Az ismeretségi hálózatok, amennyiben „kiegyensúlyozottan, tisztelettel, felelősségteljesen és az igazság melletti elkötelezettséggel” működnek, „erősíthetik a kapcsolatokat és az egységet, amivel hatékonyan mozdíthatják elő az emberi család harmóniáját” – írta nemrégiben XVI. Benedek, az időközben leköszönt pápa, a társadalmi kommunikáció 47. világnapja alkalmából, amelyet hagyományosan a pünkösd előtti vasárnapon ünnepel (idén május 12-én ünnepelt) az egyház. Az előkészítő szöveg – amelyet szintén hagyományosan az újságírók védőszentjének ünnepén (január 24-én) tesznek közzé, s amelyet idén a Szentszék Sajtótermében Celli érsek és mons. Tighe, a Társalmi Kommunikáció Pápai Tanácsa (Pontificio Consiglio delle Comunicazioni Sociali) elnöke és titkára ismertetett –, bár egy kicsit „kívülről” (vagy még inkább talán „felülről”) beszél, sok megfontolandó gondolatot tartalmaz.
XVI. Benedek azt fejtegeti, hogy „a digitális környezet nem pusztán egy párhuzamos világ, avagy csupán egy merőben virtuális valóság, hanem sok ember számára a mindennapi valóság részét képezi”. Ebben a környezetben a társadalmi hálózatok „az emberek egymással való interakcióinak gyümölcsei”, amelyek azonban a maguk részéről egyúttal új formát is adnak a kommunikáció dinamikájának”. Ennek a dimenziónak a „figyelmes megértése” (comprensione attenta) kulcsfontosságú – hívja fel a figyelmet a pápa –, s ez egyúttal a keresztények „jelentőségteljes jelenlétének előfeltétele” is a digitális társadalmi hálózatokon.
Az időközben visszavonult idős pápa mindenekelőtt azt kéri azoktól, akik aktív módon is élnek a kommunikáció ezen új formáival, hogy ne veszítsék el a „hitelességüket”. Hiszen „ezekben a terekben [az emberek] nem csak gondolatokat és információkat osztanak meg, hanem végső soron önmagukat közlik”. Szükség van tehát mindenki elkötelezettségére, hogy előmozdítsuk a „párbeszéd értékét, az átgondolt vitát, a logikai érvelést”; és az is kívánatos, hogy minden áron, minden eszközzel ellentmondjunk a „hírnév” (celebrità) csábításának, az olcsó „meggyőzési technikáknak”, valamint az olyan információnak, amelyek csupán „zajt keltenek”.
„A kihívás, amellyel a társadalmi hálózatoknak szembe kell nézniük” – hangsúlyozza XVI. Benedek –, abban áll, hogy „valóban befogadók/inkluzívak legyenek”, annak érdekében, hogy jótékony hatásaikból „teljes mértékben részesülhessenek a hívő emberek is”. A katolikus hívektől pedig azt kéri az öreg pápa, hogy „tudják használni ezt az új nyelvet, nem annyira azért, hogy lépést tartsanak a mai korral, hanem azért, hogy lehetővé tegyék az evangélium végtelen gazdagsága számára, hogy olyan új kifejezésformákat találjon, amelyek képesek az emberek értelméig és szívéig is eljutni”. Ezért arra van szükség, hogy „óvatos mérlegelésnek” (un attento discernimento) vessük alá ezeket az új eszközöket, egyúttal pedig készek legyünk a párbeszédre és a tanúságtételre, azért is, hogy értékeljük „a vallás fontosságát és jelentőségét a nyilvános és társadalmi szintű vitákban”.
Végül a pápa felhívta a figyelmet arra, hogy a társadalmi hálózatok „az emberi fejlődés segítői”, mindenekelőtt „az olyan földrajzi és kulturális kontextusban, ahol a katolikusok elszigetelve érzik magukat”. (Forrás: L’Osservatore Romano, venerdì 25 gennaio 2013, 1. és 8. oldal.)
Szép és egyházias (hogy ne mondjam, kissé klerikális stílusú) szöveg – ez önmagában nem kelt feltűnést, hiszen végül is egy az előző pápa kézjegyével ellátott, hivatalos egyházi dokumentumról van szó. De mi is pontosabban az üzenete? Vajon az – ahogy első olvasásra tűnhet –, hogy keresztény lévén életünk minden mozzanatát (akár némi szelíd erőszak árán is) tudatosan az evangélium terjesztésének szolgálatába tartozunk állítani? Egy régi veretű jezsuita voluntarizmustól korántsem volna idegen ez a szemlélet: csak következetesen, tervszerűen és tűzön-vízen át, bármin (sőt bárkin) átgázolva – hiszen a cél szentesíti az eszközt… Csakhogy valóban erről volna szó? Talán egy másik, sorok közti olvasat helytállóbbnak ígérkezik. Eszerint tényleg dolgunk a hit terjesztése (úton-útfélen, s így az interneten is!), ám – mintegy annak előzményeképpen – az evangelizáció előfeltételeit is meg kell teremteni. A életadó Ige befogadása ugyanis a hirdető tanúságtételének erejétől függ. Ez pedig a hit önmagunkban történő elmélyítésére hív; arra, hogy hitelesen éljük is azt, amit, hirdetünk. Önmagunkon felkészítése az evangelizáció feladatára eszerint – ha nem is időben, de fontosságban – a hitterjesztés fontosságát is megelőzi.
Hiszen ugyan ki tudná megtiltani annak, aki megtalálta a földbe ásott kincset, hogy mindenét eladja érte?! Nyilván többé semmi sem lesz olyan fontos a számára, mint hogy megszerezze azt! És ugyanígy: ki hallgathat tovább léte értelméről, ha egyszer valóban felismerte a köztünk megjelent Élet Igéjét? Ki volna képes véka alá rejteni a meglátott Fényt, a már itt a földön is átélhető mennyei boldogságot, s ki ne igyekezne hirdetni azt – akár élete kockáztatása árán is –, akit személyesen megismer?! Ugyan ki mondana le arról az ajándékról, ami Jézus Krisztussal és az Ő örömhírével kapott?!
Mert, ha valóban így áll a dolog, vajon nem imádkoznunk kellene-e előbb – keresve a Jézus Krisztussal és az ő Szentlelkével való minél mélyebb, bensőségesebb kapcsolatot –, mielőtt leülünk a monitor elé? (Halljátok Ti is, a touch screen generáció tagjai, Kisebb Testvéreim?! :-) Ha így tennénk, mielőtt másokkal kommunikálni kezdenénk a weben, meglehet, minden egy kicsit másként sikerülne. Lehetetlen ugyanis, hogy ez esetben maga az Örömhír – amely az Atyaisten megbocsátó jóságáról, minden emberi értelmet meghaladó, irántunk való személyes szeretetéről, Fiának szabad, minden tehertételtől mentes és a Lélek örömétől kísért követéséről szól – ne kívánkozna ki belőlünk, bármiről szóljon is egy adott poszt! Tehát, csak egy fohászt a PC indítása előtt! – vegyétek jó szívvel egy idősödő, értetek aggódó jezsuita intését – ha már úgyis a Társadalmi Kommunikáció Világnapját ünnepeltük…
Utolsó kommentek