Tovább figyelőzök. Nem újdonság, amit most újra észrevettem. Már egy ideje foglalkoztat. Figyeltem külföldön is meg itthon is ezt, és roppant érdekesnek találom. Utcán, közlekedési eszközökön, autóban, bárhol, ahol valamilyen szinten emberek közé megyünk, megtalálható ez a jelenség. Valamiféle maszkkal jelenünk meg. Ehhez jó a nőknél a smink, napszemüveg, a férfiaknál az utóbbi, s mindkét nemnél a „menő cuccok”. Sokszor azt érzem, hogy valamit követünk mindezzel. De az egész akkor lett érdekes számomra, amikor azt éreztem, hogy erőseknek akarjuk mutatni magunkat, vagy lehet, hogy jobb a negatív megfogalmazás, nem akarjuk mutatni gyenge- és gyengédségünket. Persze itt nem arra gondolok, hogy akkor minden esetlenségünk és törékenységünk előtérben legyen, mert azt mindenkinek látnia kell. Nem! Valahogy fájdalmat érzek legbelül! Mert ez a társadalom öltöztet így bennünket. Akkor vagyunk jók, ha erősek, feszes arcúak, kemények vagyunk. Olyanok, akiket nem törhet össze semmi és senki. Félreértés ne essék! Nem az a problémám, hogy ki kellene szolgáltatnunk magunkat! Nekem csak az fáj, hogy eltűnnek az arcokról az érzések, gyöngéd, törékeny nők kemény arcíveket húznak maguknak, jóságos és udvarias férfiak merev tekintettel közlekednek. Nem szeretnék általánosítani, de sok ilyet látni manapság Budapesten. Hogy honnan gondolom, hogy álarc? Onnan, hogy amikor megjelenik egy gyerek, akkor az emberek azonnal mások lesznek, a férfiak segítenek feltenni a villamosra a babakocsit, a nők gügyögnek a gyereknek, érdeklődnek tőle vagy felőle! Mi ez? Mitől változnak át az arcok? Ez az ÉLET varázsa! Amit magunkból takargatunk, az jelenik meg előttünk: őszinteség, törékenység, kedvesség, gyengéd- és gyengeség, önkéntelen és ok nélküli mosoly.

Tényleg jobb az, ha erősnek látszunk?