Egy jezsuita barátom mesélte nemrég, hogy van egy kedves barátnője, egy olasz lány, aki Londonban él. Nem embernek való élet az (infra-humano) – azt mondja. Persze – mind minden normális olasznak (s ezzel talán nincsenek is egyedül) – neki is leginkább az emberi kapcsolatok hiányoznak ott a csatornán túl. Azt meséli, hogy a körülötte élők mind iszonyúan sokat dolgoznak, a hétvégén pedig mindenki rengeteget iszik. Egészen a lerészegedésig. „Mert inni, azt szabad ugye” – teszi hozzá szimpatikusan a jezsuita barátom –, „én is ittam időnként hétvégenként, egyetemistaként, még a rendbe lépésem előtt” – mérnökként lépett be az istenadta. :-) „De az alkoholnak arra kell szolgálnia, hogy könnyebben és élvezetesebben tudjunk egymással beszélgetni!” 

Na, ez a normális olasz életszemlélet! – gondoltam magamban hallgatva az eszmefuttatását. Milyen szimpatikus! Nem is merev, de ki is jelöli a szükséges határokat... És tényleg: milyen elképesztően üres azok élete, akiknél minden leginkább arról szól, hogy éljünk minél magasabb életszínvonalon, együnk, igyunk és utazzunk minél messzebbre; az ehhez szükséges gazdagság érdekében azonban mindent rendeljünk alá a munkának (pontosabban a munkáltató által támasztott elvárások teljesítésének...). Magyarán: mindegy mit teszek, csak jól megfizessék! Csakhogy aki így él, tartok tőle, a végén tényleg arra lesz kárhoztatva, hogy „felejtenie” kelljen az élet elviselhetetlen és megszüntethetetlen ürességét.

Fáj nekem, hogy manapság a fiatalokra olyan kevés valódi személyes figyelem irányul! Mintha teljesen hiányoznának az elkötelezett nevelők: az edzők, a pedagógusok, a lelkipásztorok… Merthogy manapság legtöbbször a szülő nem is érdeklődik a gyermeke viselt dolgai iránt, míg csak az nem hoz rossz jegyet az iskolából. Hétvégenként is minden úgy mehet, ahogy azt a divat által manipulált fiatal akarja. A szülők legfeljebb akkor kapják fel a fejüket, ha a csemetéjük az alkoholról történetesen áttér a drogra – csakhogy akkor már sokszor túl késő…

A párkapcsolatok terén is gyakran fékevesztett állapotok uralkodnak. Egy ismerősöm mesélte, hogy bulizós társaságba keveredett egy nyugat-európai országban. Megrőkönyödve tapasztalta, hogy egy hét után (majdnem) mindenki mindenkivel „összekeveredett”: az átbulizott éjszakákon ment a nagy csókolózás stb. Ám az ismerősöm megrőkönyödését nem is annyira ez váltotta ki, hiszen az ilyesmire fel volt készülve; hanem, hogy közben mindenki arról mesélt, hogy otthon barátja-barátnője van… 

Őrült nehéz a mai világban talpon maradni! Ehhez legalábbis meg kell tanulni az árral szemben úszni; különben nem sok esély marad arra, hogy megmaradjunk – no nem is mindjárt kereszténynek de – egyszerűen normális embernek...

Hát, ezt a moslékot most jól ideönöttem nektek (idehánytam elétek :), anélkül, hogy világos alternatívát mutattam volna. Kellően negatív lett a végkicsengése... Vagy csak én öregszem és ezért akadok fenn ezeken a dolgokon?