... egyházmentő akcióba keveredett a magyar politika: ki kell deríteni, hogy itt és most, melyik az igazi, történelmi egyház és melyik nem. Ha kicsi és fiatal, az nem igazi. Minden igazi egyház tehát legalább 500 vagy 2000 éves. Jobb esetben több is.
            Nos, most nem az az érdekes számomra, hogy mi következik ebből, és mi következett már eddig is (pl. az, hogy kiderült, a Hit Gyülekezete elnyeri ezen kategóriák alapján méltó helyét a magyar egyházi valóságban), hanem az, hogy politikusok nyáladznak arról, milyen kritériumok alapján melyik egyház az igazi. (Értem én, hogy mint mindig, most is a pénz “a” kérdés, vagyis hogy ki mentesülhet adókedvezményektől, és kaphat ilyen-olyan támogatásokat, pl. a római katolikus egyház szemben az orrukban vájkálók egyházával stb., de ugye ‘hivatalosan’ nem a pénz a kritérium). Szóval, akkor mi?
 
Évszázadok óta nem sikerül ebben megállapodni maguknak az egyházi vezetőknek se (pl. egy, szent, katolikus és apostoli tekintetében). Megmondjuk majd mi. Elvégre Brüsszelnek is megmondjuk, hogy “nem oda Buda”.
 
Félreértés ne essék, most nem a politikát akarom szapulni (ehhez úgy sem értek), csak a kis egyházakat szeretném pártfogásomba venni. Teszem azért, mert egyrészt azt már felfogom én is, hogy kezdetben, amikor a jeruzsálemi keresztény közösség indult, kicsi volt, másrészt a legújabb statisztikák mást mutatnak a kereszténység terjedésére vonatkozóan.
 
Klasszikus módszerrel úgy határozunk meg valamit, hogy hasonló tárgyak kategóriájába tesszük, majd felsoroljuk azokat a megkülönböztető jegyeket, amelyek elkülöníthetik a kategória többi elemétől. Így mondhatjuk azt pl., hogy a csiga egy lassan mozgó haslábú puhatestű, vagy hogy a szék olyan bútorfajta, amelyet arra terveztek, hogy az ember üljön rajta. Azt is tudjuk ma már, hogy ilyen és hasonló definciók olyan tárgyi valóságokra érvényesek, amelyeket láthatunk, megérinthetünk és pontosan rögzíthetünk. Valaha sokan ezt hitték az egyházról és a hit sok más tartalmáról (pl. a 16. században, meg nálunk ma), de a II. Vatikáni Zsinat óta is történt egy s más, s az Egyház(ak)ról más felfogásaink (is) vannak. Másutt, persze. Mert ide még el se érkezett a zsinat szelleme a kommunizmus jóvoltából, a rendszerváltás után pedig, a jelenlegi egyházpolitika máris megbuktatott, idejétmúltnak titulált.
 
De nézzünk egy ilyen leírást a pünkösdi-karizmatikus egyházak helyzetéről:
 
            Szellemiségükben, aktivitásukban és tanúságtevő lendületükben az Apostolok Cselekedeteiben és különféle Levelekben leírt ősegyházhoz hasonlítanak. Szemben a “történelmi” (katolikus és protestáns) egyházakkal, amelyek létszáma vagy csökken vagy stagnál (Európában és Észak-Amerikában mindenképp), a pünkösdi-karizmatikus egyházaké még ott is növekszik. Míg 1970-ben mindössze 74 millió pünkösdi-karizmatikust tartott számon a statisztika, azaz mindössze 6%-át a kereszténységnek, addig 1997-ben számuk elérte a 497 milliót, azaz az össz 27%-át (ez több, mint a protestánsok és anglikánok összesen). Előrevetítések szerint 2025-re pedig számuk eléri majd az 1 millió milliárd 150 ezret, ami 44%-át, közel felét fogja alkotni az össz-kereszténységnek.
 
Jellemzői:  a személyes szinten kívánnak elköteleződést, és a keresztséggel egyszerre (melyben a Szentlelket kapja meg a tag) felkészül arra, hogy tanúságtevőként hirdesse, amit megtapasztalt (azaz, hogy mekkora dolgot művelt vele az Isten). Ez a személyes megérintettség (istenélmény) egy olyan Istennel hozza kapcsolatba, aki része lesz a mindennapi életének, akivel állandóan foglalkozni kell, és “új feladtatot” ró az egyénre.
 
Belső szervezeti és tanításbeli flexibilitásából adódóan ez az egyháztípus képes bárhol, ahol megjelenik inkulturálódni, és olyan alapvető kérdésekre válaszolni, melyek a helyi lakosságot érintik. Azáltal, hogy helyi elemeket is képesek beemelni a gyakorlatba, a részvevők sokkal inkább érzik magukénak, mintha az “felülről” érkezne. Ez ott válik leginkább nyilvánvalóvá, ahol emberek tömegei a rurális szocializáció után egy urbanizációs folyamat közepén találják magukat.
 
A pünkösdi-karizmatikus egyházak gyors terjedésének egy másik oka a kongregacionista mobilitás. Nincs egyetlen, jól definiált doktrína, istentiszteleti forma vagy szolgálat. A mozgalom (egyház) magába foglal különféle helyi csoportokat, gyülekezeteket vagy kongregációkat, melyek sok esetben egy karizmatikus személyt ismernek el és tisztelnek alapítónak vagy tekintélynek (Charles Parham, William H. Seymour, Pat Robertson, Billy Graham, Németh Sándor stb.).
 
Ezen egyház mindenütt elterjedt szervezeti modellje a participáció. A lelkészt szervezői munkájában számtalan önkéntes segítő vagy segítő csoport támogatja. Vannak, akik időlegesen vagy állandó jelleggel látnak el napi aktivitásokat, mint például a hétköznapi egyházközségi tevékenységek megszervezése és lebonyolítása. Jellemző, hogy az egyház kommunikációja kifele a tagjai által történik: önkéntes munkások, idősek és ún. misszionáriusok (számtalan ilyent látni nagyvárosok utcáin) akár személyes megszólításokkal, akár programismertető füzetek osztogatásával igyekeznek minél több embert elérni. Az a tapasztalat, hogy a pünkösdista egyházak tagjai 80%-ban aktívan vesznek részt úgy az istentiszteletek körüli szolgálatban, mint egyéb más feladatok ellátásában, aminek köszönhetően magukénak érzik közösségüket, és ez méltóságukat erősíti.
 
Gyógyítás és csodák: akárcsak az ősegyházban. A gyógyulás Istentől jön, aki meggyógyult, abban Isten csodálatos művet hajtott végre. Ha a gyógyulás sikertelen, akkor az a hitetlenség oka és nem az Isten akaratáé. Ennek a praxisnak a teológiája szorosan összekötődik Krisztus közvetlen jelenlétével, ahogyan az az evangéliumokban is le van írva. Ahogyan Jézus gyógyította környezetét, ugyanazzal az erővel gyógyít ma is, amikor a lelkész és a hívő gyülekezet segítségül hívja. A gyógyítás és csodavárás a primér áhitat logikáját követi, vagyis azt, hogy emberi és közösségi teljesség csakis kívülről, a transzcendens szférából érkezhet, mert az ember önmagát saját erejéből nem tudja transzcendálni. Az egész(ség)re való törekvés szüli sok esetben a vallás és gyógyítás, különösen a csodás gyógyítás igényét. A vágy a megváltásra felülír minden hitvallást, parancsolatot és liturgikus formát. Ez a vágy az ember racionalitás előtti valóságában gyökerezik. A gyógyítási rítusok, bármennyire is legyenek kaotikusak, hatékonyak vagy sem, mindig szakramentális jellegűek, az embereket közvetlenül hozzák kapcsolatba a gyógyító, megváltó Lélekkel.
 
Hosszasan sorolhatnám a Lélek adományainak fontosságát (nyelveken való beszélés, prófétálás stb.) az ima, a zene, az exorczimus gyakorlati alkalmazásait. Elvileg mind ismerős. Akárcsak egy katolikus karizmatikus találkozón (Uram bocsá' ősegyházban), amitől püspökeink hanyatt-homlok rohannak szanaszét, részvevő papjaikat pedig flúgosoknak és bolondoknak tartják.