Az ismeretlen világokkal való találkozás mindig rejtelmes dolog – és veszedelmes is, hiszen kulturális sokkal fenyeget. Még világosan emlékszem az esetre, amikor egyszer egy afrikai rendtárssal ismerkedve, az első kérdéseim egyikére, „Hány testvéred van?”, a fiatal jezsuita öntudatosan válaszolta: „37-en vagyunk.” Miután a meglepetéstől magamhoz tértem, lassacskán kiderült: hát persze, a testvérei édesapja négy feleségétől születtek… Lebilincselő volt számomra meghallgatni azokat a történeteket is, melyekben az ilyen körülmények között felnövők idilli gyerekkorról számoltak be: hiszen az úgynevezett „kiterjedt családokban” (extended families) nyilvánvalóan soha sincs hiány játszópajtásból – vagy éppen éber és óvó szemekkel vigyázó pótmamákból.

Keveset gondolunk rá – mivel középkelet-európai látószögünk határain relatíve kívül esik –, pedig igaz: a nyugaton elterjedt „nukleáris családmodell” nem az égből pottyant le, mint valami meteor, hanem olyan kultúrtörténeti produktum, amelynek kialakulásához évezredekre volt szükség. A poligámia kétségkívül elterjedt gyakorlat volt az ószövetség idején, sőt az újszövetség korában is. Az egyetlen férfihez tartozó egyetlen feleség a kultúrák egy részében ma sem számít magától értetődőnek: a világ számos vidékén (Afrika, Ázsia, vagy az iszlám világ számos országában) léteznek olyan társadalmak, ahol a leghétköznapibb dolognak számít a többnejűség. Ráadásul semmi nem utal arra, hogy a jelenség hamarosan megszűnne. Mármost hogyan viszonyulhatunk ehhez a tényhez keresztényként?

Az alábbiakban a poligámia helyzetét vesszem szemügyre az iszlám vallásban, amelyhez azt leggyakrabban társítják; utalok Mohamed életében betöltött szerepére; az iszlám ezzel kapcsolatos törvénykezésére; végül általános megjegyzéseket teszek vele kapcsalatban erkölcsfilozófiai és keresztény erkölcsteológiai szempontból.

Az iszlám gyakorlat eredete: Mohamed feleségei

Az iszlám a 7 században a Közel-Keleten született. Alapítója, Mohamed próféta, élete nagy részét (49 éves koráig) egyetlen feleséggel élte le: Khadidzsa 24 éven keresztül – haláláig – jóban-rosszban kitartott mellette. Sok visszaemlékezés maradt fenn Mohamednek Khadidzsával való kapcsolatáról: az asszony legközelebbi bizalmasa és legerősebb támasza volt. Hat gyermekük született, két fiú, akik gyermekkorukban meghaltak, és négy leány.

Az asszony halála után Mohamed más házasságokat is kötött, egy kivételével mind özvegyasszonyokkal. Amint az arab törzsfők esetében általában, ezeknek a házasságoknak nagy része arra szolgált, hogy megerősítse Mohamed politikai szövetségeit. A Próféta más házasságait olyan nőkkel kötötte, akiknek férje elesett a harcokban, és a nőknek ezért védelemre volt szükségük. Köztudomású, hogy egy özvegy újraházasodása nehézségekbe ütközött egy olyan társadalomban, ahol nagyon nagyra értékelték a mennyasszony szüzességét. Bármennyire helyénvaló is e házasságok politikai és társadalmi indítékainak hangsúlyozása, nehéz volna tagadni, hogy Mohamed maga is élvezte az asszonyok társaságát és – mind barátként, mind feleségként – egész életében vonzódott hozzájuk. A Próféta élete e tekintetben példaértékűvé vált a házasság és a szexualitás iszlám vallási szemléletének kialakulásában, mely részben a Korán szövegére, részben későbbi hagyományra megy vissza. Az iszlám hangsúlyozza a család fontosságát, a szexet pedig Isten ajándékának tekinti, amelyet a muszlimok a házasság kötelékén belül élvezhetnek.

Az iszlám házassági törvénykezés – történelmi kontextusban

Mint láttuk, a poligámia az iszlámot megelőzően egész Arábia szerte – amiként a világ számos pontján ma is – általános szokásban volt. A házastársak számát nem szabályozták. Egy férfinak tehát annyi felesége lehetett, amennyit akart; a nőket alsóbbrendűnek tekintették, akiknek nem voltak jogaik, s legfeljebb szolgaként vették őket számításba. A 7. századi Arábia persze nagyon sokszor volt törzsi villongások és háborúk színtere, s ha a férfiakat megölték a csatában, ez majdnem lehetetlenné tette, hogy az özvegyek és az árvák (valamint a nem házas nővérek és unokahúgok) egy férfi protektorátusa nélkül tovább élhessenek. Ebben a környezetben a Korán reformja a házassággal kapcsolatban (továbbá az öröklésre, a válásra, valamint a tanúskodásra stb. vonatkozóan is) tulajdonképpen előrelépésnek számított, amely jelentősen javított a nők korabeli helyzetén.

A Korán, mint ismeretes, megengedi egy férfinak, hogy négy feleségig házasságokat kössön, feltéve, hogy képes eltartani és egyformán kezelni őket: „S ha féltek, hogy nem vagytok méltányosak az árvakhoz, hát párosodjatok az asszonyokkal, kik jók néktek: kettővel, hárommal, s néggyel. S ha féltek, hogy nem vagytok igazságosak, hát eggyel, avagy (azzal), kit jobbotok bír. Ez a legkevesebb, hogy ne igazságtalankodjatok.” (Korán 4:3). Ez az előírás tehát korlátozza a férfi jogát a korlátlan számú feleséghez, egyúttal pedig a házasság védőernyőjét terjeszti a nők feje fölé egy erőszakos társadalomban. Úgyanezt hivatott biztosítani a Korán 24:32 szúrája is: „S éljetek házaséletet azokkal, kik köztetek társtalanok, s a jámborokkal szolgálóitok s cselédeitek közül. Ha ők szegények, hát gazdagítja őket Allah az Ő bőkezűségéből. Allah a Mindent Átfogó, Mindenttudó.”

Persze már a Korán egy másik verse is utal a többnejűség gyakorlatának lehetséges árnyoldalaira: „Sohasem lesztek képesek, hogy igazságosak legyetek az asszonyokkal, akármennyire (is) vigyáztok.” (4:129). Erre a szöveghelyre gyakran hivatkoznak a modern idők politikai és vallási reformerei a többnejűség gyakorlatának elutasítása érdekében, mivel az a nőkkel szemben sok igazságtalanságra ad lehetőséget. Erre hivatkozva úgy érvelnek, hogy a Korán valójában a monogámiát tekinti ideálnak, legalábbis a koráni kinyilatkozatás ezen kései fejezeteiben (medinai szúrák). Konzervatívabb muszlimok persze elutasítják és az iszlámmal összeegyeztethetetlennek tartják ezt az értelmezést, és azzal vágnak vissza, hogy ez az interpretáció csak a reformerek dekadenciájának és nyugatbarát beállítottságának számlájára írható.

Végkövetkeztetés: szociológiai, antropológiai és teológiai érvek a monogámia mellett

A poligámia – vagy pontosabban a poligümnia (házasság egyidejűleg több mint egy feleséggel) – kérdése ma sok helyütt vita tárgya az iszlám társadalmakban. Számos modern iszlám nemzet vagy törvényen kívül helyezte, vagy szigorúan szabályozza a poligámiát: megköveteli például a feleség(ek) hozzájárulását; a bíróságot feljogosítja a körülmények felülvizsgálatára stb. Bár a poligámia néhány muszlim társadalomban továbbra is gyakorlat, a muszlimok túlnyomó többsége ma monogámiában él. Mi több: velük beszélgetve akárhányszor az az érzésünk is támadhat, hogy – különösen modern nagyvárosi környezetben – a felvilágosul muszlimok közül sokan idejétmúltnak tartják (sőt egyesek mintha szégyellnék is) a többnejűség vallási alapon történő szentesítését. Csakugyan nehéz elképzelni, hogy kölcsönös és egyenrangú baráti-szerelmi kapcsolat jöhet létre a férfi és nő között, ha poligám házasságban élnek.

Keresztény teológiai szempontból kétségtelen, hogy Isten házasságra vonatkozó elképzelését a monogámia tükrözi. Kissé leegyszerűsítően (és mókásan) így is fogalmazhatnánk: ha Isten a poligámiát tekintette volna normának, egy helyett több asszonyt teremtett volna Ádámnak (Ter 1,28; 2,24). A keresztény szentírás alapján házasságnak csak az egy férfi és egy nő heteroszexuális kapcsolaton alapuló, kizárólagos szövetsége nevezhető, amelyben a partnerek egymást egy életen át kölcsönösen támogatják, és amelyet Isten rendszerint gyermekekkel is megáld. Jézus ezt a kapcsolatfajtát hagyta jóvá (Mt 19,4-6), s az egyháznak ehhez kell hűnek maradnia. Az isteni ideál tehát a férfi és a nő egységen alapuló monogám és feloldhatatlan köteléke, amiből az következik, hogy a poligámia (miként a válás is) ettől a normától való eltérést jelent, amely csak kivételesen tolerálható. Hogy milyen esetben például?

A gyarmatosítás időszakában a missziós egyházak némely vezetője haladéktalanul megkövetelte az újonnan megkeresztelt férfiaktól, hogy egy kivételével küldjék el feleségeiket. Ez a gyakorlat azonban rettenetes erkölcsi és társadalmi problémák forrásává vált: az elbocsátott asszonyok egyszeriben a társadalmon kívülre kerültek, s közülük sokan a túlélés érdekében prostitúcióra kényszerültek. Ismeretes továbbá, hogy a gyermek számára szülő nélkül felnőni hosszantartó és rendkívül káros szociálpszichológiai következményekkel jár. Így néhány egyházi vezetőnek a poligamistával szemben tanúsított merev intoleranciája szükségképpen megkeseredett feleségeket és elhanyagolt gyermekeket hagyott a későbbi generációkra. Helyesebbnek látszik inkább tiszteletben tartani a meglévő családi struktúrákat és csak úgymond „felmenő rendszerben”, alapos felkészítés után megkövetelni a házassággal kapcsolatos magas keresztény erkölcsi normát.