Vége a pótvizsgaidőszaknak. Kész’vagytok? És? Régebben volt már úgy, hogy nem sikerült elsőre? Ezt most komolyan kérdezem! Nem csak merő kíváncsiságból. Engem ugyanis már volt, hogy kirúgtak… Kicsit nehezemre esik bevallani, de így van. Még egyetemistaként is előfordult, a régmúltban. Meg is fordult velem akkor a világ! Világéletemben teljesítménykényszeres „mintadiák”-alkat voltam – talán csak nem elég okos ahhoz, hogy tényleg „minta” lehessek. Ha stréber nem is vagyok, a jegyeket azért komolyan vettem. Aztán egysze csak – jó 15 éve már – belehúztam egy tételbe biblikumszigorlaton (ami az anatómiaszigorlathoz fogható, mondják olyanok, akik mindkettőt próbálták); mire aztán simán ki is penderítettek…
Alig éltem túl a megszégyenülést. Emlékszem, téli vizsgaidőszak volt – szállingózott a hó – én pedig megsemmisülve baktattam vissza a szállásunkra, és… nem tudtam mit kezdeni magammal. Aludni próbáltam, de nem ment – a hulla fáradságom ellenére sem. Erre kimentem futni egy körpályára, de csak még kétségbeesettebb-depressziósabb lettem tőle. Kellett vagy három nap, amíg enyhült a dolog… De akkor aztán elmúlt, majdnem nyomtalanul.
Egyetlen kérdés maradt csak vissza belőle. Sehogyan sem láttam, hogy mire is volt jó ez a tapasztalat az életemben. Hogyan illeszkedik bele? Mit akart vele Isten mondani? Mert abban azért hittem, hogy Isten semmit sem tesz, aminek ne volna értelme. De EZZEL ugyan milyen szándéka lehetett? Mit szándékozott tanítani? Jóval később aztán, amikor már egy egyetemi kollégiumban dolgoztam lelkészként, értettem csak meg, mennyi mindent hozott az életembe ez a tapasztalat. Mert ennek birtokában bizony olyan jól meg tudtam érteni a hallgatókat! Jogalapot szereztem arra, hogy mondhassam: „Na végre, most lettél igazi egyetemistává!” Kicsit mélyebbre ment a szívembe az együttérzés is. Olykor ösztönösen megéreztem, hol kell csak egyszerűen elhallgatnom, hol nem szabad még bíztatni sem. Mert van, ahol nem érdemes… Előfordul, hogy egyszerűen csak ki kell várni. Vannak igazságok, amiket nem lehet előlegezni, verbálisan „megtanítani”. Csak magától jöhet rá az ember…
Nemrég azonban – immár majd’ negyven éves fejjel – újból megtörtént a baki. Megint megbuktam. Megesik az munka mellett, hogy az ember nem tud felkészülni egy vizsgára. Kellett nekem posztgraduális továbbképzés! Mellette meg a bussines as usual. Meg aztán – mi tagadás – kicsit félvállról is vettem a dolgot. Így, PhD után, ugyan mit nekem… Pedig nagyon érdekes tematika volt, a pszichológia mellett különösen a személyiségfejlesztő elemek; szóval, nem az elöljáró parancsolta, na: magam választottam! A jó pap holtig tanul; most úgyis trendy a lifelong learning. Csak akkor fogtam gyanút, amikor beültem egy írásbeli vizsgára, és a kérdések fele egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Ki is derült hamar, hogy a két feladott tankönyv közül csak az egyikről tudtam, így csak azt olvastam el. Ki is ballagtam szépen, kezemben az üres lappal, szégyenszemre, a vizsgázóktól zsúfolt terem szeme láttára… (Többen azt hitték, hogy már kész vagyok :)
De igazán kellemetlen csak az volt, ami ezután következett. Kedves ismerős jön szembe az utcán. (Talán még egy kapualjba be tudnék ugrani, mielőtt észrevesz! Jaj, már túl késő: nincs többé esély a menekülésre…) Kedélyesen: „Na, hogy mentek a vizsgák?” „Öööö, nem vagyok még egészen készen…” Elhatároztam, hogy senkinek sem tagadom le a fiaskót (na de pont most?! És pont neki??!!)… Mosolyog: „Miért, mi van?” Izé, hogy is kell ezt mondani: „Kirúgtak az egyikből.” És csak állok ott megsemmisülve. A legszörnyűbb azonban nemrég egy apáca volt. Bájos teremtés, telve empátiával. Állunk az út közepén. Ő jön zavarba, aztán mentegetni próbál: „Óh, veled ez biztosan életedben először fordul elő!” „…Nem, nem…, volt már ilyen korábban is…” No ez az a pillanat, amikor még a napját is elátkozom, hogy valaha beiratkoztam bármiféle képzésbe is; csak csendben és megadóan várom, hogy megnyíljon a föld, és elnyeljen engem mindenestül (esetleg mindkettőnket… :)
Mert mit lehet itt tenni? Van forgatókönyv? Mert ugyebár nem mindenki veszi azért ilyen komolyan ezeket az ügyeket! (Úgy csodáltam őket…!) Szóval, van tapasztalatotok a kudarcok értelméről?
P.S. Gyengébb idegzetűeknek megnyugtatásul ideírom azért: tegnap tudtam meg, hogy a pótvizsgám sikerült (fényes eredménnyel).