Az irodalom volt mindig a kedvenc tantárgyam. Mai napig legszebb időtöltésem. Hogy nem azt választottam hivatásomul, egy kamaszkori emlék súlyát idézi fel bennem. Egyik tanárom egyszer, csak úgy “en passant” megjegyezte, hogy “az emberek kétféleképpen járulhatnak hozza az irodalomhoz: van aki azzal, hogy ír, van aki azzal, hogy nem ír”. Nem nekem szólt, így szeretetem az irodalom iránt továbbra se csökkent, de a mondat második fele tiszavirág életű költészetem végét jelentette.
 
    Most Kabirt olvasok, Kabir országában. Egyre többet és egyre lázasabban. Évekig Rumi volt a kedvencem, úgy látszik a szufik után most egy kis hindu (vagy Bakhti) következik.

    Kabir nemcsak korának nagy költője, hanem misztikusa is volt. Versein kívül kis történetei legtöbbször az emberi létről és az ember Léthez való viszonyáról szólnak. Egy helyen azt írja, hogy mi, emberek azt hisszük, hogy amit szeretnénk, az rajtunk kívül van, pedig amit igazán akarunk, az belül található. Olyanok vagyunk, mint a pézsmaszarvas, amely köldökében tárolja a pézsmát, de szüntelenül keresi a pézsmaillatú tárgyat a fűben és a növényekben. Majd hozzáteszi a költő: akárcsak mi, emberek, akik folyton az életünk értelmét (Istent?) kutatjuk, keressük; akik szünet nélkül kérdezzük: mi az, amit akarok az életben, keressük a választ a vallásokban, filozófiákban, ideológiákban, és nem vesszük észre, hogy a válasz bennünk (magában az emberben) van.

    Egy másik versében a kis hal kérdezi a nagy halat: “Hallom, hogy az óceán egy széles és csodálatos hely. Hol található?” Mire a nagy hal válaszolja: “Ez az óceán. Az óceánban vagy.” “Oh, ez minden?” - mondja a kis hal csalódottan.

   Egy másik története így szól: Egy napon Isten belefáradt abba, hogy az emberek folyton kéréseikkel ostromolják. Elhatározza, hogy összehívja a legmegbízhatóbb angyalait és tanácsukat kéri, hová rejtőzzön el az őt zaklató emberek elől. Az egyik angyal okosan azt tanácsolja, hogy rejtőzzön el a legmagasabb hegy csúcsán, ott biztosan senki sem fogja zaklatni. Egy másik azt ajánlja, hogy rejtőzzön el a legmélyebb óceán fenekén, ott se fogja keresni senki. Végül Isten a legmegbízhatóbb angyalhoz fordul tanácsért, amire az azt válaszolja: “Rejtőzz el az emberi szívben. Ott biztosan senki se fog keresni Téged.”

    Magunkon kívül keressük az élet értelmét és a boldogságot, állítja Kabir. Ebben a hajszában, mint társadalmi lények, állandóan összehasonlítjuk magunkat másokkal. “A nagy kincset” keressük mindannyian: gazdagságban, hatalomban, hírnévben, elismertségben, megbecsülésben, értékességben stb. Olyan verseny ez, amelyet nem lehet megnyerni. Valaki mindig jobb lesz, valakinek mindig több lesz. Tudjuk ezt, és mégis készek vagyunk bármit feláldozni ezért, áttaposni bárkin egy olyan célért, mely igazából sohasem elégíti ki legmélyebb vágyainkat.

    Ismerek embereket, akik éveken, évtizedeken keresztül materiális dolgokban keresték az élet értelmét. Egy idő után megundorodva mindentől, “a nagy spirituális kincs” után kutattak. Közben nem vették észre, hogy az idő folyamán hozzáállásuk, belső motivációjuk ugyanaz maradt, csak a “kincskeresés” tárgya változott meg. Találóak az evangélium szavai ebben az összefüggésben: “nem töltenek új bort régi tömlőbe”. A gondolkodásunknak kell alapvetően megváltoznia. Nem elég a keresésünk, kutatásunk tárgyát megváltoztatni, a hozzáállásunkat kell.
    Hozzáállásunkat, belső motiváltságunkat pedig többezer év beidegződött tapasztalata és ennek következtében a türelmetlen kapkodás határozza meg. Hogy kívül keressük emberi fennmaradásunkhoz a legalapvetőbb szükségleteinket? ... Ez így van jól. Sajnos, ugyanazzal a módszerrel, magunkon kívül keressük a lelkieket egyaránt, ahelyett, hogy befelé indulnánk el.

“A változást csak a belső hozzáállásunk átformálása hozhatja meg.” - írja Kabir.
Ez lenne a szűk kapu?