Decemberben sokan megnézték A két pápa című filmet Sir Anthony Hopkins és Jonathan Pryce kiváló főszereplésével. Az angol–olasz–argentin–amerikai drámát a Netflix készítette és forgalmazza. A film rendezője a brazil Fernando Meirelles, akinek neve az Isten városa, Az elszánt diplomata vagy a José Saramago regényéből készült Vakság révén lett ismertté.

Ismertetését a Magyar Kurír egy sarkító hivatkozással kezdte: „»A Katolikus Egyházban nem létezik nagyobb ellentét, mint a XVI. Benedek és utódja közötti« – írja Andreas Englisch német újságíró A Vatikán harcosa című könyvében. Véleményével valószínűleg nincs egyedül – fűzte hozzá a katolikus hírügynökség. – Nálunk, Magyarországon is sokan úgy látják, hogy az egykori és a jelenlegi egyházfő megnyilatkozásaiban tapasztalható különbség nem csupán stílusbeli.”[1]

Valóban, a különbség nem csupán „stílusbeli”, amit a film jól illusztrál valós és fiktív epizódokkal, de a német újságíró sarkított véleményét és egyes hazai blogok felületes és torzító véleményét árnyalnunk kell.[2]

Egy másik kritikus hasonlóan jelezni akarja a „paradigmaváltást”, bár kicsit torzítón a „hatalomátvételre” helyezi a hangsúlyt: „Nehéz kérdés a hatalomátvétel a Vatikánban, hiszen nemcsak egy nagy tiszteletnek örvendő hivatalról van szó, de világnézeti paradigmaváltásról is – és ezt az Anthony Hopkins–Jonathan Pryce páros teszi számunkra is érthetővé.”[3]

Hogy a filmben mi a valóság és mi a fikció, arról az amerikai jezsuiták America című folyóiratában olvashatunk.[4]

A szerencse úgy hozta, hogy mindjárt azután néztem meg az alkotást, miután elolvastam Ferenc pápának a Római Kúriához intézett 2019. december 21-i beszédét.[5]

A Kúria változik, a reform célja az, hogy jobban szolgálja az emberiséget. Az intézmények változása az új evangelizálás szolgálatára.

Igazában most nem is a filmmel kívánok foglalkozni, hanem annak kapcsán, Ferenc pápa karácsony előtti beszédét idézve, megvilágítom az ő „világnézetének” alapvető irányát, amelyre elszórt utalásokat észlelhetünk a műben is, némileg szembeállítva a tanbeli relativizmus ellen küzdő Ratzinger pápával. A filmben utalások vannak a két pápa múltának és jelenének árnyoldalaira is; ezekkel itt nem foglalkozom. Világító emberek- időszerű művek című könyvemben[6] hosszasan elemeztem a két pápa szemléletének különbségét és a rokon vonásokat is.

Bizonyos merev szembeállításokat és félremagyarázásokat kiigazítva hangsúlyoztam a folytonosságot is hivatalos tanításukban. Benedek és Ferenc pápa – miként VI. Pál és II. János Pál – egyaránt a II. vatikáni zsinat korszerűsödési programját törekedtek megvalósítani, éspedig kisebb-nagyobb lendülettel, küzdve a „konzervatív” és „progresszív” elhajlásokkal. Ezt a folytonosságot nem világítja meg a film, mely kissé leegyszerűsíti a különbségeket/ellentéteket, jóllehet a karakterjellemzés sokszor találó és szórakoztató, miként egy jó karikatúra is sikeresen megragad egy-egy jellemző vonást. (Megjegyzem: a forgatókönyv írójának nem mindig sikerült túllépnie a szórakoztató karikatúrán.)

„Az idő a tér előtt”: történetiség, változás/fejlődés

Ferenc pápát a helyes tanfejlődést tanító, nemrég szentté avatott Newman bíboros gondolatai vezérelték, aki, amikor „változásról” beszélt, valójában mélyreható „megtérésre” gondolt. Nagy figyelmeztetés ez azoknak a szélsőséges integralistáknak, akik megrekednek a trienti zsinatnál, és a modernizmust elítélő X. Piuszra hivatkozva Ferenc pápát modernistának, sőt eretneknek bélyegzik meg.[7]

„Newman neve emlékezetünkbe idézi az egyik közismert, szinte aforizmává vált kijelentését, mely A keresztény tanfejlődés című munkájában olvasható, s amely történelmileg és lelkileg a katolikus egyházba való belépésének útkereszteződésében áll. Azt mondja: „Itt, a földön az élet változás, a tökéletesség pedig sok átalakulás eredménye.”  Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy a változásra magáért a változásért törekednénk, vagy hogy a divatot követjük, hanem meggyőződésünk, hogy a fejlődés és a növekedés a földi és az emberi élet jellemzői, a hívő ember látásmódjában pedig mindennek a középpontjában Isten maradandósága áll. Newman számára a változás megtérés, vagyis belső átalakulás volt.

A keresztény élet valójában út, zarándokút. Az egész bibliai történet út, melyet indulások és újrakezdések jellemeznek; mint például Ábrahám esetében; vagy azoknál, akik kétezer évvel ezelőtt Galileában kerekedtek fel, hogy kövessék Jézust: „Kivonták a bárkákat a partra, és mindent otthagyva követték” (Lk 5,11). Azóta Isten népének történetét – az Egyház történetét – mindig elindulások, váltások, változtatások jellemezték. Az út természetesen nem pusztán földrajzi, hanem mindenekelőtt szimbolikus: felhívás a szív mozgásának felfedezésére, a szívnek ugyanis paradox módon ki kell lépnie ahhoz, hogy maradhasson, változnia kell ahhoz, hogy hű lehessen.

Mindez különösen érvényes korunkban, mert az, amit most átélünk, nem pusztán változások korszaka, hanem korszakváltás. Olyan időszakban vagyunk tehát, amikor a változások már nem lineárisak, hanem korszakosak; a változások olyan döntéseket jelentenek, amelyek gyorsan átalakítják azt, ahogy élünk, ahogy érintkezünk és kommunikálunk egymással, ahogy a gondolatot formáljuk, ahogy az emberi nemzedékek egymáshoz kapcsolódnak, ahogy a hitet és a tudományt értjük és megéljük. Gyakran előfordul, hogy a változást úgy éljük meg, hogy egyszerűen új ruhát veszünk fel, de a valóságban ugyanolyanok maradunk, mint korábban. Emlékszem a rejtélyes kifejezésre, mely egy híres olasz regényben olvasható: »Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia« (Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc).”

Ezután Ferenc pápa gondolkodásának kulcsát magyarázza: az idő a tér előtt, a történetiség tudata alapvető, az egyház életében folyamatokat kell elindítani.[8] „Nekünk folyamatokat kell elindítanunk, és nem tereket elfoglalnunk: »Isten történelmi kinyilatkoztatásban, az időben mutatja meg magát. Az idő elkezdi a folyamatokat, a tér kikristályosítja azokat. Isten az időben, az éppen zajló folyamatokban található meg. Nem szabad előnyben részesíteni a hatalom tereit a folyamatok – akár hosszú – idejével szemben. Nekünk inkább folyamatokat kell elindítanunk, mint tereket elfoglalnunk. Isten az időben nyilvánítja ki magát, és a történelem folyamataiban van jelen. Ez arra késztet bennünket, hogy azokat a cselekvéseket részesítsük előnyben, amelyek új dinamikákat indítanak el. Ez pedig türelmet, várakozást igényel.« Ez arra ösztönöz bennünket, hogy a hit szemével olvassuk az idők jeleit, hogy ennek a változásnak az iránya »felvessen olyan új és régi kérdéseket, amelyekkel helyes és szükséges szembenéznünk«.”

A változás/fejlődés témája tehát alapvető Bergoglio/Ferenc pápa eszmevilágában – erre a fontos szempontra a Kép pápa című filmben is történt utalás. Itt mindjárt a Kúriához intézett beszédre gondoltam. „Ma, amikor a változás témájával foglalkozunk, mely elsősorban a depositum fideihez és a hagyományhoz való hűségen alapul, szeretnék visszatérni a Római Kúria reformjának végbeviteléhez. Megismétlem, hogy ez a reform sosem akart úgy tenni, mintha korábban semmi sem létezett volna; épp ellenkezőleg, arra törekedett, hogy megbecsülje mindazt a jót, amit a Kúria összetett története során tettünk. Kötelességünk megbecsülni a Kúria történetét, hogy olyan jövőt építhessünk, amelynek szilárd alapjai vannak, gyökerei vannak, és így gyümölcsöző lehet. Az emlékezethez fordulás nem önmagunk tartósításához való görcsös ragaszkodást jelent, hanem emlékeztetést a folyamatos fejlődésben lévő út életére és életképességére. Az emlékezet nem statikus, hanem dinamikus. Természeténél fogva mozgást feltételez. És a hagyomány nem statikus, hanem dinamikus; ahogy az a nagy ember mondta: »A hagyomány a jövő biztosítéka, nem pedig hamut őrző doboz« [Gustav Mahler].

Abban a korban, amikor létrehozták ezt az első két említett kongregációt [Hittani és Népek Evangelizálása], könnyebb volt megkülönböztetni két meglehetősen jól körülhatárolt oldalt: az egyik oldalon a keresztény világ, a másik oldalon pedig a még evangelizálandó világ. Ez a helyzet ma már nem létezik. Olyan nép, melynek még nem hirdették meg az evangéliumot, egyáltalán nemcsak a nem nyugati kontinenseken él, hanem mindenütt, különösen a hatalmas városi agglomerátumokban, amelyek maguk is különleges lelkipásztori ellátást igényelnek. A nagyvárosokban más »térképekre«, más paradigmákra van szükségünk, olyanokra, amelyek segítik gondolkodásmódjaink és magatartásmódjaink újrapozicionálását: testvérek, már nem keresztény társadalomban élünk! Ma már nem mi vagyunk az egyetlenek, akik kultúrát teremtenek, sem az elsők, sem a leghallgatottabbak nem mi vagyunk. Ezért lelkipásztori gondolkodásmódunk megváltoztatására van szükség, ami nem relativista lelkipásztorkodásra való áttérést jelent. Többé nem keresztény berendezkedésben élünk, mert a hit – különösen Európában, de a Nyugat nagy részében is – már nem jelenti a közös élet nyilvánvaló előfeltételét, sőt gyakran meg is tagadják, kigúnyolják, félresöprik és nevetségessé teszik.”

Itt Ferenc pápa elődeire hivatkozik, ezzel is jelezve a folytonosságot lelkipásztori szolgálatukban: a hit mai válságára és megfogyatkozására az új evangelizálás kezdeményezése lett a válasz.

„XVI. Benedek ezt hangsúlyozta, amikor a Hit Évének (2012) meghirdetésekor azt írta: »Míg a múltban fel lehetett ismerni egy egységes kulturális szövetet, mely széles körben elfogadott volt a hit tartalmaira és az általa ihletett értékekre való vonatkozásában, manapság úgy tűnik, már nincs így a társadalom nagy szektoraiban, a hit sok embert érintő mély válsága miatt.« És ezért hoztuk létre 2010-ben az Új Evangelizáció Elősegítésének Pápai Tanácsát, hogy »megújult evangelizációt mozdítson elő azokban az országokban, ahol a hit első meghirdetése már megtörtént és ősi alapítású egyházak vannak jelen«, de amelyek a társadalom fokozatos szekularizálódását és valamiképpen az „Isten iránti érzék megfogyatkozását” élik át, ezek pedig azt a kihívást állítják elénk, hogy megfelelő eszközöket találjunk Krisztus evangéliuma örök igazságának újbóli felkínálására.”

„Annak észlelése, hogy a korszakváltás komoly kérdéseket vet fel hitünk identitásával kapcsolatban, az igazat megvallva, nem váratlanul kezdődött.  Ebbe a keretbe illeszkedik az »új evangelizáció« kifejezés is, melyet Szent II. János Pál honosított meg, aki a Redemptoris missio kezdetű enciklikában azt írta: »Ma az Egyháznak más kihívásokkal kell szembenéznie, új határok felé kell haladnia, legyen ez a népek első misszionálása, avagy azoknak a népeknek az új evangelizálása, amelyeknek már meghirdették Krisztust« (30. pont). Új evangelizációra vagy ismételt evangelizációra van szükség (vö. 33. pont).

Mindez szükségszerűen változásokat és megváltozott hangsúlyokat hoz magával a fent említett dikasztériumokban, de az egész kúriában is.”

Ferenc pápa ezután megjegyzéseket fűzött a nemrég létrehozott Kommunikációs dikasztériumhoz, amely azt a feladatot kapta, hogy egy új intézményben egyesítse a korábban különféle formában működő kommunikációval foglalkozó kilenc szervet (köztük a Vatikáni Rádió és a Vatikáni Televíziós Központ, Osservatore Romano). Utána ismertette az Átfogó Emberi Fejlődést Szolgáló Dikasztérium szerepét. Ezután így folytatta:

„Kedves testvérek! Tehát nagy kihívásokról és szükséges egyensúlyokról van szó, melyeket sokszor nem könnyű megvalósítani azon egyszerű ténynél fogva, hogy a dicsőséges múlt és a teremtő, mozgásban lévő jövő közötti feszültségben ott van a jelen, amelyben emberek vannak, akiknek szükségszerűen érlelődési időre van szükségük; történelmi körülmények vannak, amelyeket kezelni kell a mindennapi életben, mert a reform folyamán a világ és az események nem állnak meg; jogi és intézményi kérdések vannak, amelyeket fokozatosan kell megoldani, varázsképletek és kiskapuk nélkül.

Végül ott van az idő dimenziója és az emberi hiba, amelyekkel nem lehet és nem helyes, hogy ne számoljunk, mert ezek mindenki élettörténetének a részei. Ezek figyelmen kívül hagyása azt jelenti, hogy a dolgokat kivonjuk az emberek történelméből. Ehhez a nehéz történelmi folyamathoz kapcsolódva mindig fennáll a kísértés, hogy visszatérjünk a múltba (új megfogalmazások használatával is), mert ez megnyugtatóbb, ismertebb, és természetesen kevesebb konfliktussal jár. Ugyanakkor ez is része a jelentős változások elindítási folyamatának és kockázatának.”

Itt Ferenc pápa azokhoz szól, akik a hűséget a változatlanságba, a merev konzervatív magatartásban látják:

„Itt figyelmeztetnünk kell arra a kísértésre, hogy merev magatartást vegyünk fel. A merevség a változástól való félelemből születik, és a közjó terepét olyannyira telerakja zárt kapukkal és akadályokkal, hogy a kommunikációképtelenség és gyűlölet aláaknázott területévé teszi azt. Mindig emlékezzünk arra, hogy minden merevség mögött valamilyen egyensúlyhiány van. A merevség és az egyensúlyhiány ördögi körben egymást táplálják. És ma nagyon jellemző ez a kísértés a merevségre.”

Ferenc pápa beszéde végén a jezsuita milánói érsekre, Martini bíborosra hivatkozott:

„Martini bíboros, az utolsó interjúban, melyet néhány nappal halála előtt adott, olyan mondatokat mondott, amelyeknek el kell gondolkodtatnia bennünket: »Az Egyház kétszáz évvel le van maradva. Hogyhogy nem rázza meg magát? Félelem van bennünk? Bátorság helyett félelem? De hiszen a hit az Egyháznak az alapja! A hit, a bizalom, a bátorság. […] Csak a szeretet győzi le a fáradtságot.« ”[9]

Végkövetkeztetésem

Úgy tűnik, a jezsuita Ferenc pápa igyekszik megvalósítani rendtársa, Carlo Maria Martini (1927–2012) álmát[10], azokat a reformokat, amelyeket már az 1999-es Európa Szinóduson kifejtett, majd megismételt élete végén betegen abban az interjúban, amelyre Ferenc pápa a Kúriához intézett beszéde végén hivatkozott.

Milánó érseke 1999-ben meglepően derűlátó megállapítást tett: soha a teológia történetében nem volt olyan gazdag szakasz, mint a XX. század, még ha a nagy egyházatyák korát is számításba vesszük. A teológiának ez a felvirágzása olyan korban történt, amikor a világ tele van problémákkal és kihívásokkal: az anyagi javak igazságtalan elosztása, a szegénység és az éhezés, az elterjedt erőszak, a béke megőrzésének szükségessége, ezenkívül nagyon nehéz felfogni a civil törvény határait az erkölcsi törvényhez viszonyítva.

„Ezek a problémák különbözőképpen jelentkeznek az egyes országokban, a vélemények sokfélék, olyannyira, hogy néha az az ember benyomása, hogy nem ugyanabban a korban élünk. A hívők között is vannak, akik még a trentói vagy az I. vatikáni zsinat korában élnek. Egyesek jól elsajátították a II. vatikáni zsinat tanítását, ismét mások előreszaladtak a harmadik évezredbe. Nem vagyunk mindannyian kortársak, és ez nagy terhet jelent az egyháznak, nagy türelmet és megkülönböztető képességet igényel.”

Martini bíboros ezután az ún. posztmodern mentalitást és világot jellemzi, amelyben hirdetni kell az Evangéliumot, és amellyel hasznos párbeszédet kell folytatni.

Utána tanácsokat ad az új evangelizáláshoz, amelyeket itt csak felsorolásszerűen ismertetek.

– Ne lepődj meg a sokféleségtől!  Nem kell félni a különbözőtől és az újtól, hanem tekintsük úgy, mint Isten ajándékát!

– Légy képes meghallgatni a másikat, még ha véleménye nagyon különböző is a tiédtől, és ne ítéld meg rögtön beszédpartneredet. Igyekezz megérteni azt, amit a másik állít. A fiatalok nagyon érzékenyek arra a magatartásra, amely meghallgat, de nem ítélkezik.

– Ez a magatartás segít a megkülönböztetésben, abban, hogy Szent Pál tanácsa szerint (1Tessz 5,21–22), mindent megvizsgáljunk, s a jót megtartsuk, a rossztól pedig óvakodjunk.

– Vállald a kockázatokat! A hit az élet nagy kockázata. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (Mt 16,25) Mindent oda kell adnunk Krisztusért és az evangéliumért.

– Légy a szegények barátja! A szegények legyenek életed középpontjában, mert ők Jézus barátai, aki egy lett közülük.

– Táplálkozz az evangéliumból! Jézus mondja (Jn 6,33) az élet kenyeréről: „Mert Ő az Isten kenyere, aki alászállt a mennyből, és életet ad a világnak.”

– Imádság, alázat és csend. Lectio divina, vagyis a Szentírás olvasása és a róla való imádságos elmélkedés, önellenőrzés, naponta fél óra, hetente fél nap csendes eszmélődés, végül alázat.

– Ne gondoljuk azt, hogy tőlünk függ korunk nagy problémáinak megoldása. Hagyjunk helyet a Szentléleknek, aki ott fúj, ahol akar. Ne akarjuk elfojtani a Lelket, hanem inkább legyünk figyelmesek sugallataira. És ehhez szükséges a csend.

1] https://www.magyarkurir.hu/kultura/hullamvasutra-ultetve-i-ket-papa-i-cimu-filmrol

[2] Véleményemet a két pápáról már kifejtettem Világító emberek – időszerű művek című könyvemben (JTMR–Távlatok, Budapest, 2018).

[3] https://port.hu/cikk/mozi/a-ket-papa---hat-igy-meccseltek-le-a-papasagot/article-62732

[4] https://www.americamagazine.org/arts-culture/2019/11/27/two-popes-whats-fact-and-whats-fiction

[5] https://www.magyarkurir.hu/ferenc-papa/ferenc-papa-beszede-kuria-vezetoinek-testverek-mar-nem-kereszteny-tarsadalomban-elunk

[6] Szabó Ferenc SJ, Világító emberek – időszerű művek. Ratzinger/XVI. Benedek: 151–171., Ferenc pápa teológiája és lelkisége: 263–295.

[7] A következőkben a történetiség/változás/fejlődés témájára vonatkozó szakaszokat hosszabban idézem; ezzel segíteni akarok azoknak (például papoknak), akik követik Ferenc pápa megnyilatkozásait, de nincs idejük végigolvasni azt a hosszú beszédet. Köszönjük a Magyar Kurírnak és Tőzsér Endrének e fontos beszéd teljes fordítását. (A kiemelések tőlem.)

[8] Evangelii gaudium, 222–225. Vö. Szabó Ferenc SJ, Világító emberek – időszerű művek, 278–280. és 283–284.

[9] Georg Sporschillnek és Federica Radice Fossati Confalonierinek adott interjú, Corriere della Sera, 2012. szeptember 1.  A jezsuita Ferenc pápa nyilvánvalóan rokonszenvvel emlegeti rendtársát, a híres biblikust és két évtizeden át Milánó érsekét, Martini bíborost, akit mint egyik papabilist a Két pápa című film is megemlít. Carlo Maria Martini (1927–2012) biblikus bíboros, két évtizedig Milánó érseke „álmairól”, reformjavaslatairól lásd Szabó Ferenc SJ, Házasság és család Krisztus fényében, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2015. 27–29, 125–129. – Vö. még Távlatok 82, 2008/4, www.tavlatok.hu/8282trtalom.htm

[10]  http://www.tavlatok.hu/49_elottiek/tavlatok46.htm#figyelo -  Vö. még Carlo Marila Martini–Georg Sporchill,  A hit kockázata, Kairosz, Budapest, 2009.