvaló, hogy elővigyázatosabbnak kellett volna lennem – ez a legkevesebb! Persze, az óvatosság sem biztos menedék. Hiszen, aki másról kritikát mond, az akarva-akaratlanul is azt kockáztatja, hogy a szavai visszajutnak az illető fülébe. Hogy ezután jobban vigyázok, az persze sovány tanulság. Talán az is fontos, hogy újra tudatosítom: az irónia és a gúny rettentően romboló viselkedés a személyes kapcsolatokra nézve. Tehát ezekkel legjobb lenne a jövőben csínján bánni. A legszebb pedig az lenne, ha odáig jutnék a lelki életben, ha a szívem odáig tisztul, hogy már mindenkiben csak a jót veszem észre s örömmel veszem a nehézségeket. Csakhogy erre nincs hatalmam; a szív tisztasága kegyelmi ajándék, nem tudjuk magunknak megparancsolni. Az elővigyázatosság mellett marad tehát az elhatározás, hogy általában véve igyekezni fogok másokat jobban tisztelni és szeretni, és törekeszem az együttérzésre irányukban – egyházi beosztástól függetlenül! A mások és a magam érdekében… :)