A mai világ egyik alapvető problémája az egységes emberi és a helyi nemzeti értékek közötti egyensúly megteremtése. Nekünk hármas önazonosságunk van: magyarok vagyunk, európaiak vagyunk, és egyszerűen emberek vagyunk. E hármas önazonosság között kellene harmóniát megteremtenünk. Nem könnyű dolog. Sem a valamiféle selejtes álkultúra mázát magukra öltő „világpolgárok”, sem a mondák álomvilágába menekülő és más népeket lenéző „magyarkodók”, sem a kultúrától el nem rontott „jó vadember” Rousseau-i fantáziáját ideálnak tekintő ösztönemberek nem teremtik meg ezt a harmóniát.
Karácsony jó alkalom arra, hogy erről a fontos kérdésről gondolkodjunk. Azt valljuk, hogy Betlehemben „Isten Fia emberré” lett, és ezzel azt is állítjuk, hogy „valamiképpen minden emberrel egyesült” (2.vatikáni zsinat, Gaudium et spes, 22). De ezt az európai népektől átvett keresztény kultúrában élő magyar emberként valljuk és állítjuk. A középkortól a 20.század első feléig a katolikus egyház az egyformaságot tekintette ideálnak. A karácsonyi misét is latinul mondta a pap. De a bámulatosan gazdag karácsonyi énekkincsünkben már a magyar ember szíve szólalt meg. Meghatódtunk talán a szomszédunktól, az osztrákoktól átvett „Csendes éj” (Stille Nacht) dallamának hallatára, de mégis teli torokból a „Mennyből az angyalt” énekeltük.
A 2.vatikáni zsinat óta a katolikus egyház hivatalosan a kereszténység „inkulturációja”, vagyis minden kultúrába történő szerves beletestesítése mellett áll ki. Nekem régi vágyálmom, hogy szülessen meg végre „magyar teológia”. Ennek csak akkor lesz értéke, ha kifejezi a minden keresztény közös hitének misztériumát, de ugyanakkor ezt a magyarság „szokásait, hagyományait, bölcsességét, tudását, művészetét, jártasságait, életfelfogását” befogadva és átélve teszi meg (vö.2.vatikáni zsinat, Ad Gentes, 22).
„Inkulturált” teológia kell! A 3.század nagy keresztény teológusa, Órigenész, ezt igyekezett megvalósítani a görög kultúrában. Hogy lehet ezt megkísérelni a magyar kultúrával?
Vannak, hála Istennek, remek költőink, akik átélték kereszténységüket. Az ő verseiket olvasva sejthetjük meg, hogy miképpen lehet „magyarul” kifejezni és megélni keresztény mivoltunkat.
Egyikük: Reményik Sándor. Van neki egy csodálatos verse: János evangéliuma. Olvassátok el! A vers így kezdődik:
„Összehajolnak Máté, Márk, Lukács
És összedugják tündöklő fejük
Bölcső körül, mint a háromkirályok.
Rájuk a gyermek glóriája süt.”
Így indulnak „végtelen karácsonyok, vad világban végtelen örömök.” De „mégis köd a köd. S mindez olyan nyomorúan emberi.”
Ekkor szólal meg „János, evangélista a negyedik.” „Messze áll és egyedül.” „Csillag, csecsemő, angyalok kara” „mint rostán a szem, kihull az ő külön történetéből.”
„Megfeszül a lénye, mint íj,
Feszül némán a mélységek fölé
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:
Kezdetben vala az Ige.
S az Ige testté lőn.”
Itt a krisztusi misztérium! A két véglet eggyé lesz. Ige és test, Isten és ember. Nem angyallá lett az Isten egyszülött Igéje, hanem emberré, emberi elmével gondolkodó, emberi szívvel szerető, emberi kézzel dolgozó, emberként vérét ontó és emberként örök életre feltámadó emberré!
A testté lett Ige a keresztre és az Atyaisten jobbjára felemelve mindenkit magához vonz. Ő a szeretetkohó, melyből a szeretet lángjai csapódnak ki, és lángra gyújtják a mindenséget. És ez nem elmélet, hanem megtörtént valóság, mert
„mostan kinyílt egy szép rózsavirág,
akit régen várt az egész világ;
Betlehemben kibimbózott zöld ág,
király nemből nagy méltóság.”
Utolsó kommentek