Jézus tanítványainak e szavaival köszönnek egymásnak az orosz keresztények mind a mai napig. Mi is minden évben, sőt minden vasárnap megüljük Jézus feltámadásának örömünnepét. Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy mit is jelent „a test feltámadása”. A húsvéti mise szekvenciájában mondjuk: „Surrexit Christus, spes mea,” „Feltámadt Krisztus, az én reményem.” Mi az a feltámadás, amit remél a keresztény ember?

Elsősorban azt reméli, hogy a halállal nincs vége mindennek, hanem minden egyes ember a halál után is, egészen más létmódban ugyan, de személyesen tovább él. E reményt az emberiség szellemtörténete folyamán kétféle módon gondolták el. Az egyik mód: a lélek halhatatlansága. E meggyőződést Platón fogalmazta meg. Szerinte az igazat, szépet és jót megismerő emberi lélek ezekkel az örök ideákkal rokon, ezért halála után visszatér az ideák örök világába. A Bibliában ehhez hasonló felfogás csak ritkán jelenik meg, de megtalálható a Bölcsesség Könyvében ( Bölcs 2,12-23), sőt van egy jézusi mondás is, amely a lélek halhatatlanságára utal (Mt 10,28).

A lélek halhatatlanságának tanánál azonban sokkal többször beszél a Biblia a test feltámadásáról és annak örök életéről. A zsidóknál az i.e. 2. századtól kezdve terjedt el a a világ végére várt testi feltámadás hite. E meggyőződést Jézus is osztotta (Mk 12,18-27). Az azonban, hogy a világ „ideje” még folytatódik ugyan, de Jézus Krisztus „harmadnapon” már testileg feltámadt, teljesen meglepően érintette tanítványait. Amióta azonban Krisztus feltámadt, a keresztények az ő feltámadásához fűzték reményüket: „Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni. Mindenki a maga rendje szerint: elsőként Krisztus; azután azok, akik Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Azután jön a vég.” (1Kor 15,23-24)

Felmerül azonban a kérdés, hogy milyen is ez a „feltámadt test”? A Jézus Krisztus feltámadásáról szóló bibliai történetek azt mutatják, hogy a feltámadt test valós ugyan, de egészen más létmódban létezik, mint mostani halandó testünk. Nem kötik a tér és az idő szabályai, ott van hirtelen jelen, ahol a fizikai törvények szerint nem lehetne jelen, nem halandó többé, hanem halhatatlan. Ilyen testet várnak a keresztények is a halottak feltámadásánál. E test mibenlétét Pál próbálja megmagyarázni az 1. korintusi levélben a magok vetésének példájával: az elvetett mag „meghal” és utána „életre kel, mert Isten ad neki alakot, a búzáét vagy másét” (1Kor 15,36-37). E hasonlat ma már nem meggyőző, mert tudjuk, hogy csak „élő” magból nő ki növény. Az égi testek és földi testek különbségéről szóló páli hasonlat sem segít, mert most már tudjuk, hogy az égitestek anyagának elemei ugyanolyanok, mint a földieké. Amikor Pál tovább magyaráz, mondván, hogy az „elvetett test” romlandó, szégyenletes és gyönge, míg a feltámadt test romolhatatlan, dicsőséges és erős, kissé közelebb visz a megértéshez, de még mindig nem ad teljes világosságot. Pál utolsó magyarázati kísérlete a legígéretesebb: „pszichikus test vetetik el, pneumatikus test támasztatik fel.” (1Kor 15,44).

Pszichének nevezi a Biblia azt az élet-leheletet, amelyet Isten lehelt Ádám orrába, miáltal ő „élő lénnyé” (pszüché dzószan) lett. Az ember evilági életét éltető életelvről van tehát szó. Ezzel szemben a pneuma az Isten által adott halhatatlan életenergia, amely magának az Istennek létével rokon, hiszen a Biblia Istent „Pneuma”-nak nevezi (Jn 4,24).

Az 1Kor 15,44-et nehéz magyarra fordítani. A katolikus fordítások „érzéki test – szellemi test”-szavakat használják, a protestáns Bibliatanács fordítása „érzéki test – lelki test” szavakkal fordít. A feltámadt test tehát „szellemi, illetve lelki test.” Vajon ez mit jelent?
Erről sokat gondolkodtak és gondolkodnak az egzegéták, teológusok és keresztény filozófusok. A különböző magyarázatok közül nekem a nemrég elhunyt Weissmahr Béla, jezsuita filozófusnak magyarázata tetszik legjobban. Szerinte a szellemi testben is megmaradó „testiség” lényege az önkifejezés és a másokkal való érintkezés lehetősége. A feltámadt emberek nem csak az Istennel kerülnek közvetlen egységbe, hanem egymással is kapcsolatban vannak a „szentek közösségében”. A halál után nem olvad fel az ember egyénisége az Isten végtelenségének tengerében, hanem megmaradnak az „én, te, mi”-vonatkozások. Kifejezzük magunkat, érintkezünk egymással. Földi életünkben ehhez szükséges testünk térbeli kiterjedése (nyelv, fül stb. nagysága), de ez a térbeli kiterjedés és térhez kötöttség az emberi evilági tökéletlen állapotának folyománya. Az emberiség végső állapotáról szóló bibliai remény nem buddhista boldog elmerülés az ős-egyben, hanem a szentháromságos Isten képére szeretetben élő emberek örök szeretetközössége.
E magyarázattal persze csak sejtetünk valamit arról, „amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, amit Isten készített azoknak, akik szeretik őt.” (1Kor 2,9) Sok-sok kérdés marad megválaszolatlanul. Ti mit gondoltok minderről?