A pápalátogatás rávilágított a román-magyar együttélés egyes feszültséggócaira. Világos, hogy ezek nem pusztán a múlt sebei, mint Trianon, hanem nagyon is friss és fájdalmas történések, mint ahogy az Úz völgyében lezajló konfliktus is. Romániában ugyanakkor nemcsak a magyar-román kapcsolat terhelt, hanem a keresztény felekezetek között sem teljes a béke, gondolhatunk például a kommunista állam által elvett, ortodoxszá tett, de a rendszerváltás után vissza nem adott görögkatolikus templomokra.
Erre persze az ortodox fél azt mondja, hogy a XVII. század végén az erdélyi görögkatolikus egyház létrejöttekor belőlük szakították ki ezeket a területeket, nem éppen politikai nyomásgyakorlás nélkül. (Csak megjegyezzük, hogy akkor az unió létrejöttében nem kis szerepe volt a jezsuitáknak). Megemlíthetjük még azt a kihívást is, amit az egyre növekvő cigány népesség integrálása jelent Románia számára. Ferenc pápa tehát olyan földre lépett, amelyet mélyen áthatnak a nemzetiségi és felekezetek közti történelmi és aktuális konfliktusok. Hogyan segítheti a kiengesztelődést, a békés együttélést a pápa látogatása?
A hídépítés gesztusai
Először tekintsük át ebből a szempontból, hogy mit is tett a pápa. Elment Bukarestbe, Csíksomlyóra, Jászvásárra, Balázsfalvára, azaz Románia összes nagy tájegységébe. Találkozott románokkal, magyarokkal, csángókkal, cigányokkal, a többségi ortodoxok mellett római és görögkatolikusokkal. Mindez tudatos döntés volt: mindenkivel akart találkozni. Ez a „kinyújtott kéz” törekvése, amit Ferenc pápa az együttjárás kapcsán javasolt a repülőúton hazafelé. Szó szerint mindenki felé kezet nyújtott. Ezért vállalta, hogy ilyen feszített programja legyen, s a rövid látogatásba négy helyszínt és rengeteg találkozást sűrítsenek be.
Az sem véletlen, hogy épp ebben az évben került sor a romániai látogatásra, nem tavaly (az ország 2018-ban volt százéves), és nem jövőre (Trianon századik évfordulója) – ezzel is elkerülendő, hogy a látogatás puszta ténye is bármelyik fél részéről neheztelés forrása legyen.
A pápa atyaként érkezett gyermekeihez, s olyan gesztusokat gyakorolt és üzeneteket fogalmazott meg, amelyek nem a feszültségek elmélyítését célozták, hanem a közös jövő építését. Erre kérte Csíksomlyón Mária közbenjárását: „Édesanyánk, taníts meg minket összeszőni a jövőt.” Lehet persze kritikákat megfogalmazni, hogy kire mosolygott többet, kinek tett nagyobb gesztusokat – hasonlóan a veszekedő gyerekekhez, akik azon civakodnak, hogy ki kapott nagyobb szelet tortát az apjuktól. Mégis azt hiszem, ez nem vezet előre, sőt könnyen keserűséget hoz a szívünkbe. Igaz erre is Ferenc pápa csíksomlyói üzenete: „Ne azt kutassuk, hogy mi lehetett volna (és nem lett), inkább azt, ami ránk vár és nem odázhatjuk el”. Fedezzük fel annak ajándékát, amit kaptunk, és az nem is kevés!
Most nézzük, hogy mit is üzent Péter utóda. A pápa tudatában volt annak, mennyi feszültség van azon embercsoportok között, akikkel találkozott. Nem véletlenül lett a látogatás mottója: „Járjunk együtt!” A pápa összes beszédét áthatja az együttjárás, a megbékélés, a kiengesztelődés, a közös testvéries jövő építésének tematikája.
A pápa többször hangsúlyozta a gyökerek, és a hagyományok fontosságát. Jászvásári beszédében szólt erről bővebben, amikor kiemelte a családi kötődések fontosságát: „Hogy együtt járj ott, ahol élsz, ne fejtsd el, amit a családban tanultál! Ne felejtsd el a gyökereidet!” - buzdított. Kiemelte ugyanakkor a szélesebb családi, baráti, szomszédi, testvéri összetartozás szerepét is: „Létezik egy roppant erős lelki kötelék, amely összekapcsol bennünket, egymáshoz „csatlakoztat” és támogat bennünket, és amely erősebb minden másfajta összeköttetésnél. És ezt a hálót a gyökerek adják: annak tudata, hogy egymáshoz tartozunk, hogy mindnyájunk élete hozzákapcsolódik mások életéhez”.
A pápa megőrzendő értékként tekint a nemzeti nyelvre és népi hagyományokra is: „Mindenki a saját nyelvét beszéli és a saját hagyományát követi, mégis boldog, hogy testvérek között lehet.” A repülőúton mondta, hogy „minden országnak megvan a maga kultúrája, és őriznie kell azt.” Kedvenc képét a poliédert említette, amely egyszerre az egység és különbözőség szimbóluma. Annak a meggyőződésének is hangot adott, hogy „van olyan globalizáció, ahol tiszteletben tartják mindenkinek a kultúráját, de mindenkinek egységben kell lennie.”
Balázsfalvi beszédében viszont a pápa kitért arra, hogy ezeket az éltető gyökereket veszély is fenyegeti: „Ideológiai gyarmatosító törekvések, amelyek nem becsülik a személynek, az életnek, a házasságnak és a családnak az értékét, és elidegenítő javaslatokkal – melyek ugyanúgy ateisták, mint a múltban – különösen fiataljainknak és gyermekeinknek okoznak kárt, megfosztják őket azoktól a gyökerektől, amelyekből növekedhetnének.”
Erdély földjén évszázadok óta élnek együtt különböző felekezetű és nemzetiségű emberek és az együtt élésnek vannak pozitív példái is. Erről is szólt Ferenc pápa a balázsfalvi beszédében, amikor Erdély „legértékesebb öröksége” részeként utalt „az 1568-as tordai egyezményre, amely büntetett minden radikalizmust, és Európában az elsők között mozdította elő a vallási toleranciát.”
Szomszédhoz vezető utak – ne zárkózzunk be!
A saját gyökerekhez való ragaszkodás mellett a pápa többször hangsúlyozta egyik kedvelt témáját, a kilépés és a másikhoz való odalépés szükségességét. Jászvásári beszédében egy szent remete történetét idézi, aki szerint akkor jön el a világ vége, „amikor nem lesznek szomszédtól szomszédig vezető utak. Vagyis amikor nem lesz már többé keresztény szeretet és megértés a testvérek, a szülők, a keresztények és a népek között. Amikor az emberek nem szeretnek többé, akkor valóban itt lesz a világ vége. Mert szeretet nélkül és Isten nélkül egyetlen ember sem élhet a földön.” A szomszédtól szomszédig vezető utakat tehát nem szabad elbarikádoznunk, hanem el kell indulni rajtuk.
Ferenc pápa újra és újra óv a bezárkózás veszélyétől, amely szomorúvá tesz bennünket, amikor csak a saját érdekeinkkel törődünk. Ehelyett a találkozás kultúráját hirdeti. Merni kilépni a komfortzónánkból, merni kockáztatni, ahogy Csíksomlyón is tanított, ugyanis „aki kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást. Járjunk az úton, járjunk együtt az úton, és engedjük, hogy az Evangélium legyen az a kovász, amely képes áthatni mindent és képes megajándékozni népeinket az üdvösség örömével.”
A másik felé való nyitottság ugyanakkor nem jelenti azt, hogy le kellene tagadni a sebeket. „Nem szabad elfelednünk vagy tagadnunk a múlt összetett és szomorú eseményeit”, de ezek mégsem szolgáltathatnak „ürügyet, hogy meggátolják a vágyott testvéri együttélést” – fogalmazott a pápa. Szükség van a kiengesztelődésre, s ennek egyik része a bocsánatkérés. Erre ő is példát adott, amikor az Egyház nevében bocsánatot kért Balázsfalván a romáktól, amiért „a történelem folyamán diszkriminálták a cigányokat, rosszul bántak velük, helytelenül közelítettek hozzájuk”.
A bocsánatkéréshez nyilván belső erő, magabiztosság szükséges. Az tud bocsánatot kérni, aki biztos a saját értékességében, szeretett mivoltában, egészséges identitása van, élnek a gyökerei. A bocsánatkérés hosszú út eredménye, s nagy türelemre van szükség, hogy meg tudjuk várni, amíg a velünk szembeni sérelmek miatt megszületik a bocsánatkérő szándék.
A valóságban persze ez hiányzik. Mit lehet mégis tenni? Erre adhatnak példát a boldoggá avatott görögkatolikus püspökök. A pápa szerint lelki örökségük két fontos tényezője a szabadság és az irgalom. Gyakorolták a szabadságot, „mert szembeszálltak egy szabadságtagadó és az emberi személy alapvető jogait elnyomó ideológiai rendszerrel”. Ezt továbbgondolva nekünk is gyakorolnunk kell a szabadságot, hogy nemet mondjunk arra, ami szétszór, ami embereket emberekkel szembeállít. Nemet mondani a gonoszságra, mert „a gonosz megoszt, szétszór, elszakít, viszályt szít, bizalmatlanságot kelt. Azt akarja, hogy elszakadjunk másoktól és magunktól.”
A másik, amit tanulhatunk, az irgalom: a vértanú püspökök készek voltak a vértanúságra anélkül, hogy gyűlölködő szót szóltak volna üldözőikre. Sokat elárul, amit fogsága alatt Iuliu Hossu mondott: „Isten azért küldött minket a szenvedés eme sötétségébe, hogy megbocsássunk és imádkozzunk mindenki megtéréséért.” Ezek a szavak jól jellemzik azt a magatartást, amellyel ezek a boldogok segítették népüket, hogy az emberek továbbra is megalkuvás és bosszú nélkül vallják meg hitüket.
Ez az irgalmas magatartás a foglárokkal szemben prófétai üzenet, mert ma mindenkihez szóló felhívásként hangzik el arra, hogy szeretettel és megbocsátással győzzük le a haragot.
A hit horizontja
Ferenc pápa mindenekelőtt mint a hit tanúja volt közöttünk, teljesítve azt a küldetést, amit az Úr bízott Péterre, hogy erősítse meg testvéreit a hitben (Lk 22,32). Mindaz, amit a megbékélésről mond, az Istenbe vetett hitben találja meg ihletforrását és erejét. A „hit olyan ajándék, amely elevenen tart bennünk egy mély és szép bizonyosságot: gyermeki Istenhez tartozásunkat, azt, hogy Isten által szeretett gyermekek vagyunk. Isten atyai szeretettel szeret: minden élet az övé, mindannyian az övéi vagyunk.” Az Isten atyasága miatt mindnyájan testvérek vagyunk. Az Istenben gyökerező keresztény testvériség ideálja áthatja Ferenc pápa összes romániai megnyilatkozását. Bukaresti elmélkedése az Úr imájáról szépen tükrözi, hogy az Istenbe vetett hit és testvériség milyen mélyen összetartozik.
A pápa meggyőződése, hogy a kiengesztelődés nem a mi erőnkből valósulhat meg, hanem Isten kezdeményezéséből. „Mert a Szentlélek az, aki bátorít, hogy kilépjünk önmagunkból, bezárkózásunkból, részleges érdekeink köréből, megtanít, hogy távolabbra lássunk a felszínnél, és megadja nekünk annak lehetőségét, hogy »jót mondjunk« másokról – »áldást, benedictió«-t –, különösen arról a sok testvérünkről, akik sok hányattatáson mentek keresztül, vélhetően nemcsak otthontól és kenyértől voltak megfosztva, hanem egy olyan közösség barátságától és meleg szeretetétől is, amely átölelné, befogadná és védelmezné őket. A találkozás kultúrája, mely arra indít bennünket, keresztényeket, hogy megtapasztaljuk az Egyház anyaságának csodáját, az Egyházét, amely keresi, védelmezi és egyesíti gyermekeit.
Az Egyházban, amikor különböző rítusok találkoznak, amikor nem a saját hovatartozásunk, a saját csoportunk vagy saját nemzetiségünk számít elsőként, hanem a Nép, mely tudja együtt dicsérni Istent, akkor nagy dolgok történnek.”
Jövőre lesz a trianoni békediktátum századik évfordulója. Ferenc pápa mostani látogatása inspirálhat bennünket, hogy megtegyük, ami rajtunk múlik a kiengesztelődésért, és merjünk együtt haladni zarándokutunkon.
Utolsó kommentek