A jó cselekedetekre vonatkozóan Jézus Krisztus üzenete eléggé egyértelmű. Az evangélium nem hagy kétséget afelől, hogy igazán jó tettnek valójában az számít, ami önző indítékok nélkül, azaz lényegében ingyenesen történik (Lk 14, 12-14). A viszonzás, az ellenszolgáltatás és jutalom reményében tett jócselekedet – bár hogy úgy mondjam „tárgyilag” helyes – vallási szempontból nem sokat ér, hiszen a reciprocitás vágya tönkreteszi a szeretet minőségét. Egyszerűen szólva: voltaképpen mindig úgy kellene jót cselekednünk, hogy nem várunk érte viszonzást.

Persze a valóságos életben a viszonosság valamilyen fokon mindig jelen van a személyes kapcsolatokban. Még a házasok is – pedig a szerelmes párkapcsolat a kinyilatkoztatás szerint az isteni szeretetnek igazán jól sikerült modellje (vö. Énekek éneke)! – bizonyos mértékig kölcsönös előnyöket kapnak (és várnak) a szeretetükért. De aki azért szeret, hogy viszontszeressék, még csak elsősorban önmagára figyel, s így messze elmarad a vallási eszménytől.

Az evangélium szempontjából világos, hogy a valódi, szigorú értelemben vett szeretethez nem társulhatnak elvárások. Valójában az „elvárás” szó az én szótáramban általában véve negatív csengésű. Elmagyarázom, mire gondolok. Ha egy szülőnek elvárásai vannak a gyermekével szemben, akkor – ahogy én látom – jó eséllyel tönkre teszi őt. Hogyan?! Hát nem természetes az, hogy a szülők a nevelés során követelményeket támasztanak a csemetéikkel szemben, azaz elvárnak egyet s mást tőlük? Csakugyan, mi sem magától értetődőbb ennél! Akkor hát milyen értelemben helytelenek az elvárások? Nos például akkor, ha magamban így gondolkozom: amennyiben a veled kapcsolatos elvárásaim nem teljesülnek, megváltoztatom a hozzáállásomat. Onnantól kezdve „örök harag és magázás”! Ha azonban egy szülőnek a csemetéje rossz jegyet hoz haza, attól még érzékeltetnie kell vele – ha nem örül is az eredménynek –, hogy nem változott meg a kapcsolatuk. Továbbra is a gyermekének tekinti. Bár elvárásai nem lehetnek vele kapcsolatban, vágyai annál inkább. Mondhatja neki például: „Azt szeretném, hogy tanulj többet, belásd a tanulásra fordított munka értelmét és hosszú távú hasznát. Vágyom arra, hogy az életed sikerüljön…” – ez azonban nem jogosítja fel arra, hogy bármilyen értelemben (akár érzelmileg is) terrorizálja, ha – szerinte – nem jó irányba halad.

Szeretni eszerint annyit tesz, mint nem akarni megváltoztatni. Felszabadítani a másikat, hogy az legyen, aki (az, aki tud és akar lenni). Bízva és remélve abban, hogy egyszer esetleg magától kezd el változni. Ám ezt csak indirekt módon befolyásolhatom. Valójában egyetlen mód áll a rendelkezésemre: a saját viselkedésem megváltozása. Ha valóban szeretek, úgy fogadom el a körülöttem élő embereket, ahogy vannak.

Egy rendtársam elmesélt egy régi személyes történetet. Sváb faluban született, Budapest környékén. Ott is nőtt fel, rengeteg emlék fűzi oda. Az egyik karácsony estén történt, még gyermekkorában, hogy egy koldus csengetett be hozzájuk. Mindenki jól ismerte, hiszen mindig arra őgyelgett. Most is ott állt az ajtóban, rongyosan és piszkosan, s karácsony lévén azt remélte, hogy nem fogják üres kézzel elküldeni. Hanem ezen az estén a családfő, édesapja, mindenkit meglepett – az egész családot is. Bevezette ugyanis a koldust a házba és – azon mód, kissé füstös szagún és mosdatlanul – odaültette az ünnepi asztalfőre. Együtt vacsoráztak. A gyerekek megbabonázva nézték, amint kanalazza a halászlevet, eszik a süteményekből. Barátom, a későbbi jezsuita, azt meséli, azóta sem tudja elfelejteni az esetet, amely talán az egész hivatását meghatározta.

Mert a valódi (keresztény) szeretet legfontosabb jellegzetessége – s e két jelző nélkül talán ki sem volna szabad mondani ezt a szót –, hogy ingyenes és feltétel nélküli. S hogy ez mit jelent, nem lehet elméletekből megtanulni. Csak tevékeny gyakorlás útján elsajátítható.