Talán mindannyiunknak ezen a blogon van véleményünk Jézus Krisztusról. Néhányaknak talán személyes kapcsolatuk is van Vele. Hadd meséljek valamit az enyémről.
Kezdjük a születés titkától. Ha valaki hittel nézi, mint én, „megtestesülést” is mondhat. Mindig megcsodálom azt az alázatot, ami itt átjön. Isten nem csap az asztalra. Nem mondja: figyelem, mindenki hallgasson, most én beszélek! Nincs jelen a Sky News, a CNN, sem az Al Dzsazíra, hogy helyszíni tudósítást adjon. Minden meghitten történik, a nyilvánosság kizárásával, szinte észrevétlenül. De a Római Birodalom infrastruktúrája a kiválasztott történelmi pillanatban már alkalmas arra, hogy Jézus tanítása elterjedjen az akkori "nyugati" művelt világban. Amikor Jézus fellép, összesúgnak mögötte az emberek, mert személye és tanítása senkiéhez sem fogható. Amikor pedig megszólal, bár nem emeli fel a hangját, mégis olyan öntudattal beszél, mint akinek hatalma van. Nem lehet nem odafigyelni rá, amikor csendesen kijelenti: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak” (Mt 24,35).
Mi az amit hirdet? Mire szólít fel? „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön… Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek, vagy mit isztok… ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s (minden mást) majd megkaptok hozzá” (Mt 6,19-33). Hallgatói nem hisznek a fülüknek. Nem vétkes könnyelműség ez? „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért” (Mt 5,44). „Ne szálljatok szembe a gonosszal” (Mt 5,39b), hiszen Isten is „felkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45b). Ez a Jézus mintha abban bíznék, hogy a gonosz szíve így hamarabb meglágyul, hamarabb Istenhez hajlik, mintha erőszakkal kényszerítenék. Láthatóan nem reálpolitikus. És a jelek, amiket végbevisz! Hiszen nyilvános működése első pillanatától kezdve mindvégig jó pásztorként, orvosként cselekszik: utolérhetetlen tapintattal fordul az „elveszettekhez” és a „betegekhez”, felkarolja a nyilvános bűnösöket, és a társadalom kivetettjeit. Érintéssel leprásokat gyógyít. Magához engedi és megáldja a gyermekeket (Mt 19,13-14). Már-már botrányos szelídséggel és gyöngédséggel viseltetik a nők iránt; egy alkalommal megengedi, hogy egy rossz hírű személy megérintse, illatos olajjal bekenje, hajával törölgesse a lábát (Lk 7,36-50). Persze tud határozott is lenni: a szent helyről kiűzi az Istenen nyerészkedő kufárokat (Jn 2,14-16), félelem nélkül, nyilvánosan vitába száll az önteltekkel, a magukat dicsőítő képmutatókkal. A gazdagokat sem gyűlöli, inkább sajnálja: „Esztelen, még az éjjel számon kérik lelkedet” (Lk 12,20), mivé lesz mindaz, amibe biztonságodat vetetted?
Annyi jót tesz, hogy kortársai elámulnak (Mk 7,37). Bár megesik a szíve a testi szenvedés láttán is, elsődleges feladatának mégis azt tekinti, hogy a lélek bajaira nyújtson gyógyírt: soha nem látott spirituális forradalmat idéz elő azzal, hogy meghirdeti az Isten- és emberszeretet azonosságát (Mt 25,4o; 45); az Úr kegyelmének esztendejét (Lk 4,19-21); és Atyjának szólítja Jahvét (Jn 5,18). Nem véletlen, hogy kezdettől fogva annyi meg nem értéssel, vádaskodással, rosszindulattal találkozik azok részéről, akiknek kevésbé tiszta a szívük… Mégis minden helyzetben Önmaga marad; szabadság, öröm és szeretet légköre veszi körül; csak Atyjának engedelmes – egészen a kereszthalálig.
A totális emberi kudarc után valami egészen új: húsvét hajnala, a feltámadást futva hírül vivő asszonyok zavart tanúságtétele kellett ahhoz, hogy minden új fényben látsszék. A végső igazolás az Atyától jött. Hiszen a megtestesüléssel a Második Isteni Személy, az Örök Ige, a Názáreti Jézus Krisztus által maga az emberi történelem is, annak minden kínjával együtt felvétetett a változhatatlanul és szükségszerűen létező Istenbe, anélkül, hogy a kettő összekeveredett volna egymással. A változhatatlan egyesült a változóval; aki ezt nem érti, annak nem kell elkeserednie. Nem értették a legokosabb teológusok sem. Jézus pedig nem azt mondta: ki fogom kérdezni, s aki nem tudja, bajba kerül! Ehelyett ezt hagyta követőire: „Higgyetek Atyámban és bennem is higgyetek!” (Jn 14,1).
Töredékességében is gyönyörű az Evangélium. A Megtestesülés és Megváltás által ugyanis megszabadultunk egyszer s mindenkorra a szolgaság hatalmából, „hogy a fogadott fiúságot elnyerjük” (Gal 4,5). Így lettünk – esendő földi emberek – Isten családtagjaivá. S hogy hogyan kell ápolni a Vele való való rokonságot? „Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám” (Mt 12,49).
De mi a mennyei Atya akarata? Ezzel kapcsolatban titkokzatos, pradox dolgokról hallunk: igáról, mely édes, és teherről, mely könnyű; erőről, mely a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében; majd meg arról, hogy önmagunk valódi kibontakoztatása, boldogsága csak az önmagunkról való teljes elfeledkezés, lemondás árán lehetséges – „aki… elveszíti életét értem, az megtalálj azt (Mt 10,39). Arról, hogy „Isten oktalansága bölcsebb az embereknél, és Isten gyöngesége erősebb az embereknél” (1Kor 1,25). Mindez persze csak azok számára igazolódik, akik rálépnek az Útra. Nem lehet a partvonalról drukkolni. Új parancsot adott: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” (Jn 15,12).
Isten szentekre vágyik. Belsőleg szabad, derűs és kiengesztelődött férfiakra és nőkre, akik Jézus barátai. A II. Vatikáni zsinat óta hihetjük, akadnak ilyenek más vallási közösségekben, sőt, a megkereszteltek körén kívül is. A választottak esetében azonban, akik felfogták Igéjét, valami másról van szó. Ők, a szerencsések tudnak is test-vér-voltukról – szép ez a szó, más nyelven nem is lehetne ilyen kifejezően mondani! Őket Jézus fenntartás nélkül magáénak szeretné; kit-kit a maga életállapotában.
Én pap vagyok, több diplomát szereztem, filozófiából és teológiából is, de még sohasem kérdezték, hányasra sikerültek a záróvizsgáim. Az a tapasztalatom, hogy Istent keresve jönnek hozzám az emberek. Őt keresik nálam – felőle kérdeznek, Őt kérik számon, Őt követelik rajtam. Az érdekli őket, vajon szállást vett-e bennem is. Hogy „megtestesült-e”. Leginkább, s szinte kizárólag, azt akarják kitudni, van-e közöm Hozzá, nekem, személyesen. Azt mondják, elmúlt a kioktatás, a tanítások kora; a tanúk idejét éljük.
Uram, Jézus Krisztus, tégy engem tanúddá. Bár jobban látszana rajtam, hogy barátodnak nevezhetem magam! Engedd, hogy kövesselek a szegénységben és az alázatban, ami csendes, de annál világítóbb jel ma is a világ számára. Ismered képtelenségemet; csak Te tudsz megváltoztatni. Egyszer már teljesen lefoglaltál magadnak a szentelésben: alakíts szíved szerinti pappá. Oszthassalak azoknak, akik Téged éheznek és szomjaznak; használd a kezemet és lábamat, hogy eljuss oda, ahová menni akarsz, megtedd, amit kívánsz. Mindent megpróbáltam, hogy elérjem az életszentséget. Most rajtad a sor, magamtól képtelen vagyok. Ma is megkísért, hogy a magam nevének szerezzek dicsőséget, ne a Tiédnek; hogy a magam országát építsem, ne a Tiédet; hogy a magam akaratát tegyem… Pedig a Te örök terved jó – az jó egyedül – , engedj hát vele együttműködnöm. Ami jó bennem, egyedül Tőled való. Hagyd, hogy visszaadjam, egészen, maradék nélkül. Használd fel belátásod szerint képességeimet – a szellemieket, testieket és lelkieket is –, nem tudnék jobbat tenni velük. Nem a birtoklás, hanem a lét szintjén akarom átadni magam Neked. Létemmel akarlak dicsőíteni. Csak legvégül – ne vedd szerénytelenségnek, Uram! – hadd kérjek valamit mindezért cserébe. Hiszen nem sokra tartom az életem, ha nem szerethetlek! Ajándékozz meg Önmagaddal! Végy szállást bennem, kérlek, közöld magad velem; lásd, nem érem be kevesebbel; én, aki szolgádnak sem vagyok jó, s akit mégis barátodnak mondasz. Engedj eltelnem Veled, és – dúsgazdag koldusként – boldogabb leszek minden teremtményednél.
És neked? Ki neked Jézus?
Utolsó kommentek