Nézem a naptáram. Bizarr így egy lapon látni, hogy délután sztrájkolunk iskoláinkért, és aznap este még szalagavatót ünnepelünk, mintha mi sem történt volna. Nézem a híreket, ahol a miniszter az oktatásra is vonatkozó „szolidaratási” követelményről beszél, amiben nekünk is részt kell vennünk, minden más szektorhoz hasonlóan. Normális ez így? Egyszerűen érvényesül a költségvetési fűnyíróelv, amit csak egy-egy ágazat lobbi ereje tud lassítani?

A pedagógus-társadalom nem tudja megvédeni magát. Hiszen az újságolvasó csak azt látja, hogy lám a pedagógus „csak 182 napot dolgozik”, munkáját nem látja el, hiszen „nem tudja megoldani feladatát”, és még emellett „pazarlóan költséges” is… Hmm, nem jó ma tanárnak lenni!

A pedagógusi munka egyrészt nagyon alulértékelt: erkölcsi megbecsülésében, jogi védelmében, anyagi elismertségében, a sajtójában ma az oktatás mintha negatív mérleggel zárna. A másik oldalról viszont – az előbbiektől nem elválaszthatóan - túlértékelt a szakma! Ha nézem kisgyerekes ismerőseim, szinte a munkahellyel azonos megszállottsággal keresik a jó iskolát, sőt: már a jó óvodát is gyermeküknek, hiszen annyira látják, hogy maguk egyedül nem tudják felkészíteni csemetéiket az életre.

Valamit végre változtatni kell ebben a tudathasadásos helyzetben. A saját siránkozásunk helyet végre nekünk, pedagógusoknak kell környezetünkben tudatosítani, hogy miért nem működik így az oktatás és hol kell végre valóban szabad kezet kapjunk ahhoz, hogy megtörténjék a javulás. A depresszió helyett demonstrálni kell érdekeinkért, munkánkért, mely egyben – hiszem - a magyar jövő záloga is! Az adminisztrációba kényszerített oktatás helyett tervezhető, eredményt hozó tanári munkát akarunk: a felülről jött politikai ötletbörze helyett helyi felelősséget és iskolai autonómiát, az „iskola oldja meg” eszköztelenség helyett közös társadalmi felelősséget társadalmi méretű feladatainkba…
Végül is mit sorolok itt fel, mi kell nekünk, tanároknak? Egy normálisan működő társadalmat akarunk, mely szabad, értékei alapján szolidáris és így képes a saját problémái megoldására! Megállok újra, hogy mit váltanak bennem ki e nagy szavak? Lehetetlen lenne ez? Nem, most nem a tehetetlenség feszültségét érzem. Sokkal inkább, hogy most van lehetőség a közös akarásra. Ezért érdemes dolgozni!