Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (55) eucharisztia (8) európa (10) ferencpápa (9) filozófia (9) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (24) ima (14) isten (19) Isten (8) jezsuita (15) jézus (11) katolikus (12) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Öt perc a szerzetesi identitásról

2014.01.23. 21:33 pacsy

319303-prayerreligion-1326201316-554-640x480.jpgMost elsősorban a szerzetesnőknek és a szerzeteseknek szeretnék mondani valamit. Persze mások is elolvashatják, de érdemes szem előtt tartaniuk, hogy most ki a „célközönség.” :) Mert miben is különbözünk? Az evangélium mindenki számára azt javasolja, hogy ne gyűjtsön földi kincseket, hanem az égiekre törekedjen. (Mt 6,9) Nos, a szerzetesek egészen radikálisan, prófétai módon, mindenki másnál elszántabban akarják megvalósítani ezt az ideált. (Aztán, hogy ez hogyan sikerül nekik, az már más lapra tartozik… :) Hadd szemléltessem ezt egy egzisztenciális példával.

Mi, papok és szerzetesek, nem nősültünk meg, illetve nem mentünk férjhez. Magyarán: lemondtunk arról, ami szép és vonzó lehet a családi életben. Miért is? Hogy helyet adjunk az életünkben egy egészen radikális istenkeresésnek, hogy tudatosan kiüresítsük önmagunkat az ő befogadása számára. Ez nem azt jelenti, hogy a „laikusok” (figyelem: a megszólítás nem leértékelő – etimológiailag: laosz=Isten népe) ne gyakorolhatnák – esetenként nálunk sokkal hősiesebb fokon is – a „kivetkőzést  saját önszeretetünkből, önakaratunkból és önérdekünkből” (vö. Lgy 189) – avagy hogy Isten azt ne gyakoroltathatná velük olykor sokkal radikálisabban –, de ebben az önmagukról való lemondásban (amit a régiek mortificatio-nak, „önmagunknak való meghalásnak” neveztek) a szerzeteseknek elvileg verhetetlennek kell lenniük. Hiszen a szerzetesség, mint intézmény éppen erre a szándékra jött létre.

Egyébként ez megint csak nem a mi privilégiumunk: az úgynevezett „világi papok” is valami ilyesmire esküsznek fel. Aki az evangéliumot hirdeti az embereknek, egyúttal arra is meg vannak hívva, hogy azt életre váltsa. Jut eszembe, egy pap ismerősöm mesélte egyszer (azóta már idős ember), hogy még „az átkosban” egyszer az történt vele, hogy hívatta az Állami Egyházügyi Hivatal. Be akarták építeni. Mindenféle előnyöket ajánlottak neki, cserébe, ha jelentéseket írogasson. A tárgyalás egy pontján aztán visszakérdezett: „Mondja, maga mennyiért vállalta volna annak idején, hogy nem nősül meg; meg, hogy az egész életét asszony nélkül éli le?” „Nincs az a pénz!” – válaszolta a nyomozó hirtelen őszinteséggel. „Na látja, hát akkor csak nem gondolja, hogy én meg most ilyen pitiáner előnyök miatt fogom beadni a derekamat?!”

Mert mi is a cölibátus alapvető indítéka? Hogy maradéktalanul Isten és az emberek szolgálatára szentelhessük magunkat az egyházban. Mellesleg szólva, aki nőtlenül/férj nélkül él, annak egyszeriben sok szabad ideje lesz az életben. Nyilván, ha nekem is feleségem volna (meg mondjuk 5-6 gyerekem :) , biztosan nem tudnék annyit dolgozni az egyházért, mint most: nem olvashatnék ennyit (mert most ez a fő munkám) és nem tudnék ennyit rendelkezésre állni sem azoknak, akik beszélgetésre szeretnének jönni (mert ez meg a jelenlegi munkám második része). Persze csapdák aztán itt is akadnak bőven… Például az, ha úgy fogom fel: ez azt jelenti, most végre kétszer-háromszor annyit dolgozhatok az egyházért, mint azok, akiknek családjuk van… De vajon egészséges önazonosságra vallana, ha így gondolkoznék?

Nem hinném. Fontos ugyanis emlékezetben tartani, miért is indultunk el ezen az úton. Mit is tekintettünk fő feladatunknak amikor szerzetbe léptünk? Ja, igen: Istenért és az emberekért akartunk élni… Ez pedig nagyjából annyit tesz: imádkozni akartunk. Persze-persze, tudom: dolgozni sem árt. De – szerény véleményem szerint – az, hogy a szerzetesek dolgoznak, legfeljebb három indokból történhet. Először, hogy másoktól függetlenebbül tudjanak élni (tehát tényleg csak Istenért); másodszor, hogy jobban tudjanak tőle imádkozni (mert erre, az istenimádatra vagyunk teremtve); harmadrészt pedig, hogy ezen keresztül jobban tudják szolgálni az emberekkel, azaz alkalmuk legyen konkrétabban szeretni őket (ami szintén imádság és annak gyümölcse).

Persze tisztán tartani az eredeti indítékainkat korántsem olyan egyszerű dolog… Közismert például, hogy bizonyos szerzetesrendek – amelyeket eredetileg korántsem tanító rendnek alapítottak – a rendszerváltás előtti Magyarországon milyen biztos önazonosságot merítettek abből, hogy iskoláik vannak. Csakhogy – és ezzel hamar szembesülni kényszerültek, amikor újra szabaddá vált az egyház – az ilyenfajta „biztos identitás” egyúttal nagy veszélyeket is hordoz. Sokan estek bele abba a kísértésbe, hogy az gondolják: „Hasznosnak kell lennem azért, hogy értékesnek tarthassam magam.” Csakhogy ez csapda! Időnkét a jezsuiták között is tapasztaltam hasonlót: gyakran egy szerzetesrendben leélt hosszú élet vége felé, idősebb rendtársak egyszerre csak krízisbe estek, mert már nem tudtak annyit dolgozni, mint korábban. „S ha nem vagyok hasznos, talán bizony már értékes sem…” Tényleg így volna?

Azt hiszem, a helyesen felfogott szerzetesi önazonosság másban alapozódik. Mert mi is számít a fő feladatuknak? Na jó, nem kerülgetem többé a témát. Nem árulok zsákba macskát, megmondom kereken, amit gondolok. Szerintem egy szerzetesek legfőbb feladata az, hogy LEGYEN. Ennyi. Vannak olyan emberek, akiknek csak ennyi a dolguk az életben. Szerintem egyébként a nagyszülők is ilyenek. :) Ha ugyanis valakinek sikerül jól megöregedni, elmondhatja magáról: elég, hogy VAGYOK, mert a létemmel teszek tanúságot arról, hogy az élet élhető, és érdemes is leélni. Egyébként szerintem egy plébánián dolgozó „világi papnak” sem kell ennél sokkal többet tennie. Na jó, nem árt, ha misézik is olykor, meg megesketi, eltemeti az embereket, ha hozzá fordulnak, esetleg taníthat hozzá egy kis hittant is – ez így rendben van! (De még jobb, ha csak összefogja a hozzáértő hitoktatók csoportját – vagyis hagyja, hogy az tegye, aki ért hozzá – ő meg csak imádkozik velük és értük. Az aztán valahogy mindig megteremti a financiális alapokat is – ami szintén fontos! –, de a sorrend nem felcserélhető. Szerintem legalábbis…) Egyébként azonban a papok legfőbb dolga is egyszerűen csak ennyi (kellene, hogy legyen): hogy LEGYENEK. Ott legyenek, jelen legyenek, „kéznél legyenek”. De a szerzeteseké kizárólag!  Ha valóban sikerül(ne) Istennel és Istenért élnünk, ez meg is fog látszani az életünkön. Szeretetet fogunk sugározni, s az emberek megérzik rajtunk az istenközelséget. Nem mellesleg pedig maga az evangélium hirdetése is mérhetetlenül hatékonyabb lesz ezen a módon, mintha rengeteget fáradoznánk hiába, e nélkül a belső kisugárzás nélkül…

Az a véleményem, hogy nem az a fontos, mit csinálunk, hanem az, hogyan tesszük. Olyan ez, mint a művészetben. Ott sem a „mit” számít, hanem a „hogyan”. Michelangelo ugyanazt a grafitot használta a rajzoláshoz, mint a gyerekek az általános iskolában. Ami mégis különbséget tesz egy gyermekrajz és Michelangelo grafikája között, eszerint nem materiális jellegű. A művészetben a forma számít. Az élet pedig művészet: jó életünkről is a cselekedeteink „formája”, minőségére árulkodik. S ebben talán megint csak nincs sok különbség köztünk, szerzetesek és a nem szerzetesek között…

16 komment

Címkék: egyház pap cölibátus szerzetes indentitás

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr475778937

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

komoNdor 2014.01.24. 12:03:07

Kedves Pacsy!

Köszi ezt a szép és megerősítő bejegyzést! Hiteles is, mert belőled is sugárzik az istenközelség és a szeretet. Áldjon meg a Jóisten!

És talán majd mi is tartozhatunk az életszentség egyfajta középosztályába: www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-kovetkezetlenseg-alaassa-az-egyhaz-hitelesseget

Dr. szpahi 2014.01.25. 20:27:28

Kedves Pacsy!

Nagyon szépek ezek a gondolatok!

"Szerintem egy szerzetesek legfőbb feladata az, hogy LEGYEN." Voltaképpen minden embernek ez a feladata :-)

Milyen jó is lenne, ha már egyszerűen azért is becsülni, szeretni, tisztelni tudnánk a másik embert, mert VAN. Mert Isten őt megteremtette...

kjapp · https://napfenyesblog.wordpress.com/ 2014.01.26. 11:20:34

megbocsátassék, hogy kívülállóként és világi hívőként a témához hozzászólok:

...Mi, papok és szerzetesek, nem nősültünk meg, illetve nem mentünk férjhez. Magyarán: lemondtunk arról, ami szép és vonzó lehet a családi életben. Miért is? Hogy helyet adjunk az életünkben egy egészen radikális istenkeresésnek, hogy tudatosan kiüresítsük önmagunkat az ő befogadása számára...

A világtól való teljes vagy részleges elvonulás elhivatása nagy lehetőséget teremt az Istenért való speciális életre, az önátadásra. Ez így bizonyos szempontból könnyebb mint világiként, mert a család terhe nem vesz el időt, energiát, világ zaja csábításai kevésbé érik a szerzetest az elvonulás miatt, a szexualitásról való tudatos lemondás egy tisztább életre ad lehetőséget ( érdekes, hogy más vallásokban is fellelhető ez az életfelfogás)

De hogy csak önmagáért legyen a szerzetes? Talán életén keresztül kell neki kinyilvánítani Istent az adott körülmények között valami tevékenység által, ami azért több/más mint egy laikusnak az élete.

Dr. szpahi 2014.01.26. 14:43:09

Kedves Pacsy!

Ti szerzetesek Isten élő tanúi vagytok a világban. Jelenlétetek jelzésértékű, ha nem lennétek, ez azt jelentené, hogy megszűnő félben van az Egyház. Az általatok választott élethivatás és a világi élet bizonyos attribútumairól való lemonmdás vállalása élő jele annak, hogy van még hit az emberek között.

Krisztus kérdi: "Vajon, amikor eljön az Emberfia, talál-e hitet a Földön?"

Ameddig Ti velünk vagytok, addig - hála Istennek - ez egyértelmű :-)

2014.01.28. 10:34:07

Gustave Thibon azt mondja, hogy minden szeretetkapcsolatban (házasság, szerzetesi hivatás, stb.) három szakasz van. Az első a káprázaté. A második, amely öt-tíz évig tart, a kapcsolat tudattalan, be nem vallott, sőt elutasított, elfojtott romlása. Többé-kevésbé durva lecsúszás a vízmosás mentén. Amikor az ember az aljára ért, egy hosszú, fekete alagúton kell átmennie. Minden eltörhet. Aztán kijön az alagútból és végre ismét szabad levegőn van. Rátalált az igazi boldogságra és a házasok a legcsodálatosabb szerelmi vallomást tehetik egymásnak: „Először a titokért, a káprázatért szerettelek. Azután továbbra is szerettelek, azaz szerettük egymást észlelt, elfogadott szegénységünk ellenére. Most pedig olyannak szeretlek téged, amilyen vagy, mert te vagy.” Fogadd el magad olyannak, amilyen vagy, fogadd el a többieket olyannak, amilyenek, fogadd el az élet ritmusát úgy, ahogyan alakul!

(AMÉDÉE HALLIER – DR. DOMINIQUE MEGGLÉ
A SZERZETES ÉS A PSZICHIÁTER)

pacsy 2014.01.29. 15:55:20

Olyan szépeket írtatok, hogy nem is merek hozzászólni... :) Én persze - így belülről - nem látom olyan rózsásnak a szerzetesség mai "állapotát" (szóval, a magunk állapotát), de sok jószándék és igyekezet van - ezt könnyű elismerni.
Ha imádkozunk, az segít.

psanyi 2014.01.29. 22:32:15

Csatlakozok a szép megjegyzésekhez. Nagyon szeretem az írásaidat és elsősorban ezekért járok vissza erre az oldalra, bár kommentelni nem szoktam.

Amiket írtál sztem teljesen általános, éppúgy laikus kérdéskör, mint szerzetesi. Bennem is hasonló dolgok motoszkálnak.

A munkával kapcsolatban megleptél, mint fiatal dolgozó, ez kifejezettem megfogott: "jobban tudjanak tőle imádkozni (mert erre, az istenimádatra vagyunk teremtve)". Ez számomra egy új perspektíva, bár nem ismeretlen.

A nagyszülős példád pedig nagyon megérintett, mert az én nagyszüleim (+) ezt a fajta LÉTet tökéletesen megélték, látszólag a legnagyobb tehetetlenségben (önellátásra képtelenek voltak), de rendkívüli gyümölcsökkel (a szeretettségük és az imádságuk).

outsider13 2014.02.02. 22:05:10

Én nem egészen értem ezt. Mármint értem is meg nem is. Értem, hogy mit mond pacsy, értem, hogy a cölibátus megtisztíthat meg nagyon tisztelem a hivatástudatát, főleg hogy ennyire tisztának tűnik ez a hivatástudat, de egyébként nem mindannyiunkat erre hív az Isten? Mármint arra, hogy kinyissuk neki a szívünket, hogy kiüresítsük magunkat, és amivel eltölt, azt továbbvigyük az embereknek? Hogy ott legyünk nekik, és mellettük álljunk, ami a saját puszta erőnkből úgysem menne? Ezt mindenki máshogy valósít(hat)ja meg, és a szerzetesség tényleg egy radikális formája, de úgy érzem, mindnyájan ezt kapjuk. Ebben nem érzek különbséget. Mindannyiunknak csak lennünk kell, nem? Ha mindig tudnánk úgy lenni, hogy áttetsszen rajtunk Isten szeretete, mi kellene még? És számítana, hogy hol dolgozunk meg van-e gyerekünk? (De megintcsak, értem a cölibátust, most nem ellene akarok beszélni, de mindegyik egy út arra, hogy legyünk, a szeretetben legyünk, nem?)

pacsy 2014.02.03. 08:55:48

@psanyi: @outsider13: igen, igen, tényleg... én is csak keresem itt a szavakat. "Ebben nem érzek különbséget. Mindannyiunknak csak lennünk kell, nem?" - de, de igen! ebben valahogy én is nagyon hiszek. és megszégyenítő is, ahogy mondjuk Ti csináljátok...

de, ha van különbség, akkor annak a tudatosságban, az önkéntességben, szóval a prófétaiságban kell(ene) lennie. de ezt is talán inkább csak úgy értem, hogy jobban elkeserít, mikor a szerzetesek nem csinálják (ha nem csak LENNI akarnak, hanem mindenféle pótcselekvésekkel próbálják magukat igazolni - ki előtt is?), mint ha világiak... pedig hát ezt éppolyan tragikusnak kellene látni minden életállapotban... hogy én olykor mégis hajlok a megkülönböztetésre, talán tényleg csak a klerikalizmusomból jön...

még csak az jutott eszembe, hogy egy nagynénikém, mikor 18 évesen szemináriumba léptem, ezt mondta: "elevenen el akarod magad temetni?" - akkor megijesztett ez, aztán sokáig lázadtam ez ellen, majd dühös lettem rá, most pedig kezdem úgy látni, hogy lehet, hogy igaza volt... (csak abban nem, hogy mindezt akkor negatívan és búslakodva mondta...)

mert az ellen, amit a régiek "mortifikációnak", önmagunknak való meghalásnak mondtak, lehet hadakozni, lehet passzívan elfogadni, és lehet tudatosan, önként is csinálni. a végeredmény tekintetében viszont nincs különbség: mert mindannyian - ilyen-olyan utakon - mégiscsak felé tartunk. Felé, aki elé csak üres kézzel lehet állni...

"Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből és mezítelenül térek oda vissza. Az úr adta, az úr elvette, amint az úrnak tetszett, úgy történt, legyen áldott az úr neve." (jób 1,21)

P.S. "főleg hogy ennyire tisztának tűnik ez a hivatástudat" - ;) hát, tudod, én valójában főleg magamnak írom/prédikálom/mondom, amit mondok... szóval, ezt (is) jól megérezted. ;) szóval ez a ti-mi-zés nagyon relatív dolog... csak hát valahogy beszélni kell.

pacsy 2014.02.03. 10:16:54

Enzo Bianchi: Nem vagyunk különbek. A szerzetesek, mint jelentéktelen laikusok

www.magyarkurir.hu/hirek/enzo-bianchi-nem-vagyunk-kueloenbek :)

2014.02.03. 10:30:57

@pacsy:
"nem azért vagyok katolikus, mert szimpatizálok Ferenc pápával, és, mondjuk, jó szívvel olvasom az Evangelii gaudium-át, hanem azért, mert az életemet az egyháztól kaptam, és neki is akarom visszaadni."

Beszélgetés a pápáról Patsch Ferenc jezsuitával
magyarkurir.hu/hirek/beszelgetes-paparol-patsch-ferenc-jezsuitaval

nagyon szép gondolat!
:-)

csaba carmarthen 2014.02.04. 01:17:35

"hanem azért, mert az életemet az egyháztól kaptam, és neki is akarom visszaadni."

Amíg Egyházam fenntartja Isten Szavát, engedelmesnek kell maradnotok Egyházamhoz. De amikor eljön a nap, amikor azok, akik hatalommal rendelkeznek Egyházamban, többé már nem az Igazságot hirdetik, akkor nektek csak Velem szemben kell engedelmesnek maradnotok.

Mert Én Vagyok az Egyház.

Nélkülem, Jézusotok nélkül, nincs Egyház.

www.masodikeljovetel.hu/amig-egyhazam-fenntartja-isten-szavat-engedelmesnek-kell-maradnotok-egyhazamhoz/

outsider13 2014.02.06. 12:08:31

@pacsy: Azért tényleg van különbség. Ha nem is a ti-miben, hanem az önkéntességben. Az minőségi különbség, hogy valaki önként adja magát és az életét, vagy hadakozik kézzel-lábbal. Nem úgy értve, hogy bármiféle ítéletet érdemelne, különösen, hogy szerintem az is előfordul, hogy szeretnénk, akarjuk adni magunkat, és mégsem megy, nem sikerül. De ha megy, akárcsak egy pillanatra is, az valami gyökeresen más.
Nekem az a tapasztalatom, hogy a hozzám közelállókat - nagyon sajnos - önkéntelenül könnyebben megítélem azért, mert éppen nem tudnak továbblépni. Ezt utólag igyekszem korrigálni, de nem mindig megy, pedig különösen igazságtalan, amit teszek, hiszen gyakran azért ítélek hirtelen, amire magam sem vagyok képes. Az ismeretleneket, akiket csak meghallgatok, ugyanilyen helyzetben tökéletesen el tudom fogadni. Még csak tragikusnak sem látom a helyzetet, mert hiszen most itt van, most ez van, lesz másképp, mi ezzel a baj? Lehet, hogy ez ugyanaz, mint amikor te túl komolynak ítéled meg a renden belüli "hiányosságokat", és kevésbé súlyosnak a világiakét.

Egyébként meg értem, de tényleg tisztának tűnik - mindennel együtt :)

tomasszo 2014.02.08. 19:22:06

@pacsy: habár nem olvastam a könyvet, de azért én bátran javasolnám mindenkinek, hogy egy kicsit próbálja ki a "kenyéren és vízen élni" technikáját bármely területén valóságunknak. S miután csont nélkül teljesítette, teszem azt, fél évig, s örül a leadott kilóknak, vagy az elnyert bölcsességnek, türelemnek, akaraterőnek s az általa tanultaknak, az újabb perspektívából is érdemes körbepillogni. Talán kommentelni is. Az öndicsőítés előtt megjegyezném, hogy 105 kiló vagyok, amiből majd 30tök fölösleges.
wauuuuu

2014.02.17. 15:35:00

a blog.hu véletlen generátora ezt a hírdetést generálta a blog mellé:

Szexpartner kereső
Szexi lányok csak valódi képekkel! Budapesten és vidéken is.
süti beállítások módosítása