A napokban jött ki a nyomdából Mustó Péter SJ legújabb könyve. Péter atyát a fiatalok közül mindenki szereti a magyarországi jezsuita provinciában. Talán, mert olyan sok szeretet veszi körül; a jóság belső kisugárzása. Tekintélye van, pedig nem autoriter ember. Könyvénél nehéz jobb karácsonyi ajándékot találni. Persze csak felnőtt keresztényeknek: olyanoknak, akik a belső úton igyekeznek tájékozódni, akik fokozatosan függetlenedtek a külső tekintélyektől, akik az Istennek való engedelmesség rögös útját járják. Persze vannak azért olyan gondolatok is a könyvben, amelyeket mintha a „68-as generáció” ideológiája jellegezne meg. A kötet személyes levelekből áll. Szeretnék gondolatébresztőnek egyet idemásolni.

 Levél Theresa Stanglmaiernek

„Hiszen Isten maga műveli bennetek jóakarata szerint a szándékot meg a végrehajtást is.” (Filippiek 2,13)

Bogotá, 1983. január 29.

Kedves Theresa!

Tegnapig egy rendtársam, Michael Walzer volt nálam Berlinből, munkáspap közösségünkből. Itt hét hetet töltött. Először két hétig együtt voltunk Nicaraguában, majd elutazása előtt még pár napig innen huszonnégy órányira egy paraszt-udvarban nyaraltunk a házikónk gyerekeivel. Így nem tudtam írni sem neked, sem édesanyámnak.

Köszönöm, hogy magadról néhány személyeset is elmeséltél. Ezáltal számomra is sok minden világosabb lett. Jó, hogy párbeszédet folytatunk. Visszakérdeztél arra a kijelentésemre, amit írtam, hogy "én magam akartam élni, már születésem előtt akartam".

Hosszú ideig azt képzeltem magamról, hogy én nem is akarok igazán élni. De évtizedek konkrét tapasztalata arra a következtetésre vezetett, hogy igenis, akarok élni. Már megszületni is akartam. Az élet akart bennem élni. Nem vakon, hanem céltudatosan, bár ezt akkor még nem fogtam fel az eszemmel. Később, életveszélyes helyzetekben is úgy reagáltam, mint aki élni akar. De ha élni akarok, akkor legyek is az, aki vagyok. A felelősséget nem háríthatom át másra azért, ami vagyok. Mind a jó, mind a rossz, ami vagyok, én vagyok. Ezt fel kell vállalnom minden egyes alkalommal. Nem kereshetek mentségeket másoknál, nem tehetek felelőssé másokat.

Továbbá zavar téged az a nézetem, hogy én magam akarok lenni, tekintélyektől, alárendeltségtől független. Ki mondhatja meg igazán, hogy mit kellett tennem, mit kell még életemben megvalósítanom? Azok, akik fölöttem rendelkeznek, talán még kevésbé tudják, mint én, hogy mi az én dolgom ebben a világban. Amikor már tíz éve szerzetes voltam, megkérdeztem az elöljárómat, valójában mire is készülök a tanulmányaimmal. Válaszából kitűnt, hogy ő sem tudta:"Tanuljon Ön nyugodtan tovább, adott időben majd meg fogják Önnek mondani." Ez egyáltalán nem nyugtatott meg. A zsinat idejében és más tapasztalatok révén is felismertem, hogy a tekintélyek a szülői házban, az egyházban és a társadalomban sem tudják jobban, mint te vagy én, hogy mit is kell tennünk. A lélek bennünk működik. Isten akarata beteljesedik, akár akarjuk, akár nem. Legtöbbször pedig anélkül, hogy tudatos lenne számunkra. Szent Benedek szerint a legfiatalabb újoncban is megmutatkozhat a Szentlélek indíttatása. A Lélek ott fúj, ahol akar. Bennem is, benned is. Nekem is van mondanivalóm. Ezt saját magamnak is el kell hinnem, mert évtizedekig mások szerint igazodtam.

Elöljárók, felettesek, vezetők azért még nem feleslegesek, fontos feladatuk van a közösségek összetartásában, életkeretek létrehozásában. Koordinátorra szükség van. De nem csalhatatlanok, nincs valami titkos tudásuk. Megszűnt a misztifikálásuk. A tekintélyek varázsa elhomályosodott. Megtanultam, hogy tegezzem feljebbvalómat, tiszteljem, mint embert, működését. Amikor Dél-Amerikába akartam menni, főnököm véleményét kértem, nem engedélyét. Azt kérdeztem: "Mit szólsz hozzá?" Ha lebeszélt volna erről, talán nem utaztam volna el, - nem tudom.

Ahogyan a kapcsolatom, viszonyom a tekintélyekhez átalakult, úgy Istenhez is. Vagy fordítva? Azt hiszem, nem Isten szűnt meg bennem, csak máshol találkozom vele, mint azelőtt. Imádságom átalakult, de imádkozó ember maradtam.

Hogy én magam akarok lenni, ennek erkölcsi következménye van: Tetteimet és sorsomat saját magam akarom felvállalni, és ezért senki mást nem vonhatok felelősségre.

Felelősséget, függetlenséget, szabadságot nemcsak magamnak keresek, hanem mindenki másnak is. Elsősorban éppen azoknak, akiknek hiányzik. És mivel a bennem élő istenkép megváltozásával váltam szabaddá, ezért a teológián, az istentudományon keresztül keresem a felelőtlenek, elnyomottak, gúzsba kötöttek felszabadulását is.

„Aki nem szabad, semmitől sem fél jobban, mint a szabadságtól”,- írja a brazil Paolo Freire, az elnyomottak pedagógusa. Ezt az igazságot én is gyakran megéltem.

Theresa, elolvastam az eddig írottakat. Sokat, vagy talán túl keveset mondtam. Visszatérek aggodalmadra, hogy talán szabadság utáni vágyam felfuvalkodottá tesz, nem veszem észre határaimat, nem engedem meg, hogy Isten határozza meg az életemet, és homokra építem a váramat, ami könnyen összedől. Komolyan veszem, amit írsz, igazad lehet, Theresa. Szeretnék rád hallgatni, illetve Istenre. Végeredményben nem fontos, miért is szeretnék saját magam lenni, talán a te kérdésed az egyedül fontos. Engedem-e, hogy Isten határozzon meg, rendelkezzen velem? Képes vagyok-e Istenre hagyatkozni? Nincs más válaszom. Remélem, hogy Isten él kereséseimben is. De hogyan hagyatkozhatom Rá, hogy a halált szeretettel vehessem át a kezéből?

Az örökéletről írsz.

Gondoltam, ez külön fejezet lenne.

Minden összefügg, de a fejtegetés az örökéletről ismét hosszú vitához vezetne, és késő éjjel van.

Aludj jól! Isten áldjon!

Péter

(Mustó Péter SJ: Levelek Dél-Amerikából, Korda Kiadó, Kecskemét, 2009, 194-196. o.)

A könyv bemutatója 2009. dec. 18-án 7 órakor lesz a Párbeszéd Házában.