Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (54) európa (10) ferencpápa (9) filozófia (8) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (24) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (14) jézus (11) katolikus (12) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

A szeretet gyengesége, avagy a hitre való reflexió három szintje

2020.07.23. 08:10 pacsy

11.jpg

Nemrégiben néhány barátommal egy elhagyott remeteséget látogattunk meg Olaszországban. A szerzetesek ezen ősi lakhelye Abruzzóban, egy festői szépségű völgyben, egy hatalmas sziklafal tövében húzódott meg, amely egyszerre nyújtott védelmet az időjárás viszontagságai ellen és emlékeztetett arra, hogy életünk egy hajszálon függ. Lenyűgözött – ahogy mondani szokás – a „hely szelleme”: akaratlanul is mindenki átérezte, hogy a természet ölén a lélek szinte automatikusan békésebbé, derűsebbé, kiegyensúlyozottabbá válik. A többi turistával együtt mi, jezsuita papok is csendben üldögéltünk egy darabig a sziklába vájt remetecellák előterében, mielőtt útnak indultunk volna hazafelé. A néhány kilométeres gyalogtúra után aztán autóba szálltunk, útközben pedig még egy vendéglőben is megálltunk, hogy az éhségünket elverjük. Ebéd közben aztán többek között arról beszélgettünk, vajon mit tudhattak azok a szerzetesek, akik nemcsak egy derűs júliusi délelőttön, hanem télen-nyáron, éjjel-nappal, gyakran étlen-szomjan azokban a cellákban éltek, dacolva az időjárás viszontagságaival, folyamatosan keresve az Istennel való bensőséges kapcsolatot.

Merész dolog ilyesmit állítani, mégsem kerülhetem el: úgy vélem, hogy a hit fejlődése fokozatokra osztható. Volt is már szó erről ezen a blogon, ám valahányszor megpendítettem ezt a témát, azonnal erős ellenállásba ütköztem: arroganciát, felsőbbrendűségi érzést, elitizmust róttak fel nekem, és számos érvet is felhoztak a hit fejlődésének koncepciója ellen. Talán új fényt vet valamelyest a kérdésre, ha most néhány konkrét példán keresztül próbálom megvilágítani, mire is gondolok. Az egyszerűség kedvéért három szintet fogok megkülönböztetni: az utca emberének (hétköznapi) szintjét (A); a keresztény igehirdetés (teológiai-intellektuális) szintjét (B); végül pedig a szemlélődés (misztika) szintjét (C). Nem várom, hogy mindenki egyetértsen velem ebben a kérdésben. Bizonnyal lesznek, akik most is félreértik majd a mondanivalómat, esetleg fel is háborodnak rajta. Elfogadom a kritikát – mindannyian úton vagyunk! Tanulni szeretnék abból, amit írtok – és persze talán valamit tanítani is. Ahhoz a belátáshoz szeretném hozzásegíteni az Olvasót, hogy a vallási életnek vannak olyan dimenziói, amelyek nem automatikusan és nem azonnal nyílnak meg előttünk, bármilyen határozottan köteleződtünk is el Krisztus követése mellett. A lelki élet érési folyamat. Jálics Ferenc Fejlődik a hitünk című könyve (Korda, 2018) sok szempontból ihletül szolgált az alábbiakhoz.

Ami engem illet, nem gondolom, hogy ugyanúgy látnék néhány teológiai kérdést, mint az, aki egész életét az imádságnak és kontemplációnak szentelte. A vallási igazságok megértése nem csak intellektuális képességek és szellemi belátás kérdése. Tapasztalatokra van szükség. Ráadásul ezen a téren – bármilyen antipatikusan hangozzék is – fokozatok vannak! Valahogy úgy, ahogy a Gödel-tétel magas matematikai belátásainak megértése sem várható el azonnal azoktól, akik Arisztotelész logikáján nevelkedtek, vagy akik csak közép- vagy általános iskolás szinten tanulták a számtant. Hát, akkor vágjunk bele.

Az alábbiakban röviden elemzem a boldogság (1.), az aszkézis (2.), a bűn (3.), az életszentség (4.), az üdvösség (5.), a megbocsátás (6.), az ima (7.), az elégtétel (8.), a csoda (9.) a kommunikáció (10.), az ideálok (11.), valamint a lelki mesterek és tekintélyek (12.) példáját.

1. Elsőként lássuk tehát a boldogság különböző szintjeit. (1.A) A lelki dolgokban éretlen ember boldogságfogalma kimerül a testi élvezetek, a hatalom és birtoklás örömében. Természetesen nagyon is reális „boldogság”-ról van szó, amelyre sokan ráteszik az életüket, vagy ha a kísértésének nem tudnak ellenállni, időről-időre visszacsúsznak erre a szintre. Ám a lelki fejlődésben ez korántsem a végső állapot. (1.B) Vannak, akik a boldogságot az ember természetes kiteljesedésének harmonikus kibontakozásában látják. Képzeljünk el egy üzletembert (vagy üzletasszonyt), akinek jól megy a vállalkozása, az egészsége is rendben van, kiegyensúlyozottan él (talál időt pihenésre is: a nyári és a téli szünnapokat kihasználva beutazza a világot), ráadásul a családi kapcsolatai is alapvetően jól működnek. Tehát nincs különösebb problémája: boldognak tartja magát. Nem lebecsülendő ez az állapot – bár még mindig nem minden! (1.C) A boldogság végső foka ugyanis független a pénztől, az egészségtől és a problémamentes személyes kapcsolatoktól is. Ennek az állapotnak a teljességét Assisi Szent Ferenc írja le a Fioretti „tökéletes boldogságról” mondott példázatában. Ferenc példája szerint – ha szabad parafrazeálnom – a tökéletes boldogság nem abban áll, ha ázva-fázva, mezítláb vándorolva szállást kérünk, és végre befogadnak bennünket egy fűtött szállásra, sokkal inkább abban, amikor ázva-fázva, hosszú idő óta vándorolva megérkezünk valahová, szállást kérünk, ám a kapus érzéketlenül, bottal a kezében vár, durván elkerget bennünket, miközben válogatott gorombaságokat vág a fejünkhöz, a botját is jócskán használja, és mi mégis dicsőítjük Istent az ő nagysága és jósága miatt. Egy további példa a lelki érettség legfelsőbb fokára az az athoszi szerzetes, aki súlyos betegen feküdt, és már hetek óta nem jött ki a kalyibájából. Amikor azután egyik aggódó társa bement hozzá, nincs-e szüksége valamire, az idős és beteg szerzetes, bár testi szenvedések között, egyszerre csak felriadt az isteni jelenlét gyönyörűségének szemléléséből, s némileg szemrehányóan fordult látogatójához: „Most elkergetted szobámból az angyalt...!” (Nacsinák Gergely Adrás, Áthosz, a Szent Hegy, Kairosz, Budapest, 2004). (Ugye, megmondtam, hogy nem fogja mindenki érteni?! ;)

2. Lássuk most az aszkézis esetét. (2.A) A lelki élet kezdetén az aszketikus gyakorlatok sokak számára teljesen értelmetlennek hatnak. Illetve legjobb esetben is csak arra szolgálnak, hogy (egyfajta mágikus praktikaképpen) általuk Istent saját akaratunk megtételére próbáljuk rávenni. Csakhogy ez – még ha ítélkezőn hangzik is – lényegében önközpontúság és az éretlen hitű ember szemlélete. Az aszketikus gyakorlatok mélyebb értelme egyáltalán nem az, hogy befolyásoljuk és a magunk szolgálatába állítsuk a természetfeletti erőket. (2.B) Idővel a lemondás megtalálhatja a helyét a lelki életben, és indítékai is lényeges tisztuláson eshetnek át. Ez történik akkor, ha a lemondás egyre inkább arra kezd szolgálni, hogy általa alkalmasabbakká váljunk Isten akaratának megtételére. Bizonyos mértékű aszkézis nélkül nyilvánvalóan senki sem képes rendezni az életét, megszabadulni rendezetlen hajlamaitól és berendezkedni egy fenntartható és egészséges, Isten szándékai szerint berendezett életre – márpedig ezek elengedhetetlen feltételei annak, hogy hosszú távon szolgálni tudjuk Istent és az embereket. Idővel tehát megszülethet a belátás, miszerint az aszketikus gyakorlatoknak nagyon is van értelmük: például mert általuk jutunk nagyobb önuralomra, és életünket egyre inkább képesek vagyunk Isten tízparancsolatához szabni. (2.C) A lelki élet utolsó szakaszában azonban lényeges fordulat történik. Köztudomású, hogy a szentek némely aszketikus gyakorlata messze túlment a józan ész diktálta határokon (túlzott böjt, önostorozás, a felebarát önérdek nélküli szolgálata stb.). Ezekben az esetekben nem feltétlenül pszichotikus megnyilvánulásokról van szó! Ugyanakkor az is világos, hogy az önsanyargatás bizonyos foka nem illeszthető be „az ember egészséges életszemléletének” keretei közé. Ilyen például azt a mozzanatot, amikor Szent Ignác kilyukasztotta cipőjének talpát, hogy télvíz idején is jóformán mezítláb járhasson. Társai, az első jezsuiták közül is sokan próbálták lebeszélni az ilyen „értelmetlenségekről”, „felelőtlen túlzásokról”, ám a józan észre való hivatkozás nem járt sikerrel: ő hajthatatlanul kitartott esztelen aszketikus gyakorlatai mellett. Talán csak maga látta, hogy Istentől kapott személyes élethivatásának elárulása lett volna, ha megelégszik a szokványos és mindenki által elfogadott gyakorlatokkal.

Az is az igazsághoz tartozik, hogy később erről az időszakról úgy beszél, mint amikor még nem ismerte a mértéket. A fenti példa mégis találó annak szemléltetésére, hogy Krisztus radikális követésének vágya túlvezet a racionalitás szféráján. Máshol ugyanis Ignác arról ír, hogy ha a böjtölés során csak a feleslegestől tartóztatjuk meg magunkat, az még nem vezeklés, hanem mértékletesség; a valódi böjt akkor kezdődik, ha a „szükségest” is megvonjuk magunktól (vö. Lelkigyakorlatok 83). Az egész rendtörténet is arról tanúskodik, hogy az alapító nyomába szegődő jezsuiták, akik a lelki élet utolsó szakaszában jártak, hihetetlen nehézségekre voltak képesek vállalkozni Krisztus iránti szeretetből (lásd például a kanadai vértanúk élete és halála), és vágyakoztak arra, hogy ebben az értelemben az ő „öltözetét viseljék” (vö. Rendalkotmány 101). Hiszen, hogy egy néhány nemzedékkel előttünk élt öreg jezsuita spirituálist idézzek, „a keresztre feszítés sem volt éppen egészséges...

3. A bűn megítélése is jó például szolgálhat a lelkiéletben való növekedés és érés szemléltetésére. (3.A) Az utca embere számára nem létezik a bűn. Minden a bűnről szóló beszédben legfeljebb pszichésen megnyomorító, elnyomó ideológiát lát, amit a papok találtak ki, hogy másokat nyomorgassanak és biztosítsák fölöttük a hatalmukat. A bűntudat eszerint minden esetben káros dolog volna, amelytől meg kell szabadulnunk. Ehhez szolgáltat eszközt a pszichológia, amely az ember felszabadulását segíti elő. Ugyan mi lehet ennél Istennek tetszőbb dolog? – gondolja az a keresztény is, aki hitében éretlen szinten áll. (3.B) Az egyház általában véve jóval mélyebben értelmezi az életet és a valóságot, ezért van, hogy gyakran szót emel a bűn tagadását hangoztató felületes szemlélet ellen. A papok joggal hangsúlyozzák, hogy a bűnösnek el kell ismernie tettét (bűnbánat), hátat kell fordítania a korábbi gyakorlatnak (meg kell térnie), csakis így van esélye rendezett keresztény életre. Hittanórán és más kateketikus alkalmakkor azt szoktuk mondani, hogy aki nem veszi figyelembe a bűn tényét, az ahhoz az emberhez hasonlatos, aki mosógépet vásárol, de nem tartja be a használati utasítást: ha a gépet a 220 V-os hálózati feszültség helyett az ipari áram 380 V-jához csatlakoztatjuk, akkor menthetetlenül elromlik: kiég a motorja. Ugyanígy ég ki az ember élete is, ha nem vesszük figyelembe az isteni parancsokat! (3.C) Egy még mélyebb (misztikus) szinten azonban (például egy komoly életgyónásban vagy lelkivezetésben), ha az már nem szorul bizonyításra, hogy a bűn romboló hatású, egy lépéssel még tovább lehet menni. Egy avatott lelkivezető vagy gyóntató ugyanis azt is tudja, hogy a bűneink valójában kegyelmi forrásokká is válhatnak. Mindez nem jelent igazolást rájuk, sem pedig automatikus felmentést! Ám bízvást hihetünk abban, hogy a bűnt nem véletlenül engedélyezi Isten: Ő ugyanis még abból képes jót kihozni, és azt is javunkra tudja fordítani, ami egyébként botrányos és megengedhetetlen. Nagy örömhír ez: nincs végérvényesen elrontott élet! Gondoljunk csak az Anonim Alkoholisták mozgalmának alapítóira, akiknek alkoholbetegsége nélkül nyilvánvalóan nem jöhetett volna létre a tízezrek életére gyógyulást és áldást hozó program. Vagy éppen utalhatok arra a szentéletű öreg jezsuita esetére is (akit magam csak felületesen ismertem egy római idősek otthonából), akiről az a hír járta, hogy öt testvére van, akik szintén jezsuiták, valamint egy nővére, aki apáca. De akinek még ez sem elég, indiszkrét forrásokból azt is tudtam róla, hogy az édesapja is jezsuita volt, az anyja pedig valaha apáca...

Még egyszer és minden félreértése elkerülése végett: mindezzel nem akarom igazolni a bűnt, sem felmenteni a bűnöst! Távol álljon tőlem! A gyilkosságot sem igazolja, hogy látványos megtérésekhez vezethet (mint például az Ostov/A sziget című film főszereplője esetében), ahogy a bordélyházba járás sem vált megengedetté azáltal, hogy közvetve alighanem szerepet játszott a tékozló fiú megtérésében (vö. Lk 15,30). Számtalan ember élete szolgál azonban bizonyítékul arra, hogy olykor – paradox módon – a bűn is hozzájárulhat ahhoz, hogy valakinek az élete jó irányba forduljon (mint ahogy a bűn hiánya sem részesül automatikusan az Atya általi jóváhagyásban – vö. a tékozló fiú idősebb testvére...). Nemrégiben egy szerzetesnövendék arról mesélt, hogy életének bizonyos időszakában – még azelőtt, hogy komolyan megtért volna – bizony a vasárnapi szentmisékre sem járt egy darabig... Miközben hallgattam, magamban az a kérdés fogalmazódott meg, hogy ha mindvégig az Anyaszentegyház hű fiaként élt volna, vajon ugyanilyen érett, elfogadó és jóindulatú felnőtt kereszténnyé és kiváló szerzetessé vált volna, mint ezen tapasztalatok birtokában? Talán Isten tervei több titkot rejtegetnek, mint hajlamosak vagyunk feltételezni...

A fenti érzékeny téma talán megér egy újabb kísérletet, hogy jobban megpróbáljam elmagyarázni. Létezik ugyanis a bűnnel való kapcsolatnak egy személyesebb változata is, ahol – szerintem – a fentiek ugyanúgy érvényesek. (3.A’) A bűnnel való szembesüléskor ugyanis általában először mások bűnét vesszük észre. Ezen a naiv szinten mozgunk például akkor, amikor az Egyházon belül gyakran ostorozzuk a „bűnös világot” (ti. azt ott, rajtunk kívül...). Némi (elismert) arroganciával a magam részéről „éretlennek” nevezhető ez a hozzáállás, amennyiben világos hasítást tartalmaz az „ők” és a „mi” között. A probléma ugyanis az, hogy ilyenkor – bár elvileg esetleg elismerjük a minden embert érintő „eredeti bűn” tényét és azt, hogy emiatt a személyes bűntől senki sem mentes – lényegében vakok maradunk a saját bűnösségünkre. (3.B’) Fájdalmas tapasztalat (és rendszerint hosszú érési folyamat eredménye), amikor – gyakran bizonyos kényszerítő élmények hatására – lassan elkezdjük fel- és elismerni, hogy mi magunk sem vagyunk mentesek a bűn hatásaitól, és hozzáadjuk a magunk részét annak megvalósulásához. Ilyenkor már a saját egyházunkat sem igyekszünk bűntelennek feltüntetni, és nem tartjuk azt (mint az újskolasztikus teológia előszeretettel fogalmazott) societas perfecta (tökéletes társaság)-nak. Ennek eredményeképpen a megváltás rendjében helyet kap a bűn teológiája is. (3.C’) A valóban érett álláspont jele pedig az, amikor már nem tartjuk sem magunkat erkölcsi szempontból jobbnak másoknál, sem egyházunkat kitűnőbbnek más laikus szervezeteknél és intézményeknél. Mindez csak akkor lehetséges, ha már valóban képesek vagyunk fel- és elismerni, hogy tetteink motívumait is figyelembe véve erkölcsi szempontból nincs lényegi különbség. Mindez azonban nem akadályoz meg abban, hogy érvényesnek és értelmesnek tekintsük a világot jobbítani igyekvő és mások megtérítését célzó tevékenységet, amelyen alázatosan és együttérzéssel alkalmasint magunk is fáradozhatunk.

4. Ide kívánkozik még az életszentség megítélésével kapcsolatosan beazonosítható háromféle szint is. (4.A) Az utca embere a „szentséget” az erkölcsi tökéletességgel (azaz lényegében a bűntelenséggel) azonosítja. Ha egyáltalán érdekli a kérdés, magát a szentségre alkalmatlannak ítéli, és így nem törekszik különösebben az elérésére. Az egyházzal kapcsolatban leginkább a médiából tájékozódik, és szívesen botránkozik az egyház bűnösségén. Mindez alapjában véve helyes erkölcsi érzékről tanúskodik. A hitében éretlen ember az egyházat általában maradéktalanul „szentnek” képzeli, és ha ilyen irányú elvárásai nem teljesülnek, mélységesen csalatkozik: megbotránkozik, ha azzal kell szembesülnie, hogy ez az általa „szentnek” tartott egyház semmivel sem kevésbé bűnös más szervezeteknél. (4.B) A teológiai reflexiót végző ember már tud az egyház bűnös voltáról. A sajtó és a szociológiai tények hatása alatt kénytelen szembenézni a valósággal, miszerint a vallásos emberek nem jobbak (erkölcsi szempontból nem kifogástalanabbak) a vallástalanoknál, legfeljebb az ideáljaik magasabbak. A Biblia tanítása is támogatja azt a nézetet, miszerint az egyház nem mentes a bűnöktől, és az életszentség elsősorban – minden hajlamunk és elesésünk ellenére – újra és úja az Isten felé fordulásban áll. (4.C) Misztikusok közelében a szentségbe vetett hitünk rendszerint újra megerősödik, rehabilitálódik. Maguk a szentek arról vallanak, hogy a szentség nem jogi értelemben vett határozmány, tehát nem birtokolható, hanem – a hithez hasonlóan – törékeny cserépedényben őrizzük. Minden pillanatban újra és újra döntenünk kell mellette. Az életszentség e tekintetben gyertyalánghoz hasonlít: őrizni tartozunk, hiszen egyetlen lenge szellő is kiolthatja; vagy olyan, mint a költő ihlete: nincs garancia arra, hogy ma is, ahogyan tegnap, részesülhetünk belőle. Kegyelem. Az életszentségnek tehát ajándék jellege van; egyfelől világos, hogy az Istennel való egyesülés nincs erkölcsi tökéletesség nélkül, ám az is nyilvánvaló, hogy elérésében nekünk voltaképpen semmi érdemük sincs.

5. Az üdvösségről is különböző szinten beszélhetünk. (5.A) Ez az utca emberét az üdvösség általában nem foglalkoztatja. Nincs érkezése gondolni rá, hiszen teljes mértékig (vagy nagyrészt) csak a mának él, Pascal szavával a „szórakozásba/szórakozottságba” (divertissement) feledkezik, és nagyjából-egészében csak egyéni érdekeinek kielégítését tekinti élete fő céljának (vagy ha mégsem, hiszen önzetlenségre bizonyos fokig mindenki kapható, akkor ennek feltételeit általában nem tudatosítja). (5.B) Az egyházi-teológia szóhasználatban ezzel szemben gyakori fordulat, hogy az üdvösségre törekedni kell, mert az a legfőbb érték. A hit például nem önmagáért van, hanem „szoteriológiai funkciót” tölt be: azért kell hinnünk, mert az üdvösséghez erre van szükség! (Vö. R. Fisichella, „Credibilità”, in Dizionario della Teologia Fondamentale, Cittadella, Assisi 1990). (5.C) A misztikus nézőpontjából tekintve azonban (amit sokszor meglepő módon olyanok is megsejtenek, akiktől ezt aligha várnánk) világos, hogy aki még csak azért hisz, mert üdvözülni akar, annak nincs sok köze Istenhez. Hiszen ő még csak Isten ajándékait keresi (belső öröm, béke, örök üdvösség stb.), nem pedig magát Istent. A valódi hit ott kezdődik, ahol önös érdekeink helyett Isten kezd a középpontba kerülni.

6. A megbocsátás is a hit fejlettségének (érettségének) többféle szintjén értelmezhető. (6.A) A legelemibb szinten a megbocsátás jobbára csak akkor és azokkal szemben lehetséges, akik bocsánatot kérnek tőlünk. Ha valaki vétett ellenem, és kezdeményezi a kibékülést – vagyis elnézést kér az ellenem elkövetett vétség miatt –, esetleg fontolóra veszem, hogy megbocsássak-e neki. Ez a – lényegében önközpontú – szemlélet nagyon elterjedt és (remélem, nem hat sértően, ha ideírom) jobbára az általános iskolás szintet jelenti a lelki életben. (6.B) A megbocsátás fejlettebb formája az, amikor hajlunk a kisebb bűnök megbocsátására, de a nagy bűnösöknek nem tudunk vagy nem akarunk megbocsátani. A lelki érettség ezen fokozatán állók általában elismerik, hogy törekedni kell a bűnössel való kiengesztelődésre, de elképzelhetetlennek tűnik számukra, hogyan lehetne megbocsátani az olyan léptékű bűnöket, mint (hogy a nyugati kultúrában a bűn egyik „paradigmáját” idézzem) például holokauszt. Hiszen – szól a logikus és minden szempontból jogos érvelés – ha társadalmi szintre emelnénk a „mindent meg kell bocsátani” elvet, nyilvánvalóan dugába dőlne a közrend, működésképtelenné válna az emberi társadalom, sőt meginogna az Egyház is. (6.C) A misztikusok számára nem létezik megbocsáthatatlan bűn. A kontemplatív életet élők általában nem vágynak arra, hogy Hitler vagy Sztálin elnyerje bűnei jól megérdemelt büntetését. Ennek a gondolkodásnak a leghíresebb irodalmi példái – nem véletlen, hogy Dosztojevszkij olyan mélyen gyökerezett az ortodox-keleti keresztény hagyományba – Szonja, a prostituált, aki a Bűn és bűnhődésben megmenti a gyilkosságtól Raszkolnyikovot; Miskin, az elszegényedett epilepsziás herceg Az idiótában, aki az embertelen társadalomban is a jót és csakis a jót akarja tenni; valamint Aljósa, a fiatal szerzetes a Karamazov testvérekben, aki megváltja családja erőszakos, bolond és nyomorult tagjait. Az ő cselekedeteik motívuma az a hit (amit csendes reménységgel magam is osztok), hogy az utolsó ítéleten nem egy engesztelhetetlenül igazságos bíró vár majd bennünket, aki előtt valamiféle jogi eljárás során kell bizonyítanunk, hogy kiérdemeltük-e az örök boldogságot, hanem a gyógyító és könyörületes Isten, akinek jósága meghaladja valamennyi jogi kategóriáinkat és legmerészebb elképzeléseinket is, és aki öröktől vágyik a velünk való kiengesztelődésre.

7. Imádkozni is többféle szinten lehetséges, hiszen az ima is – mint minden, ami él – változik. Nem árt ezt is figyelembe venni, ha ténylegesen meg akarjuk érteni mások lelki életét és ítéleteit. (7.A) Alighanem semmi kivetnivaló sincs abban, ha például valaki tizen-huszonéves korában megtér a karizmatikus mozgalomban, és kitárt kézzel dicsőíti Isten. Ám ha ugyanő még 20-25 év elteltével is – mondjuk 50 évesen – ugyanúgy „csápol” az összejöveteleken, mint a megtérése után, akkor joggal vetődik fel a gyanú, hogy vajon nem akadt-e el valahol a vallásossága érlelődésének útján… (7.B) A későbbi fázishoz ugyanis mintha jobban „illenék” az a forma, ahol az erős érzelmi lángolás már némiképp alábbhagy, és átadja helyét egy rendszeres és elkötelezett imaéletnek. (7.C) Az imaélet ugyanis – ha hűségesen végzik és így szervesen fejlődhet – általában mélyülni és egyszerűsödni szokott. E mélyülés iránya rendszerint a mind nagyobb csend felé vezet. Katolikus körökben ennek klasszikus formája a rózsafüzér és – talán még inkább – a szentségimádás. A szemlélődés útját a mások számára való figyelmes és türelmes jelenlét, a feltétel nélküli elfogadás és az Istennel való belső egyesülés (szeretet) szokta jellemezni. Mivel azonban ez az út a végtelenbe vezet, az imaélet fejlődésének nincsenek végső korlátai.

És vajon mi a helyzet azokkal a szerzetesekkel, akik az ima kontemplatív fokozatának gyakorlására vannak meghívva? Lássuk röviden a fenti kérdés ezen alfaját. Az a véleményem, hogy az itt tárgyalt fokozatok rájuk is vonatkoznak. (7.A’) Aki például belép egy szemlélődő szerzetesrendbe, az első időben hihetetlenül sokat fog meríteni a kórusimából. A zsoltárok egészen átjárják (hisz’ hallja őket épp eleget :-); egy-egy szó vagy mondatrész (rendszerint a dallammal együtt) egészen beleivódik a lelkébe, áthatja a szívét, elkíséri őt napokra, hetekre. Gyakran egészen elragadja őt Isten közelségének érezhető tapasztalata, szeretetének lángoló tüze. (7.B’) Idővel azonban a lobogó érzelmek itt is csökkenni fognak; átveszi a helyüket valami csendesebb: a figyelmesség és a mélység. Az ima szárazabb lesz, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne fontos vagy intenzív. (7.C’) Az utolsó fokozat, amikor valaki – sok más nagy szenttel együtt Loyolai Ignác is ilyen ember volt! – már minden pillanatban, s egyre nagyobb könnyebbséggel képes megtalálni Istent. Mindenben. Az imádságban Isten által lefoglalt emberek legfőbb jellegzetessége, hogy már csak szeretet és alázatosság sugárzik belőlük.

8. A lelkipásztori életben is figyelembe kell venni a hit mélyülését. Például a gyónás utáni elégtétel kiszabásakor. (8.A) A hit útján éppen csak hogy elindult emberpalánta, például egy elsőáldozó gyermek számára fontos, hogy a feloldozás fejében konkrét és könnyen elvégezhető penitenciát kapjon. Számára ennek elvégzése lélektani biztonságot nyújt, megnyugtatást afelől, hogy a jó úton halad. (8.B) A hitében felnőtt ember számára azonban csaknem halálos vétek a gyermekeknél szokásos (és abban a helyzetben teljesen helyénvaló) „egy Miatyánk, két Üdvözlégy” típusú penitencia kiszabása. Itt sokkal inkább párbeszédbe érdemes bocsátkozni a gyónóval, és például tőle magától megkérdezni, hogy milyen elégtétel segítené leginkább. Hiszen egy felnőtt ember képes a tetteiért felelősséget vállalni, és általában reálisan méri fel a saját szükségleteit. (8.C) Az érett hitű ember számára elégtételképpen – ha egyáltalán szükség van rá – lehet egyszerűen a Miatyánk egy-egy sorának elismétlését ajánlani. Például azt javasolni, hogy a templomból hazafelé menet csendesen, befelé figyelve, esetleg a légzése ütemében ismételje el kétszer-háromszor: „Legyen meg a te akaratod...”, vagy „Jöjjön el a te országod...” Egy szemlélődő ember számára alighanem ez számít életet adó penitenciának.

9. Evezzünk most a teológia vizeire! A csoda értelmezése is többféle szinten történhet, amelyek érettség tekintetében különbséget mutatnak. A tudományhoz való viszonyunk a hit érésével változik, s tézisem szerint a hívő ember tudományhoz való viszonyában is legalább három szint vagy fokozat különböztethető meg. (9.A) A naiv hitű ember számára hit és tudomány nem állnak egymással ellentétben, hiszen két különböző világhoz tartoznak. Az ilyen ember rendszerint semmi ellentmondást nem talál abban, hogy Jézus számos csodát vitt végbe, miközben ilyenek a mi korunkban ritkán történnek vagy teljesen hiányoznak. Hiszen Jézus Isten volt, így mi sem természetesebb annál, hogy képes volt vízen járni, csodálatos módon megszaporítani a kenyeret, vagy borrá változtatni a vizet stb. (9.B) Érettebb hittel az ember számára problematikussá válnak a bibliai csodaleírások. Ebben a fázisban az ember már vonakodik elvitatni a természettudományos törvények érvényét, és nem szívesen tekinti Jézus korát radikálisan különbözőnek a sajátjától. Előáll tehát a felvilágosult, természettudományos világkép és a gyermeki hit konfliktusa, amelynek nyugvópontra jutását az is nehezíti, hogy ritkán tematizálódik. Ez az ellentét esetenként a hit bennfoglalt feladásával végződik: az érlelődő hitű ember úgy dönt, hogy radikálisan érvényesnek fogadja el a természettudományos módszert, és zárójelbe teszi a hitét. Ezt szokás úgy megfogalmazni, hogy a tudósnak – amikor a tudományát műveli – úgymond elvileg ateistává kell válnia. Hiszen egy hívő csillagász/biológus/fizikus stb. matematikai kalkulációi nyilvánvalóan semmiben sem vezethetnek más eredményre, mint egy hitetlen kollégájáé! (9.C) Az érett hitű ember megőrzi a természettudományos világképet, ugyanakkor már nem tartja abszolútnak és meghaladhatatlannak. Nemcsak a hitét ismeri el (a fenti értelemben) időben kibontakozó valóságként, de tudományos nézeteire is képes ugyanezzel a szemmel tekinteni. Ezen az érett szinten „a tudomány elvileg ateista” tézis is árnyalásra szorul. A teljes embert tekintetbe véve azt kell mondanunk, hogy a tudomány érvényességi köre nagyon is korlátozásra szorul, például erkölcsi vonatkozásban, hiszen nyilvánvalóan nem szabad támogatni azt a tudományt, amely önmaga (és az az emberiség) megsemmisítésére tör. A hit így visszanyeri korábban elveszített szerepét, és gyakran a megelőzőnél is jóval nagyobb jelentőségre tesz szert, mint a tudomány lehetséges korrekciója és kiegészítése.

Talán a fenti tétel („a csoda is többféle szinten értelmezhető”) szemléltetésére nem lesz felesleges konkrét példát is hoznom. Egy kollégám elmeséléséből értesültem az esetről, akinek egy olasz pap ismerőse személyesen mesélte el hivatása történetét. A dolog az ’50-as évek elején történt Olaszországban. Egy plébániáról zarándokcsoportot szerveztek a közeli Pietrelcinába, ahol az akkor már nagyhírű kapucinus gyóntató, Pió atya működött. A kapucinus pátert akkoriban már sokan keresték fel, mert köztudomású volt, hogy rendkívüli képességekkel rendelkezik (például a gyóntatószékben ráolvasta az emberekre az elhallgatott bűnöket is, belelátott az emberek lelkébe, esetenként pedig megmondta a jövőjüket is stb.). Ez alkalommal sokan a fiatalok közül is részt vettek a zarándoklaton. Ahogy azután az emberek hosszú sorban Pió atya elé járultak, ő egyszerre csak rámutatott két fiatalra: „Ti össze fogtok házasodni, és lesz egy pap fiatok” – mondta. Nem részletezem, de pontosan így történt – maga az illető pap mesélte el a szüleinek szóló próféciát a barátomnak.

Mármost milyen értelmezési lehetőségei vannak ennek az esetnek? (9.A’) Az első, naiv szint az, ha valaki azonnal és kritikátlanul „csodát” kiált – hát hiszen nem nyilvánvaló, hogy Pió atya előre látta, mi fog történni, előre tudta azt, ami Isten terveiben „öröktől fogva meg volt írva”? (9.B) Itt persze alighanem joggal szólnak közbe a pszichológusok és fogalmaznak meg (alkalmasint a józan ész és a korrekt szakmaiság nevében) ellenvetéseket az esetre vonatkozóan. Hiszen nyilvánvaló, hogy egy ilyen „prófécia” hihetetlen hatással lehet az érintettekre (csakugyan, az elmondás szerint csak utána kezdtek egymás iránt érdeklődni és együtt járni...), és nyilván nem közömbös egy gyermek jövője szempontjából az sem, hogy a szülei milyen (alkalmasint tudattalan) elvárásokat támasztanak vele szemben. Vagyis amolyan „önbeteljesítő jóslatként” is értelmezhető Pió atya fenti próféciája. Hagyjuk ki tehát ebből a csodát! – mondhatja bármely lélektani szakember vagy felnőtt hitű keresztény, éspedig teljes joggal, hiszen a szaktudományoknak a teológiával szemben megvan a maguk jogos autonómiája (vö. Gaudium et spes 36). (9.C) Csakhogy – és itt lépünk az érett hit területére – semmi akadálya annak, hogy ezzel együtt elismerjük a páter mondatában Isten csodálatos közbelépését az emberek életében – azaz a természetfeletti csodát –; hiszen a különböző értelmezési síkok (pszichológiai, teológiai) nem kizárják, hanem éppenséggel kiegészítik egymást.  

Vegyünk még egy csaknem banálisan kézenfekvő, nagyon is hétköznapi példát a dolog további szemléltetésére. (9.A’’) Ha valakinek a gyermekeihez való viszonya fejletlen szinten áll, alighanem foggal-körömmel fogja befolyásolni akarni őket a pálya- vagy éppen a párválasztásban. Elképzelhetetlennek tartja, hogy más elképzelések jobbak lehetnének az övénél. (9.B’’) Amikor azonban az illetőnek a gyermekeihez való viszonya érni kezd, egyszeriben megengedőbbé válik mások véleményével szemben. Esetleg egyenesen úgymond a lovak közé dobja a gyeplőt, és teljesen lemond arról, hogy befolyásolja a nézeteiket: hagyja, hogy a saját életüket élhessék. (9.C’’) Kevesek jutnak el arra az érettségi szintre, amikor egyszerre képesek fenntartani saját ideáljaikat és egyúttal szabaddá tenni a másik embert (adott esetben a gyermeküket vagy unokájukat), és a különbözőségükben is szeretni fogják őket.

10. Hadd térjek még vissza a hit változásának, érlelődésének lelkipásztori vonatkozásaihoz. Az a meggyőződésem, hogy a blogunkon való kommunikációnak is vannak fokozatai. Az érettség talán egyik legmélyebb indikátora a különbségek elviselésére való készség. (10.A) Az ebből a sajátos szempontból éretlen ember általában nem képes együtt élni a különbségekkel. Mindenáron helyre akarja utasítani az övétől eltérő vélemények vallóit, dühíti a kognitív disszonancia, és mindent megtesz az elkerülésére. Képtelen veszíteni egy vitában és adott esetben elismerni a másik igazát: csak az övé lehet az utolsó szó. Ennek érdekében nem riad vissza az extrém, durva, sőt erőszakos reakcióktól sem. (10.B) Ha az ember személyisége és hite érettebbé válik, fokozatosan toleránsabbá lesz mások nézetei iránt. Már nemcsak azért igyekszik kiengesztelődni az övétől eltérő véleményekkel, mert nem képes megszüntetni őket, hanem pozitív indokból is: felfedezi, hogy gazdagíthatják eddigi nézeteit, és tanulhat belőlük. A keresztények toleranciaszintje azonban általában nem végtelen, hanem határokba ütközik. Itt is érvényesül az intézmények logikája: a rend megőrzése (és az „igazság”) érdekében korlátokat kell kijelölni, ahogy például egy adott „kritikus tömegen” túl egy keresztény iskola sem vállalhat fel deviáns diákokat, mert ezzel kockára teszi az egész rendszer működőképességét. Az „igazság” tehát egy ponton túl fontosabbá válik a kapcsolatnál. (10.C) A teljesség és lelki érettség legmagasabb fokozatára jutott személy képes elfogadni a legszélsőségesebb magatartást is, mivel képes meglátni a legbűnösebb emberi szívben is ott lakó jót. Mindez persze nem jelenthet langyos békülékenységet (irénizmust), sem konfliktuskerülést. Az egyháztörténelem nagy szentjei nem voltak simulékony emberek: mesterük, Jézus Krisztus nyomán ki tudtak állni az igazuk mellett, és nem mentegették farizeusi koruk bűneit, képmutatását. És mégis, talán nem túlzás feltételezni, hogy a szentek mindig igyekeztek megőrizni a belső szeretetkapcsolatot, ami megakadályozta, hogy sebeket ejtsenek. Jézustól senki sem távozott megszégyenülve.

Van egy történetem is ezzel kapcsolatban is; bár olyan sajátos környezetben játszódik, hogy nem vagyok biztos benne, hogy segíteni fogja a megértést. (Az egyetértést pedig változatlanul nem várom el!). Történt egyszer, hogy az egyik papnevelő intézetben éjszaka ricsajoztak a kispapok. Lehet ezen megbotránkozni, de hát ott is csak emberek élnek, olykor ki kell ereszteni a gőzt. Szóval, az egyik szobában éjfél után is szólt a zene, a fegyelmi elöljárók pedig valahogy nem hallották (talán éppen nem voltak otthon). Egyszerre csak kopogtak az ajtón és – láss csodát! – a spirituális atya, a szeminárium idős, szentéletű lelki vezetője állt a küszöbön. Persze egy pillanat alatt megfagyott a hangulat: most mi lesz, lebuktak, kész a botrány! A jóságos atya azonban jókedvűen letelepedett és biztatta őket: végre valami élet ezek között a rideg falak között, hála Istennek, hogy ilyen életvidám fiatalemberek laknak itt! És persze másnap sem szólt senkinek az esetről... (Arról már nem szól a fáma, hogy belső fórumon elbeszélgetett-e az érintett papnövendékekkel arról, hogyan is áll a hivatásuk...) Hát ezt nevezem én egy szeretetben megérlelődött lelkületű ember reakciójának. (Azzal persze én is tisztában vagyok, hogy ebből nem lehet egyetemes törvényt alkotni; ahogy a nyolc boldogságra sem lehet társadalmat építeni...)

11. Az ideálokat (az egyházon belül és kívül is) szintén különböző mélységi szinten lehet szemlélni. (11.A) Az éretlen embernek általában világos ideálokra és hősökre van szüksége, ahogy egy gyermek is a mesék világában érzi otthon magát, ahol rendszerint világos, ki a jó és ki a rossz. Aki még gyenge, nem engedheti meg magának, hogy ne a legerősebb csapatnak drukkoljon, hiszen vereség esetén az egész önbecsülése összeomlana! Az egyházon belül ez a szemlélet azt jelenti, hogy csak a szentekkel – a legjobbakkal, legtökéletesebbekkel, a makulátlanokkal – azonosulhatunk. (11.B) Idővel a szentek mintegy leszállnak az oltár magasáról: kicsit emberibbekké, elérhetőbbekké válnak. Már kevésbé idealizáljuk őket, jobban el merjük ismerni a hibáikat és koruk ellentmondásait is, melyek helyenként visszatükröződnek nézeteiken (vö. a katonaszentek erőszakossága, Aquinói Szent Tamás antiszemitizmusa stb.). Ideáljaink ezáltal talán kissé frusztrálódnak, ám reálisabbakká lesznek. Ez a tekintélyek elleni lázadás és azok leleplezésének időszaka. Fontos lerántani a leplet és néven nevezni a dolgokat (még akkor is, ha a „király meztelen”). Ám még ez sem a végső állomás! (11.C) A tekintélyekkel és ideálokkal szemben érett hozzáállásra jutott ember nem könnyen idealizál már bárkit is (a papokban az oltárnál is meglátja az embert), de fel- és elismeri az emberi nagyságot, illetve az isteni kegyelem hatását mások életében (így a hétköznapi környezet is meglátja és tiszteli a papban a papot).

12. Végül hadd utaljak arra, hogy – véleményem szerint – a lelki életben a tekintélyekhez, a tanítókhoz (a „mesterekhez”) való viszony is három különböző szinten élhető meg. (12.A) A lelki életben kezdő ember rendszerint csak távolról és többé-kevésbé érdektelenül szemléli a lelki tanítókat és más tekintélyi személyeket. Nem látja szerepüket és fontosságukat a lelki életben (amely gyakran önmagában sem érdekli túlságosan). Ítélőképessége is bizonytalan ezen a téren, ami abban mutatkozik meg, hogy könnyen esik híressé vált guruk, áltanítók csapdájába. (12.B) A lelkiéletben előrehaladottabb személy gyakran követ mestereket. Esetenként teljesen a hatásuk alá kerül, és könnyen függő viszonyba keveredik: keresi a társaságukat, és igyekszik mindenben utánozni a szavaikat éppúgy, mint a tetteiket. Már érzi a fontosságát, hogy olyanokra találjon, akik képesek útmutatást adni a lelki élet meredek ösvényén, kritikai érzéke azonban még bizonytalan. (12.C) A hitében érett ember megszabadul a mesterek követésének kényszerétől. Egyre magabiztosabban mer önmagára, saját belső iránytűjére támaszkodni, anélkül, hogy külső segítségre szorulna. Belülről irányított emberré válik, aki keresztényként úgy követi Jézus Krisztust, hogy már egészen egyé vált vele.

Hadd tegyek hozzá még két utolsó gondolatot, kicsit talán a saját mentségemre is. Az első, hogy magam is ódzkodom az ilyen „kategorizálásoktól”. Értelmetlen és teljességgel haszontalan dolog például annak latolgatását, hogy vajon én hol tartok (a „tesztkérdések” közül hány alkalommal sorolhatom magam a „C típusba” stb.). Ugyan mi következnék ebből? A „milyen fokon állok a lelki életben?” jellegű kérdések megszűnése, paradox módon, éppenséggel az érés jele, azt hiszem. Szóval, nem képzelem magam „gurunak”, aki „megmondhatná a tutit”; amit leírtam, nem feltételezi, hogy én már úgymond egy „legmagasabb szintről” képes volnék „átfogni” a valóságot, és tanácsokat osztogathatnék. Mi sem áll távolabb tőlem! Bizonyos értelemben mégis fontos számomra ez az evolutív szemlélet, és keresem, hogyan lehetne róla értelmesen beszélni anélkül, hogy sok jó érzésű ember vallásos érzületét megsérteném. Újabban hajlok arra, hogy sehogy... – lehetetlen vállalkozás! Túlzott elvárás volna azt remélni, hogy egy ilyen delikát kérdésben – a hit érésére vonatkozóan – egyezségre juthatnánk. Mégis van valami a fenti meglátásokban, ami segít megérteni a véleménykülönbségeket – ez a meglátásom. Sapienti sat! A párbeszéd lehetőségét pedig amiatt keresem, mert tanulni szeretnék tőletek. Vagy egyszerűen csak érdekel (de őszintén!) ti hogy látjátok.

Végezetül még egy reflexiókkal megtűzdelt történet. Nemrégiben néhány szerzetesnőnek tartottam lelkigyakorlatot. Van már tapasztalatom arról, mit jelent olyanokhoz beszélni, tanítói szerepben lenni olyanok előtt, akik sokkal előttem járnak a lelki úton. Most azonban egészen világosan ez volt a helyzet: ezek a szemlélődő szerzetesnővérek az imaélet és a tapasztalati teológia terén sokkal, de sokkal jártasabbak voltak nálam. Mégis egytől-egyig és egymástól függetlenül arról beszéltek, hogy kezdőnek érzik magukat, hogy jóformán még el sem indultak a lelki életben. Alázatos önértékelésük látszólag éles ellentétben állt azzal, ahogy órákon keresztül ültek a kápolnában, Isten jelenlétében, teljes összeszedettségben, mozdulatlanul. Nem tartották magukat senkinél sem „előrehaladottabbnak” – sőt! Éppenséggel saját önközpontúságuk miatt szenvedtek – bűneik ugyanis sokkal világosabban álltak a szemük előtt, mint – ha szabad ilyet mondanom – az átlagos keresztényeknek. Vagy talán éppen ez a tisztánlátás az egyik legfőbb ismertetőjegye a lelki érettségnek? Hiszen nemde a pszichológiailag érett személyiség is arról ismerszik meg, hogy már látja saját korlátait, amikről korábban fogalma sem volt, nem is lehetett?

A szeretet gyengeségénél, úgy tűnik, nincs nagyobb erő az univerzumban. A szentek életén ez fénylik fel.

38 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr7116044378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

türkiz 2020.07.23. 12:34:03

Szia Pacsy!
Ha én a hit fejlődésének legmagasabb osztályfokán vagyok és lelkileg a legérettebbek közé sorolhatom magam, akkor feltételezhető a misztikus alapbeállítottságomról, hogy benne minden embert úgy fogadok el, ahogyan van, ahol éppen van, hogy aligha leszek képes ezekbe a zárt kategóriákba zárni bárkit is, ugye? Vajon itt fog engem érdekelni a taníthatóság kérdése? (Én nem tudom, én csak kérdezem.)
Sok mindent adhatunk egymásnak (helyezeteket, szituációkat, lehetőségeket...), de épp arról, aki azon(!) az úton lépdel, én feltételezném, hogy ha valamivel, azzal bizonyosan tisztába kerül egy idő után, hogy egyedül Isten a mindenható és az egyetlen(!) tanító. Aligha akarhat olyan szerepet betölteni, amiről tapasztalatból tudja, hogy másé... (ahogy szerintem addigra elég empirikus ismeretet szerez arról is, hogy bármilyen ilyen irányú próbálkozása is volna, az csak visszájára fordul.)
Nos! Amikor elolvastam ezt a posztot, arra kerestem a választ, vajon mi ezzel a (szerinted szükségszerű) kategorizálással a célod? Ilyen szavakra találtam: beszélgetni, tanulni, tanítani...
Ez utóbbinál maradva, a véleményem ennyi év után is ugyanaz: azt hiszem, ha itt van "tanítás", akkor az az Élettel való kapcsolatunkban keresendő!

Az első bekezdésed elvarázsolt!
Annak is nagyon örülök, hogy mára elfogadtad, mi is az, amiben el-elakadtunk ennyi éve. Én ezért most szívből hálás vagyok!

Pandit 2020.07.23. 12:51:09

@türkiz:
Oh, szia!
Az utolsó mondatodra +1.
De azért mert Te itt vagy.
Made my day pacsy, kösz.

Pacsy!
Még nem olvastam el (időhiány) ,de micsoda kidolgozott táblázat, ejha.
:)

türkiz 2020.07.24. 13:08:52

Kedves Pacsy! Már második napja próbálom érteni a megközelítésed, egyfolytában azon gondolkodom, miért nem értjük egymást ennyi éve... Most, mielőtt elutazom pár napra, megosztom, mire jutottam. Eddig az ilyen írásaid nagy hullámokat csaptak bennem, minden erőmből igyekeztem megmutatni a másik oldalt, megértetni, mi is a problémám (és úgy tűnt, sokunk problémája). Most nem dúlnak bennem érzelmi viharok, próbálok belehelyezkedni a székedbe. Ott ülök magam is abban az olasz vendéglőben és igen, egyre kevésbé fér el bennem mindaz, ami a remeték kapcsán pár órája megérintett, és ki is mondom: a meglévő különbözőségeink felett csak nem hunyhatunk szemet, nem hallgathatjuk el, ha egyszer van! Jól értelek? 
Talán.

Csak, tudod, az életben annyi minden van, amit egész egyszerűen nem hasonlíthatunk össze, nem osztályozhatunk, nem minősíthetünk... így nemigen mondhatom egy gyereknek, hogy "á, te még csak itt tartasz!", és ilyet nem mondhatok egy telepen felnőtt roma származású fiatalnak sem, de még egy az Élettől elkényeztetett celeb felnőttnek sem, semmi kapcsán... Egyszerűen az, ami van és éppen van, annak szabad lennie! A nagyszerűnek is és a sutának is! Véleményem szerint az Istentől kapott ÉLETÜNK nem értelmezhető és mérhető EMBERI TELJESÍTMÉNY(?)-ként, a lelki élet pedig még annyira sem. El tudom hinni, hogy a szentek életét vagy misszionáriusok élménybeszámolóit olvasva egyes embereket elkaphat(ott) a gépszíj: hőssé, szentté válni, na, az valami! Én is meg akarom mutatni, mire vagyok képes! De azt is tudom, hogy mindez nem több egy mézesmadzagnál, legföljebb arra jó, hogy ki-ki rálépjen egy útra. Lépdelni az adott úton azonban nem megy önerőből, teljesítményből. Voltaképpen, a lelki életünk épp ott kezdődik, amikor feladjuk azt, elengedjük benne a teljesítményt, és ez nemcsak ránk vonatkozóan igaz, de a környezetünkben élőkre is. Rájövünk, hogy nincs mit összehasonlítani, önerejéből senki sem különb a másiknál, senki sem "hétköznapibb" nálunknál! Sőt, jó esetben közelebb kerül hozzánk "az utca embere" is... érzelem nélküli egységben találjuk magunkat a többi emberrel, ahol nincs sem sajnálkozás, sem irigység, és nem fogja kísérni még nagylelkűség sem közeledéseinket, elfogadásunkat, egyszerűen adott lesz.

Szerintem kettőnk és kettőnk tapasztalata között talán nincs is olyan nagy szakadék, mint amilyen ordítóan nagy van a két rendszer között. Nem tudom, vajon ez segíti-e a megértést vagy tovább élezi a kontúrokat... Megvallom, ha a lelki életet én is teljesítményként kódolnám, én is megőrülnék attól, ha nem akarna a fél világ tudomást venni a nyilvánvaló különbözőségről, ami az egyes emberek között van: egyikünk itt tart, másikunk ott. És az is igaz, hogy aki teljesítményben gondolkodik, ösztönösen összehasonlít. A többi embert magához (/példaképekhez /szentekhez /Krisztushoz/...) vagy/és az általa megtett úthoz méri. Azt hiszem, megértettem valamit abból a logikából, ami benned kategóriákban képes kifejezni önmagát, de nem látom be, van-e ("lelki iskolázottságunknak") bárkire nézve is bármilyen haszna.

@Pandit: :-)))

pacsy 2020.07.24. 19:44:56

Kedves @türkiz: koszonom szepen a parbeszedre valo keszseget, a probalkozast, az empatikus megkozelitest is. :) Megertve ereztem magam, es azt hiszem en is sokkal jobban megertettelek Teged. Igen, azt en sem gondolom, hogy a lelki elet teljesitmenyekben volna merheto, vagy hogy az "utca emberetol" valo elhatarolodasra (az o vagy barki lenezesere, lesajnalasara) volna szabad felhasznalni ezt a kategorizalast. Az osszehasonlitgatasnak sincs semmi ertelme, ahogy egy gyereknek sem lehet felroni, hogy "meg nem (eleg) erett", stb.

Szamomra megis fontos ez a dolog, mert segit eligazodni a vilagban. Nekem szemelyesen ugyanis segit megmagyarazni azt, ahogy joszandeku es komolyan torekvo kereszteny emberek velemenye kozott miert van akkora kulonbseg peldaul a fent erintett temak nemelyikeben. Es szerintem nem is azokkal van a baj (nem is azokkal nehez...), akik gyanitjak, hogy meg van tovabb is tere a fejlodesnek, hanem azokkal, akik ugy kepzelik, hogy mar nincs, mert megerkeztek... Hegel szerint aki latja a sajat korlatait, az bizonyos ertelemben mar tul is van rajtuk. Aki viszont eldontotte, hogy mondjuk az egyhaz maradi allaspontot kepvisel, mert vedelmezi a hazassag felbonthatatlansagat es hisz az onkent vallalt szenvedes (lemondas, bojt, aldozathozatal stb.) ertelmeben, az sosem fogja belatni, hogy lehet, hogy egyszeruen csak arrol van szo, o meg nem latott bele eleg melyen az isteni (es emberi) titkok legmelyebe.

De abban, hogy eppen "hol tart", "meddig jutott" valaki, tenyleg semmi szerepe nincs az "erdemnek". Itt minden kegyelem! Ez a belatas engem segit az itelkezes elkeruleseben. (Peldaul egy kilepett pappal szemben is...)

pacsy 2020.07.24. 19:50:42

Ja, es a fo "ervet" el is felejtettem! Regen irtad egyszer, hogy olvastad Avilai Szent Terezt. Hat o aztan allandoan "szintezik", bar olyan zsenialisan/hitelesen/alazatosan csinalja, hogy nem zavar senkit (meg Teged sem... ;)
(Bar az elso cenzorainal azert alaposan kiverte a biztositekot.)

türkiz 2020.07.24. 22:33:57

@pacsy: Azt tudod, hogy most valami másra adtál választ?
Azt mondod, ez a felosztás segít eligazodni téged a világban, magyarázatot ad számodra véleménykülönbségeknél. Nem vagyok biztos abban, hogy ez csakugyan segítség. (Nem baj, ha kimondom?) A kommunikációnak, párbeszédnek semmi értelme nem lesz akkor, ha a véleménykülönbségek alapjául, ezekbe a kategóriákba mintegy "felmentésül" kapaszkodunk. (Ő csak azért mondja, mert még ott tart... neki csak az a baja velem, hogy még nem látott bele elég mélyen az isteni/emberi titkok legmélyébe... etc.)
Hálás vagyok, hogy megértettem, miért akadtunk el annyian annyiszor a Veled való párbeszédben ezen a felületen, és miért érezted te magad is olyan tehetetlennek, megnemértettnek magad olyan sokszor. Ez ui. így egy zárt rendszer, nem nyújt lehetőséget a-ból b-be vagy b-ből c-be a másik számára. Ráadásul szerintem ezek a burkok, ahogy nem általános érvényűek, úgy nem is determinálnak senkit. Miért ne lehetne bárki bármelyik szinten spirituálisan nyitottabb egy-egy kérdésben? Miért ne vágynánk őszintén más vélemények megismerésére az önmagunkén kívül? ...

Teréz! Igen, zokogva olvastam évekkel ezelőtt... azóta sem tudtam kézbe venni. Így könnyen meglehet, hogy tévedek, de az én emlékeimben ő engedelmességből írt s igazából a feltörő képei adták a szinteket. Nem éreztem úgy, hogy benne ez a rendszer élne, inkább találtam úgy, hogy csak a kínlódásának eredményeképp (megragadni a megragadhatatlant) épült fel vele a várkastély. A várkastély a maga szobáival, melyek sajátosságai, különbözőségei is inkább kapóra jöttek Teréznek, mint képek mindahhoz, amit minden erőből meg szeretett volna osztani.
(Egyébként tipikus nő! Mi, nők, többnyire akkor világosodunk meg, amikor el kezdünk beszélni, míg a férfiak előbb felépítenek egy rendszert, amit ha már késznek ítélnek meg, megosztanak :-D)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2020.07.25. 04:07:47

@türkiz: "Mi, nők, többnyire akkor világosodunk meg, amikor elkezdünk beszélni,"
Ezt a mondatodat utólagos engedelmeddel elvittem, és ha valahol majd visszaolvasod, tudjál róla, hogy én voltam az.

kjapp · https://napfenyesblog.wordpress.com/ 2020.07.25. 10:07:02

Mindenkinek van valami feladata a világban, amit Istentől kapott. Van, akinek a csöppnyi hangyáé, van akinek az üvöltő oroszláné. Isten ugyanannyira elégedett vele, ha elvégzi azt hangyaként vagy oroszlánként. S ha oroszlánként nem üvölt csak morog vagy néha néha bődíti el magát, az kevesebb, mint a hangya csendes de állandó törekvése. Ezt megítélni viszont csak egy Valaki jogosult.

Zsuzsanna Torok 2020.07.29. 17:17:52

Lebilincselt az írás. Ám elsõ kõrben az esett nagyon jól, hogy megtapasztalhattam, az arrogáns jelzõjõt másnak is kõnnyū bezsebelnie.

pacsy 2020.07.29. 21:49:16

@türkiz: "a meglévő különbözőségeink felett csak nem hunyhatunk szemet, nem hallgathatjuk el, ha egyszer van! Jól értelek? Talán." - igen, hatarozottan!

"Miért ne lehetne bárki bármelyik szinten spirituálisan nyitottabb egy-egy kérdésben?" - igen, szerintem is lehet! "Miért ne vágynánk őszintén más vélemények megismerésére az önmagunkén kívül?" - igen, en is vagyom!

@Felicitasz: oh, vigyazz, mostanaban csak rajongo bejegyzeseket olvastam Toled. Hol marad a regi kritikai hang? Ugye, jol vagy azert? ;)

@kjapp: "Ezt megítélni viszont csak egy Valaki jogosult." - en is teljesen igy latom! Koszonom, hogy leirtad!

Altalaban veve jo jelnek (az egyetertes jelenek) vettem, hogy csak ilyen kevesen szoltatok hozza (es ilyen kesztyus kezzel bantatok velem). Ez megnyugtat. (Lehet, hogy nem kene...? :)

@Zsuzsanna Torok: Vigyazz, az "arrogans" jelzo neha jogos...!

türkiz 2020.07.30. 09:03:23

@pacsy: Azt hiszem, én kevés vagyok, hogy ezt értsem...
Az azonban nagyon érdekelne, hogyan kapcsolódik ide a cím, pontosan mit értesz "a szeretet gyengesége" alatt?

galeridacristata 2020.07.30. 11:44:13

Én úgy képzelem el ezeket a fokozatokat, mint három párhuzamos működésmódot, amely egy azon emberben működik. És emberenként, helyzetenként változik, hogy a három közül melyik fog megnyilvánulni.
Bizonyára van egy iránya a lelki életút járásának, ahogyan egyre nő a második, majd a harmadik módnak az aránya egy személy lelki életében.
Számomra főként az a kérdés, hogy amikor emberekkel találkozom, megsejtem-e bennük a "magasabb" szintet/módot, ahhoz képest, amelyik épp dominál bennük, és tudok-e hozzuk úgy kapcsolódni, hogy ők maguk is megsejtsék, és megérezzék, hogy a "magasabb" szint/mód érték, ők maguk is vágynak rá, értékesebbnek, teljesebbnek érzik magukat, ha egyre inkább ez határozza meg őket.
Ha nem hinnék abban, hogy mind a három mód ott van csírájában benem és másokban is, akkor maga alá temetne a reménytelenség és a pesszimizmus. Ez a megközelítés viszont kihívásként állítja elém a világban való létet, a saját lelkiutamat, és az emberi kapcsolataimat.
Ezzel a megközelítéssel elismerem, hogy vannak szintek, vannak különbségek emberek között, és az egyes ember életén belül is. És azokat érdemesnek is tartom leírni, elemezni, megkülönböztetni egymástól, pont azért, hogy a megértés által nagyobb biztonságban és szakértelemmel tudjam keresni a "jó magot" önmagamban és másokban.
Remélem, sikerült érthetően kifejeznem azt, amivel szeretném kiegészíteni ezt a blogbejegyzést.

türkiz 2020.08.01. 08:50:43

@galeridacristata:
Na, hát, igen! Biztos lehet így is! Meg lehet nem így is!
Világ életemben nehezen viseltem azokat a közeledéseket, amelyekben sohasem én számítottam csak rólam valami információ, attribútum (gyerekkor, nemi identitás, munkahely, családi állapot, trauma, gyász, egyházzal való kapcsolat...) amiben a másik oly nagyon igyekezett megkapaszkodni. S ha ez megtörtént, többnyire csak igen-igen hosszadalmas küszködés árán sikerült belőle kievickélni vagy soha nem sikerült. Az ilyen típusú emberek (főleg papok :-( ) már az első öt percben el akarják helyezni az embert valahol a saját kis polcrendszerükön. Hihetetlenül kínosan szoktam megélni ezt a tapogatást. (Ha jó kedvem van, rá is játszok.) Arról nem is szólva, hogy egy plébániai stelázsin vagy Isten tenyerén lenni, milyen ordító nagy különbség is. Aztán szép lassan megértettem, hogy ezek az emberek elsősorban magukat mérik, pont úgy, ahogyan írod, mert általa ismerik el önmaguk “szakértelmét”, ezért aztán akkor is ragaszkodnak teóriákhoz, vélelmekhez, amikor már szinte megalázó a "félrediagnosztizálás" vagy/és a baklövésük felszínre kerülése. Brrr! (...)
Hogy őszinte legyek, bennem már az is kérdés, ki érzi úgy, hogy neki emberként a másik ember vagy önmaga felett "szakértelemmel" kellene rendelkeznie. Szóval milyen "szakmaiság" is lehet itt a hit, a lelki élet magán(!!!)útvesztőinek labirintusában? (Mintha minősítenénk, értékelnénk az egyén és az Isten által közösen(!) bejárt utat. S ebbe a „sikertörténetek” is beletartoznak, a „domináns”, „magasabb szintek”, a szerinted kapcsolódásra érdemes felületek is.)

Más útban hiszek! Meggyőződésem, hogy a lelki életben nem szintekre, szintválasztókra van szükség, de éppen az azokon való "átnézésre", "átengedésre"! Ha nem tudok transzparens lenni, de még nem is törekszem rá, akkor számomra nehéz elhinni, hogy valaha is megtalálhatom a másik embert, érinthetem benne -ahogy írod- a "jó magot"! Tetszik, amit írsz a mozgásról, az átjárhatóságról, mert amiként az Élet áramlik, úgy minden belső rezdülésünk is dinamikus, azaz nem lehet sem bezárni, sem általunk kijelölt útra terelni. Az ember (lelki értelemben) akkor is mozgásban van, amikor áll vagy éppen látszólag visszafelé halad (mondhatni visszaesett a szint mezőn :-D) Egyszerűbb lenne, meg akciódúsabb (főleg egy férfi számára), ha minden letérképezhető lenne, ha mindenre konkrét válaszok/cselekvések volnának adhatóak, így általa lehetne újrateremteni is (hinni a saját magunk "istenségében"), de szerintem ez szemben van azzal az úttal, amit Isten járna be velünk, ha végre szabadon hagynánk. Ha engednénk helyet a kegyelemnek, az Ő beavatkozásának, ha nem akarnánk az Ő szerepébe lépni (mondjuk, mert felismertük és beláttuk, mennyire emberi minden megközelítésünk és mennyire szűkös az eszköztárunk Hozzá képest).
Megértelek, és értem, amit írsz, még akkor is, ha ez az "emberi építkezés" a lelki életben tőlem elképesztően idegen. Lehet, hogy egyedül vagyok így mindezzel, nem tudom, csak azt, hogy egyre szomorúbban élem meg.
(((Ps. Arról nem is szólva, hogy amit beindít egy ilyen szintekbe sorolás, "iskola", az megint olyan, ami szerény meglátásom szerint aligha hoz, aligha hozhat jó gyümölcsöket. (...) Csontig rágtuk évekkel ezelőtt.)))

galeridacristata 2020.08.01. 12:29:33

@türkiz: Mélyen megrendít amit megosztasz a tapasztalataidról, amelyekben nem téged, nem a te egyediségedet, nem a benned levő egyszeri és megismételhetetlen "jó magot" törekedtek (f)elismerni a veled találkozók, hanem valamilyen személytelen típusba, sablonba próbáltak besorolni, hogy egzisztenciális bizonytalanságukat csökkentsék. Mélyen megrendít az (ál)diagnosztizáltság tárgyiasító, megszégyenítő és megalázó tapasztalata.
Abból ahogyan írsz, úgy sejtem, hogy megtapasztaltad már azt a mozgást, azt az élettelteliséget, ahogyan az "Isten tenyerén" vagy. Nagyon örvendek ennek. Valójában ezt a tapasztalatot tartom a leglényegesebbnek. Abban hiszek, hogy ebből fakad minden más, ez jár át minden mást, ez alakít át minden mást.
Én magam keresek. Kíváncsian figyelek. Most épp arra, hogy ez a mozgás, ez az élettelteliség, hogyan járja át a szinteket, módokat, fokozatokat. Vajon teljesen összeférhetetlen velük? Vajon arra világít rá, hogy ezek csak mind illúziók és pótlékok? Vagy valahogyan más értelmet ad nekik?
Amint írtam, keresek. Nem állítom, hogy már megtaláltam volna az összefüggést. De tartom annyira izgalmasnak ezt a keresést, hogy szívesen hívok meg mindenkit erre a kalandra, hogy keressen ebben az irányban (is).
El tudok képzelni egy olyan "lelkigyakorlatot", amelyben valahogy arra figyelek, hogy Isten tenyerén vagyok. És amikor ezt valahogyan sikerül is átélnema testemben, az érzelmeimben, az egész lényemben megsejtek ebből a biztonságból valamit, akkor ránézek ezekre a szintekre. Az Isten tenyerén való lét biztonságában, ahol nincs diagnosztizálás, nincs megalázás, nincs ott a másik ember bizonytalanul fürkésző tekintete, milyen mindaz az információ, amit a szintekről olvastam ebben a blogbejegyzésben. Van akármilyen jelentősége számomra? Ad valamit hozzá ahhoz, hogy mélyebben megismerjem Istent és Istenben önmagamat?
Azt hiszem ezekre a kérdésekre a válasz, ott, akkor, abban a "lelkigyakorlatban" teljesen személyes, egyedülálló, a "jó magból" származik. Lehet nem is érdemes egy vitafórumra bevinni, hanem inkább Istenek mesélni róla, és arra figylni őszintén, immár csak az Ő tekintete alatt, hogy Ő hogyan van mindezzel... és velem...
Az előző kommentemben valami ilyesmit osztottam meg. Amit én magam megküzdöttem a "szintekről" (mert sokat küzdöttem velük, és sok (ál)diagnózistól szenvedtem már), ahogyan én a "szinteket" látom az "Isten tenyerén lét" biztonságából. De úton vagyok, és hiszem, hogy ez a látásom még fog finomodni, érni, és egyre inkább közeledni Isten látásához.

türkiz 2020.08.01. 15:05:46

@galeridacristata: Micsoda "jezsuita", micsoda "klerikális" válasz! :-)))))

Na, pontosítsunk!
Ezen a fórumon nem zajlik lelkigondozás! Ahogyan, lássuk be, nem szolgáltam rá sem a különösebb együttérzésre, sem az Istennel való kapcsolatom dicséretére (tudsz róla valamit? nagy bátorságra vall ennyiből minősítened azt!). És itt vagyunk! Itt gondolkodnék el azon, hogy vajon én, Búbospacsirta, hogyan is nézek a másik emberre, jelen esetben Te most rám. Szerinted másként szólítottál meg, kevésbé skatulyáztál be, mint akik tettei felett sajnálkoztál? (...)

Ezúton szeretném megszólítani azokat a mentálhigiénés képzésben résztvevőket, akiknek eddig fogalmuk sem volt, miből is írják majd a szakdolgozatukat! Végezzenek egy félmérést arra vonatkozóan, hányan is szaladnak ilyen "találkozásokba", ami Téged fennebb ennyire "mélyen megrendített". Nem is értem! Valami nagyon kivételes helyed lehet az életben! Mert, tudd, ez nem az én tapasztalatom csupán, ez egy meglévő rendszer, mely többnyire így működik. Velem vagy mással, az a tényén és folytonosságán aligha módosít. Mert szinte minden hívő találkozik hasonlóval, legföljebb keresztényi birkaságból nem vesz róla tudomást (tudom, hisz ilyen egyházon belül mindannyiunkkal megesik élete során, akár bevalljuk, akár nem, velem is megesett nem egyszer! birkamód tudok hallgatni). A hipotézisem, hogy az érintettek/"elszenvedők" között a nők számaránya félelmetesen kiugró lehet. És ezt, sajnos, nem ússzák meg öregkorukra sem. Elevenen él bennem idősebb, koros barátnőim beszámolója erre vonatkozólag. Nincs pap (ha csak nem fizetnek érte egy lelkigyakorlaton), aki embert látna bennük, csak egy öreg mamókát, akikből amúgy is olyan sok van egy-egy templom körül s akiktől inkább menekülnének testestől-lelkestől; ki is alakítanak egy sémát, amin ember legyen a talpán, aki rést üthetne. Egy fiatal lány dadogása izgalmasabb, mint egy hetvenéves néni bölcsessége, ahogy Isten szépségét is könnyebb felfedezni egy fiatalban, mint kihámozni a ráncok mögül.

De a legfontosabb, hogy bár "Isten tenyerén" ülsz, nagy biztonságban, Te már rálátsz eme "szintekre", megküzdöttél értük, szinte érzed a mechanizmusát is, a látásod éles s közben azt a nyilvánvalót nem fogod, hogy voltaképpen ez a kommented aláaknázása volt a véleményednek. Egy személyeskedő hangvétellel máris megpróbáltál bezárni: egy általad vélt "sérelemhez" csapva, amiben a jövőben bármit is mondhatnék, az nem én vagyok, hanem a "mélyen megrendítő" sebeim; ezek mondatják velem, amit mondok, még azt is, hogy kék ég... ahogy vajon érdemes-e megítélni másokat akkor, amikor mi magunk észrevétlenül belehullhatunk ugyanabba :-)))))

Ha túl érzékletesen fogalmaztam, tükröztem vissza, úgy ne haragudj érte! Feltételezem, hogy kedvesség és jószándék bújt meg a soraid mögött, amit köszönök!

A témához visszatérve! Kitartok amellett, hogy ez a szintekre alapuló építkezés nem visz előre. Még az orvostudomány is, ami inkább a test gyógyításával foglalkozik, felismerte, hogy a lélek egy nagyobb egység és meghajolt előtte. Mi pedig ezt az előnyünket nem felismerve most kezdenénk szétcincálni azt darabokra?

galeridacristata 2020.08.01. 16:36:23

@türkiz: Nem vagyok jezsuita, csak egy egyszerű világi nő. És nagyon sajnálom, ha bármilyen szabályt is megszegtem a hozzászólásommal, ami itt a blogon érvényben van. Azt írtam, ami belőlem jön, ami az én meglátásom, ami az én tapasztalatomból fakad.
Valóban járatlan vagyok a kommentelésben, ezért történhet meg, hogy eltévesztettem a fórumot. És ezek szerint valószínű nem is az én fórumom a kommentelés. Majd igyekszem olyan helyeken megnyilvánulni, amihez értek, ahol eltalálom a kereteket. Nagyon köszönöm a felvilágosítást! Köszönöm, hogy egyértelműen, világosan rámutattál arra, amit hibáztam. Segítség számomra!
Bocsánatot kérek, ha félresikeredett együttérzésemmel megsértettelek. Nem volt szándékomban.

türkiz 2020.08.01. 16:57:30

@galeridacristata: Ó, el ne menj!
Nagyon tudok ezen a felületen élesen fogalmazni, kiélezni különbözőségeket, ... ne haragudj! Ez én vagyok itt!
A blogon nincs olyan szabály, amit most megszegtél volna! Az empátia pedig nagy erény! Bármelyik fórumon!
Attól, hogy nekem(!) ezen a felületen egészen biztosan nincsenek olyan énközléseim, amely felérne egy mélybúvárkodással, attól akár lehet mélyebbre is úszni. De csak nagy óvatossággal!
Folytassuk ezeknél a mondataidnál:
"Kíváncsian figyelek. Most épp arra, hogy ez a mozgás, ez az életteliség, hogyan járja át a szinteket, módokat, fokozatokat. Vajon teljesen összeférhetetlen velük? Vajon arra világít rá, hogy ezek csak mind illúziók és pótlékok? Vagy valahogyan más értelmet ad nekik?"
- Mit értesz itt illúziók és pótlékok alatt?

jabbok 2020.08.02. 00:45:34

@galeridacristata: "El tudok képzelni egy olyan "lelkigyakorlatot", amelyben valahogy arra figyelek, hogy Isten tenyerén vagyok. És amikor ezt valahogyan sikerül is átélnema testemben, az érzelmeimben, az egész lényemben megsejtek ebből a biztonságból valamit, akkor ránézek ezekre a szintekre."

Nem tudom... Én inkább olyannak is hiszem (teológiailag), és olyannak is tapasztalom az Istennel való találkozást, amilyen az öreg halász találkozása a nagy hallal... Amikor ott ül az öreg a hajójában - és tudja, hogy ő most is a legjobb halász a falujában, és azt is tudja, hogy ezt a többiek is tudják. Mégis ő az, akit "elhagyott a szerencséje". És amit tehet, az annyi, hogy végzi tovább a dolgát, úgy, ahogyan a legjobb halásznak tennie kell, a legjobb tudása szerint. Hogy aztán, ha egyszer, TALÁN, újra ráköszönt a "szerencse", akkor az ne érje felkészületlenül.

A Biblia Istene meglepő, és főleg teljesen, igazán SZABAD, szuverén SZEMÉLY. Elvben is. De azt hiszem, a hétköznapi életben is. Felém egész biztosan...

Persze fontosak a lelkigyakorlatok, a reflexiók - de hogy egy lelkigyakorlat legyen "olyan", hogy ott "sikerüljön" átélnem valamit, és az BELŐLE legyen... Hát ez nekem elég elképzelhetetlen.

A kereszténység Istene sokszor a legintimebb és legbiztosabb, leggarantáltabb módon éppen olyankor van ott az ember életében, hogy nekünk közben ebből semmit sem "sikerül is átélnem a testemben, az érzelmeimben, az egész lényemben". Nem hiszem, hogy az Atya bármikor is közelebb lett volna Jézus emberi személyiségéhez, mint amikor Jézus ebből annyit élt át a testében, az érzelmeiben, az egész lényében, hogy "Éli, Éli...". Vagy Teréz anya évtizedekig tartó hűsége sem hiszem, hogy akár az Isten távollétét jelezte volna, akár a "nagy misztikusok sötétsége" lett volna. Miközben mind a lelkigyakorlataiban, mind a szolgálatában folyamatosan olyanokat érzett, hogy "nem tudom, hogy tényleg van-e Isten - csak azt tudom, hogy ha van, akkor engem nem akar..."

Az általam igazán, közelről is hitelesnek talált "mesterek" életében valahogy inkább csak UTÓLAG vált világossá, hogy mi volt igazán az Isten. KÖZBEN egyszerűen csak elszenvedték, hűséggel "túlélték", sőt, rettenetesen bukdácsolva végigvergődték a börtönt, a betegséget, a rájuk bízott emberek terheit, a kihasználtságukat, az elhagyatottságaikat, az elképzeléseik és a céljaik sorozatos kudarcait. Amikről csak UTÓLAG látszott meg, hogy mi is volt belőlük kudarc, bukás. És miből lett UTÓLAG "kipróbált derű", olyan súlyos hit, ami miatt az egyház a boldogokat avatja szentté, és nem a hősöket.

És KÖZBEN, az IS igaz mégiscsak, hogy a lelkigyakorlatok MÉGIS fontosak, sőt, valamiféle "megismerésben" valódi eszközöket, alkalmakat adnak.

Nem tudom ezt jobban összerakni - inkább csak érteni/magaménak érezni vélem a reményedet, hogy legalább néha megtalálhassam magam is így az Istent. Miközben egyre inkább azt érzem, hogy (legalábbis nekem biztosan) éppen ezt kell elengedni...

jabbok 2020.08.02. 01:02:06

Ráadásul egyre gyakrabban KÉT személy közötti kapcsolatnak, kommunikációnak, "egymásra" hangolódásnak kezd tűnni az Isten keresése. Miközben nem csak Jézusnál sorozatos, hogy "szeretsz ENGEM? - akkor legeltesd ŐKET".

Vannak nagyon sebzett, tényleg a saját túlélésükhöz, a saját életbenmaradásukhoz (néha egészen közvetlenül) Istenre szoruló emberek. Én is sokat ismerek, hála Istennek, közelről is. NEKIK tényleg sokszor úgy adja magát az Isten, ahogy nekem sosem... HOZZÁJUK egészen máshogy szól, máshogy válik elérhetővé.

De azért a legtöbbünkre talán mégiscsak az igaz, hogy "a Lélek adományait ki-ki AZÉRT / AHHOZ kapja, hogy használjon vele".

MÁSOKNAK.

kaleidoscope · http://kaleidoscope.blog.hu 2020.08.02. 02:03:34

"Az érettség talán egyik legmélyebb indikátora a különbségek elviselésére való készség. (10.A) Az ebből a sajátos szempontból éretlen ember általában nem képes együtt élni a különbségekkel. Mindenáron helyre akarja utasítani az övétől eltérő vélemények vallóit, dühíti a kognitív disszonancia, és mindent megtesz az elkerülésére. Képtelen veszíteni egy vitában és adott esetben elismerni a másik igazát: csak az övé lehet az utolsó szó. Ennek érdekében nem riad vissza az extrém, durva, sőt erőszakos reakcióktól sem." Ez utóbbit sokszor megtapasztaltam ezen a blogon, de vannak olyan kérdések, amikkel kapcsolatban nagyon nehéz ezen a szinten túllépni. Az identitásunk alapjait érintő kérdésekben a tolerancia saját magunk olyan szintű feladását jelenti, ami után a "másik embernek" már esélye sincs arra, hogy velem kapcsolatban képes legyen "elfogadni a legszélsőségesebb magatartást is", képes legyen "meglátni a legbűnösebb emberi szívben is ott lakó jót", pont azért, mert ha én feladom az identitásomat, akkor az ahhoz kapcsolódó értékeimet sem fogja már megtapasztalni senki. Ez nemcsak elméleti filozofálgatás a részemről, hanem sokszor megélt tapasztalat. Több esetben is találkoztam azzal, hogy valaki elfogadva a jótanácsokat megváltozott, de utólag rá kellett jönni, hogy elvesztek bizonyos értékes elemei is a személyiségének. Ilyenkor aztán felmerül a kérdés, hogy vajon Isten is így akarta?

jabbok 2020.08.02. 02:08:01

Nem vitatkozni akarok Pacsyval - hanem kivételesen azt hiszem, hogy ez a "szintezés" valóban fontos lehet NEKI, és sokaknak, ha analitikus módon értelmezni, megérteni, tanítani akarják a lelki életet. Számomra viszont egyrészt sokszor értelmezhetetlen - másrészt (és főleg) pedig a gyakorlati életben sokszor teljesen érdektelen.

Mit jelentenek, és miért és kinek érdekesek egyáltalán bármiféle "szintek" egy igazán személyes kommunikációban, egy rengeteg szereplős kapcsolatrendszerben, egy olyan HŰSÉGES "szövetségben", ami egy életen át, minden krízisen, életfázison, jó és rossz, könnyű és nehéz korszakon át tart?

Még egy emberi házasságban is nagyon fontosak az együtt, kettesben eltöltött "minőségi idők" - UGYANAKKOR, ezzel EGYSZERRRE igaz, és az ember utólag, vagy évtizedek után talán már "közben" is látja, tudja, hogy semmivel nem mélyebb vagy magasabb "szint" a szerelem egy-egy ilyen néhány napos szárnyalása, mint a gyerekek mellett átvirrasztott, vagy az egyéni vagy közös vagy egymáséból megosztott tragédiák/örömök idején épphogy túlélt, félálomban, küszködésben, veszekedésben, (ott és akkor) nem is érzett, de UTÓLAG mégiscsak SZERELEMNEK BIZONYULÓ időszakok...

Melyik "szintje" "magasabb", "elmélyültebb", "tökéletesebb" egy kapcsolatnak?

galeridacristata 2020.08.02. 17:57:51

@türkiz: Amiért elgondolkodtam, hogy mennyire építő a jelenlétem a blogon, az egy régi tapasztalatomhoz kötődik.
Néhány emberrel, akikkel nagyon sokat vitatkoztunk, egyszer voltunk egy szupervziós alkalmon. Ott arra kértek meg a szupervízorok, hogy külön kis cédulákra írjunk fel értékeket. És aztán írjuk le az ellentéteiket más cédulákra, de úgy, hogy azok is értékek legyenek. Például pontosság - rugalmasság. És akkor formáltunk egy kört ilyen érték-párokból, úgy egymással szembe kerültek ezek a párok tagjai. Akkor értettem meg, hogy minden jószándékom ellenére megvan a veszélye annak, hogy amikor egy értéket védek, akkor egy másik értéket nem veszek figyelembe, vagy éppen elutasítok. Azóta igyekszem nagyon óvatosan fogalmazni, mert az az érzésem, hogy egy-egy vita folyamán megtörténhet, hogy elkezdjük egymás ellen védeni a "szemben álló" értékeket, és szem elől tévesztjük azt, hogy megkeressük, hogyan lehet érvényes mind a kettő.
Amilyen "lelkigyakorlatot" ajánlottam, az nekem egy módszerem arra, hogy ezt az egyaránt érvényes voltot megkeressem. Semmiképpen nem szerettem volna senkit sem lelkigondozni - nincs is erre képesítésem -, csupán megosztottam valamit, amit én jónak tapasztalok a saját életemben.
Én most ott tartok az utamon - függetlenül attól, hogy ezt milyen szintnek nevethetjük ;-) - hogy a "szembenálló" értékek ütköztetése, kiélezése rám ijesztően hat. Nem nevezném rossz dolognak, bizonyára meg van a helye és a szerepe a vitában, a gondolkodásban, az elmélkedésben, de jelenleg én nem ebben a lelki közegben vagyok. Nem szeretném ezt sem jónak vagy rossznak minősíteni, inkább csak megállapítani a jelenlegi önismeretemmel, hogy ezt látom magamon. Fenntartom a tévedés lehetőségét ebben is, mint minden másban. Ha valamit annak még a látszatát is el szeretném kerülni, hogy azt gondolom magamról, hogy én bármit is biztosra tudnék. Vannak ilyen irányú kísértéseim, de igyekszem ellenük mondani. ;-)
Jelen esetben két ilyen "szemben álló" értéket látok: a kategóriába sorolást, a kategóriáknak, működésmódoknak a leírását, mint ami segíti a világban a tájékozódásunkat, és az egyes ember egyedisége, megismételhetetlensége (f)elismerésének az értékét, amely az Isteni kegyelemből fakad, és amely értéket csak az Isten ismer igazán. Mindkettőben látok értéket, és keresem, hogy hogyan békíthetők ezek össze. Számomra ez egy paradoxon, olyan mint a kegyelem-szabadakarat, a test-lélek, Jézus isteni és emberi természete stb. Abban hiszek, hogy ha ésszel teljesen nem is tudom őket felfogni, de valahogy igaz lehet mindkét rész. Lehet, hogy tévedek. Semmiképpen nem állítom, hogy jó irányba haladok. De ezen az úton sok békére leltem, és - amennyire meg tudom ítélni - úgy tapasztalom, hogy Isten erre vezet. Nem szeretnék nagyképű lenni, nem szeretném azt mondani, hogy én tudom, hogy biztos így van, hogy nekem Isten bármilyen külön kinyilatkoztatást adott volna, ami magasabbra tenne bárki másnál. Csak annyit szerettem volna megosztani, hogy én most ezen az úton próbálkozom.
- illúzió és pótlék alatt azt értem, ebben az esetben, hogy valaki nem képes (f)elismerni a másik emberben az egyediséget, bizonytalan egy kapcsolatban, olyannak érzi magát, mint egy vak, aki tapogatózik, és akkor keres egy elméletet, beleskatulyázza a másik embert, és megnyugszik, hogy ő jó emberismerő, hogy jó szakember, jó keresztény, és biztonságban lehet a másik ember mellett, mert érteni véli, hogy hogyan működik. Nem figyel arra, hogy ki is a másik ember a maga egyediségében, csak arra, hogy igazolja a saját világképét, a saját kategóriarendszerét. És ami a másikból nem illik bele a kategóriájába, azt észre se veszi, letagadja, vagy éppen dühös lesz a másikra miatta, ahelyett, hogy felismerné a saját hiányosságait. Ez illúzió, mert egy olyan világban él, egy olyan skatulyarendszerben, amely nem létezik. És pótlék, mert pótolja számára a másik személyes megismerésére való képességet.
Azt gondolom, hogy a kategóriák alkotása segít bennünket eligazodni a világban, de nem elegendő. Ha valaki csak a kategóriái szerint viszonyul másokhoz, annak terméketlen, rideg, élettelen lelki világa és kapcsolatai lesznek. Szükségét látom valami többnek: amit dinamizmusnak, életnek, kegyelemnek neveznék.
A kategorizálás jelenségéről - nagyon sokszor éltem meg, hogy (ál)diagnosztizálva vagyok, én is, barátaim is, a környezetemben levők is. És ha valaki megosztja, hogy hasonlón ment keresztül, akkor az mélyen megrendít. Belülről ismerem, hogy milyen megalázó, megszégyenítő élmény. Vágyom arra, hogy én ne okozzak ilyen sebeket másoknak...

galeridacristata 2020.08.02. 18:04:27

@jabbok: És KÖZBEN, az IS igaz mégiscsak, hogy a lelkigyakorlatok MÉGIS fontosak, sőt, valamiféle "megismerésben" valódi eszközöket, alkalmakat adnak.

Igen. ez a "közben az is igaz mégiscsak"... számomra ez a kulcsmondat a lelki élet sok területén.
Teljesen egyetértek Veled, hogy a lelki élet minden mozzanata kegyelem, hogy nem tudjuk előidézni, hogy nincsenek praktikáink arra, hogy valami az Istennel való kapcsolatunkban megtörténjen vagy ne történjen meg. És "közben az is igaz mégiscsak", hogy vannak gyakorlatok, amelyeket valahogyan az Isten megáld, amelyeken keresztül valahogy megajándékoz, mégha nem is úgy ahogyan vártuk, ahogyan elképzeltük, amikor leültünk lelkigyakorlatozni.

Annyira tehetetlennek élem meg magamat, amikor látom ezt a "közben az is igaz mégiscsak"-ot. Valahogy eszköztelennek magamat a szavak szintjén, hogy kifejezzem azt, ami lehet kifejezhetetlen...

Én valahogy olyannak élem meg a lelki életet, hogy nekifogok egy-egy ilyen lelkigyakorlatnak, és közben próbálok Istenre figyelni. Aztán történik valami... van amikor ez a valami hasonlít arra, amire számítottam. Van, amikor egészen más. Vannak törvényszerűségek, és mégsem tudhatom pontosan előre, hogy mi fog történni. És "mégiscsak" próbálkozom ezekkel a gyakorlatokkal.

türkiz 2020.08.02. 18:39:53

@galeridacristata: Istennek legyen hála, hogy itt vagy! Hu! Okoztál egy nyugtalan éjszakát nekem...

És tényleg milyen jó! "Szemben álló" értékekről beszélsz, s nekem máris eszembe jut az a két tábor, aminek egyikében én magam is sokszor félelmetes vehemenciával hadakoztam itt annyi éve. Az általad adott ismérvek talán nem pontosan fedik le ezen táborok mibenlétét, talán itt-ott kicsit más van a mi lobogóinkra aggatva, de nem is ez számít, mint inkább ezen soraid: "MINDKETTŐBEN LÁTOK ÉRTÉKET, ÉS KERESEM, HOGY HOGYAN BÉKÍTHETŐK EZEK ÖSSZE. " - Szerintem ezt akár Pacsy is írhatta volna, és meggyőződésem, hogy nagyon hálás is (lesz) érte. Hogy egészen őszinte legyek, én (még?) nem tudok hinni a kibékíthetőségükben, de abban jó ideje igen, hogy akár csendben el is éldegélhetnének egymás mellett :-D

Meg kell vallanom valóban érzékletesen írtad le, hogy többek között milyen lecsengései és kihatásai lehetnek a túlzott kategorizálásnak az egyénben, az egyénre. Testközeli az illúziókról, pótlékokról szóló bekezdésed (is). De azt még mindig nem látom, hogy ennek ellenére/ezek mellett mi szólhat benned mégis eme kategóriák MELLETT? Milyen értéket látsz bennük?

türkiz 2020.08.02. 19:34:21

@jabbok: (off) Nekem téged olvasni egy folytonosság, olyan, mintha te lennél a meghosszabbított két karom... nem győzöm megadni magam és oda kacsintani Rá...

"A kereszténység Istene sokszor a legintimebb és legbiztosabb, leggarantáltabb módon éppen olyankor van ott az ember életében, hogy nekünk közben ebből semmit sem "sikerül is átélnem a testemben, az érzelmeimben, az egész lényemben"." - ez például az egyik(!) olyan mondatod, amit a napokban magam is lejegyeztem magamnak, fele ilyen jól...

És ugyanilyen telitalálat az, ahogyan leírod a "kapcsolati szintjeink" mibenlétét, értékelhetetlenségét (lásd. házasság)!

Ezért aztán mivel ilyen túlzott egyetértésben, egybevágóságban vagyok veled, ráadásul ha ugyanarról szólsz, sokkal kifejezőbb is vagy, nem marad köztünk hely érdemleges dialógusnak! Ez van, kedves Karak! :-)))

Othar 2020.08.03. 09:48:53

'A naiv hitű [...] ember rendszerint semmi ellentmondást nem talál abban, hogy Jézus számos csodát vitt végbe, miközben ilyenek a mi korunkban ritkán történnek vagy teljesen hiányoznak. Hiszen Jézus Isten volt, így mi sem természetesebb annál, hogy képes volt vízen járni, csodálatos módon megszaporítani a kenyeret, vagy borrá változtatni a vizet stb.'

Akkor a százados hite is naiv volt (Mt 8, 8-9)? Szerintem nem.

'Érettebb hittel az ember számára problematikussá válnak a bibliai csodaleírások. Ebben a fázisban az ember már vonakodik elvitatni a természettudományos törvények érvényét, és nem szívesen tekinti Jézus korát radikálisan különbözőnek a sajátjától. Előáll tehát a felvilágosult, természettudományos világkép és a gyermeki hit konfliktusa, amelynek nyugvópontra jutását az is nehezíti, hogy ritkán tematizálódik.'

Semmi ellentmondást nem érzek az 'érett' és a 'gyermeki' hit között. Az érettnek nem a gyermeki az ellentéte, hanem az infantilis.
Az a tapasztalatom, hogy aki a 'természettudományos világkép' miatt hagyja el a hitét, annak amúgy is komoly gondjai voltak, a tudomány legfeljebb ürügy lehet.

' Az érett hitű ember megőrzi a természettudományos világképet, ugyanakkor már nem tartja abszolútnak és meghaladhatatlannak.'

A 'meghaladhatatlan' lenne itt a jó szó? A természettudományos megközelítésnek vagy a tudományos eredmények felhasználásának lehetnek korlátai, de a tudományos igazság szerintem meghaladhatatlan.

'A teljes embert tekintetbe véve azt kell mondanunk, hogy a tudomány érvényességi köre nagyon is korlátozásra szorul, például erkölcsi vonatkozásban, hiszen nyilvánvalóan nem szabad támogatni azt a tudományt, amely önmaga (és az az emberiség) megsemmisítésére tör.'

Ez nem a tudomány érvényességi körét érinti, hanem a hasznát és a felelős művelését. Nagyon nagy különbség!

'A hit így visszanyeri korábban elveszített szerepét, és gyakran a megelőzőnél is jóval nagyobb jelentőségre tesz szert, mint a tudomány lehetséges korrekciója és kiegészítése.'

Ezt nem értem. Hogy egészíti ki vagy korrigálja a hit mondjuk a magfizikát vagy a szerves kémiát?

jabbok 2020.08.03. 11:14:04

@türkiz: "Ismertem egy öreg kertészt, aki mesélgetett nekem a barátjáról. Sokáig úgy éltek, mint két testvér, mielőtt elválasztotta volna őket egymástól az élet; esténként együtt itták a teát, ugyanazokat az ünnepeket ülték, és egymáshoz fordultak tanácsért, vagy egyszerűen azért, hogy kiöntsék a szívüket. Persze nem volt sok mondanivalójuk egymás számára, ezért amikor munkájuk végeztével sétálgattak, inkább szótlanul nézegették a virágokat, kerteket, az eget meg a fákat. De ha az egyik fejcsóválva megérintett ujjával valami növényt, a másik is odahajolt, és hernyónyomokat fedezve fel szintén csóválta a fejét. A szépen kinyílt virágok pedig mind a kettőt egyformán megörvendeztették.

Nos, egyszer az történt, hogy egy kereskedő szolgálatába fogadta egyiküket, és néhány hétre beállította a karavánjába. De a sivatagi rablók meg az élet véletlenei, az országok között folyó háborúk, viharok, hajótörések, pusztulás és gyász meg a mindenféle kenyérkereső munka esztendőkön át ide-oda vetették-hányták ezt a barátot, mint üres hordót a tenger, kertről kertre, a világ végég.

Aztán egy napon, miután csendben megvénült, az én kertészem levelet kapott a barátjától. Isten tudja, hány éven át járta hajóval a világot. Isten tudja, milyen delizsánszok, lovasok, hajók, karavánok hozták magukkal a tenger ezernyi hullámának egyforma csökönyösségével egészen a kertjéig ezt a levelet. És azon a reggelen, örömtől ragyogva s valakivel meg akarva osztani örömét, arra kért, olvassam fel neki ezt a levelet, ahogyan arra kérik az embert, hogy olvasson fel neki egy költeményt. Közben kutatón figyelte arcomon a levél okozta megindulásomat. Persze csupán néhány szó volt az egész, mert a két kertész ügyesebben bánt az ásóval, mint a tollal. Hát olvastam: ,,Ma reggel megnyestem a rózsafáimat...'', aztán elgondolkozva a lényegen, amit szavakban meg nem fogalmazhatónak éreztem, én is fejemet csóváltam, ahogyan ők tették volna.

Ettől kezdve az én kertészemnek nem volt többé nyugta. Hallanod kellett volna, hogy próbált adatokat szerezni földrajzról, hajózásról, postaszolgálatról, karavánokról, országok között dúló háborúkról. Három évvel később egy napon valami követséget küldtem a föld másik végére. Magamhoz hívattam hát a kertészemet: ,,Itt az alkalom, írhatsz a barátodnak.'' A fáim meg a veteményes kertem növényei ugyan megszenvedték egy kicsikét, a hernyók valósággal ünnepet ültek, mert napokat töltött odahaza, körmölt, kapart, újra nekiveselkedett, kidugta a nyelvét, mint a gyerek az irkája felett, mert tudta, hogy valamit sürgősen el kell mondania, a maga teljes valóságában eljuttatnia a barátjához. Meg kellett szerkesztenie a maga kis hídját a szakadék felett, téren és időn keresztül eljutnia énje másik részéhez. El kellett mondania - a szeretetét.

Végül a haja tövéig vörösen jött, és mutatta a válaszát, hogy megint lássa arcomon azt az örömsugarat, amely majd elárasztja a címzettet is, és így rajtam próbálja ki bizalmas közlésének hatását. És (mivel igazából nem volt semmi fontosabb elmondanivalója, hiszen mindenekelőtt arról akart beszélni, amire elcserélte magát, akárcsak azok az öregasszonyok, akik szinte vakulásig öltögetnek, hogy felékesítsék istenüket) olvastam, mit közöl barátjával ügyetlen és szorgalmas írásával, mintha valami teljes meggyőződésből fakadó, de egyszerű szavakba foglalt imádság lett volna: ,,Ma reggel én is megnyestem a rózsatőimet...'' Én pedig elhallgattam, abbahagytam az olvasást, és elgondolkoztam a lényegen, amely egyre jobban megvilágosodott előttem, mert ez a két ember Téged magasztalt, Uram, Tebenned találkozott össze rózsabokrai felett, anélkül, hogy tudomása lett volna róla." (Saint-Exupéry - Citadella)

galeridacristata 2020.08.03. 20:17:05

@türkiz: A legelső kommentemben próbáltam valahogy árnyalni azt, hogy amit Pacsy szintnek meg kategóriának ír le, azt én inkább folyamatnak vagy működésmódnak nevezném. És akkor, ha három működésmódról beszélek, amelyek valójában három módja annak, ahogyan a világhoz, a spiritualitáshoz, a különböző spirituális folyamatokhoz viszonyulunk, ahogyan megéljük ezeket, akkor számomra ez azt jelenti, hogy van három féle folyamat típus, ami lejátszódhat az emberekben, és itt most kaptam egy leírást ezekről. És akkor, ha a saját életemben vagy mások életében találkozom egy jelenséggel, amelyet meg szeretnék érteni, hogy megtaláljam a hozzá való szeretetteljes keresztényi viszonyulást, akkor amit éppen tapasztalok, azt valamiféle párbeszédbe állítom azzal, amit folyamatleírásként itt olvastam. Megnézem, hogy milyennek látom, milyen elemeket látok meg benne. Összevetem a három folyamattal, és megnézem, hogy melyikre hasonlít inkább. Ezután kiválasztom azt, amelyikre hasonlít, és megnézem, hogy a leírásban milyen más elemek vannak, amelyek ehhez a működésmódhoz hozzá tartoznak. Ezután visszamegyek a tapasztalatomhoz, és megnézem, hogy ezek az elemek megvannak-e bennük. Mert lehet, hogy megvannak, de nem vettem észre. Lehet nincsenek. Vagy lehet én nem veszem észre bennük. De ha valamit észreveszek, amit korábban, a folyamat leírása nélkül nem vettem volna észre, és ez a valami segít a jobb megértésben azzal a céllal, hogy nagyobb szeretettel tudjak viszonyulni ahhoz, amit éppen megtapasztalok, akkor jónak tartom azt, hogy foglalkoztam ezekkel a folyamatleírással.
Ezt látom értéknek benne. Erre mondanám, hogy segít eligazodni. De csak akkor segítség, hogyha nyitott vagyok arra is, hogy amivel találkozom, annak lehetnek olyan egyedi elemei, amelyek nem lesznek benne a folyamatleírásban. És ezeket nem akarom lenyesegetni, hanem elfogadom.
Szóval én az ilyen folyamatleírásoknál, vagy akár ha más témában épp kategórialeírás van, akkor kategórialeírásnál a párbeszédet, a dinamizmust tartom nagyon fontosnak. Az elméleti tudás, ami képezi a leírásokat, párbeszédbe lép azzal az egyedi és megismételhetetlen valósággal, amit tapasztalok. Oda-vissza hatnak egymásra a megismerésemben. És közben törekszem szabad lenni arra, ami történik ebben a párbeszédben.
Nem tudom, hogy sikerült-e kifejeznem, amit szerettem volna. Azt hiszem ezt még így soha nem próbáltam megfogalmazni, és nincsenek rá szakszavaim. De ha valami nem érthető, kérdezz, kérlek.
Egy kategória, mégha valamilyen szinten ki is fejez egy rangsort (mint pl. csecsemő-gyerek-felnőtt-idős), ha nem fejez ki értékítéletet, hogy melyik jobb, értékesebb a másiknál, akkor az számomra nem ijesztő, hanem a megismerésben segít. Nem az öncélú megismerésben, hogy különbnek képzeljem magamat a másiknál, csak azért, mert érteni vélem, hanem abban a megismerésben, amelynek a célja a nagyobb szeretet. Belülről ismerem, hogy nagy a kísértés arra, hogy ha megismerek valamit valakiből, akkor felsőbbrendűnek tartsam magamat annál, akit megismertem. De ez számomra egyértelmű kísértés, aminek ellen szeretnék mondani.
Ebben a konkrét esetben, amiről Pacsy ír van egy rangsor a három folyamattípus, vagy ahogyan ő nevezi szint/kategória között. Itt nagyon nagy a kísértés arra, hogy a rangsorhoz kapcsoljak valamiféle értékítéletet: hogy a második jobb mint az első, és a harmadik jobb mint a második és az első. Szinte adja magát, hogy így gondolkodjam.És ha így gondolkodom,akkor az már csak egy karnyújtásnyira van, hogy azt mondjam arra,akiben az inkább az elsőt vélem felismerni, hogy nem olyan jó keresztény mint az,akiben a másodikat vagy a harmadikat. Ez szerintem kísértés,a gőgnek a kísértése.Ezért is írtam az első kommentemben, hogy én inkább azt mondanám, hogy mind a három benne van mindenkiben. Egyszerűen azért, mert Isten belénk teremtette. És az a tapasztalatom, hogy minél inkább megtanulom magamban (f)elismerni, hogy melyik hol van, és hogyan működik bennem, annál inkább tudok arra törekedni, hogy a rangsorban tovább levők szerint működjek. De ettől nem tarthatom magamat senkinél különbnek. És talán az, hogy látom ezeket így leírva, abban segíthet, hogy jobban megismerjem őket magamban, hogy el tudjak mozdulni abba az irányba, amelyet értéknek ismertem (f)el. A megismerésben segít, hogy a válaszom a nagyobb szeretet legyen.
Látok egy paradoxont: valami előrébb van a rangsorban, és mégsem leszek tőle különb másoknál.
Számomra ez a téma személyesen is fontos. Sokáig éltem olyan környezetben, ahol annak beazonosítása, hogy éppen mi zajlik bennem, és annak hozzámérése az ilyen folyamatokhoz, kategóriákhoz egyben ítéletet, elmarasztalást, elégedetlenséget váltott ki a környezetemből. Minden kijelentés arról, hogy hol tartok, olyan volt, mintha ló lennék egy piacon, amelyet meg akarnak venni. De van arról is tapasztalatom, amikor egy ilyen kijelentés olyan mint egy GPS koordináta meghatározás. Rájövök, hogy hol vagyok a térképen, hogy a térképet használva tudjam folytatni az utamat Isten felé.

galeridacristata 2020.08.03. 20:20:20

@türkiz: ja és közben ott van az az érték, hogy nekem is van dolgom ezen az úton, törekednem kell, dolgoznom kell rajta. És az ellentétpárja, hogy minden kegyelem. De ezt most nem kísérelném meg kifejteni, mert meghalad engem. Ez már kemény teológia.
Csak tényleg érdekes, hogy minden állításunkkal, amellyel tanúságot teszünk az értékeink mellett, megfogalmazható egy másik, amely a szembenálló értéket védi...

jabbok 2020.08.03. 21:04:49

@galeridacristata: ezt a minősítés nélküli, értékítélet nélküli "folyamat"-felfogást is nehezen tudom az Istennel, vagy bárki mással való személyes kapcsolatban értelmezni. Nem csak azért, mert a 3 különböző jellegű folyamattípus (ha ugyan "3" van, és nem sokkal több) mindegyike jelen van bennünk. Hanem azért is, mert egyszerűen az életünk, a körülmények, a külső-belső hullámveréseink között szinte lehetetlen ilyen statikus, vagy ilyen egyenes dinamikájú kapcsolati "fejlődést" vagy folyamatot kialakítani.

Talán egy középkori, kolostori szemlélődő szerzetesnél tudok egy ilyen sémát (mint legalább leegyszerűsített, iskolai mintát) elképzelni.

De a fő problémám továbbra is az egész individualizmusa.

A _ KÉT _ szereplős modell.

galeridacristata 2020.08.03. 21:12:16

@jabbok: igen, én is érzem az "iskolai minta", és leegyszerűsített jellegét. De néha azért segít még, amit az iskolában tanultam.

Mit értesz individualizmus és két szereplős modell alatt?
(lehet kifejtetted már, csak nem sikerült még minden bejegyzést elolvasnom. Elnézést kérek. Akkor kérlek utalj rá, és elolasom)

jabbok 2020.08.03. 23:42:06

@galeridacristata: Elég központi és gyakran visszatérő vesszőparipám a kérdés, hogy az Istennel való kapcsolatot, a "lelki életet", a lelkigyakorlatokat is egyre gyakrabban magányosan, az Istennel kettesben, közvetlenül és direktben kettőnk között képzeljük el, és elsősorban magányos, csendes alkalmakon tanuljuk / tanítjuk.

Amiben van fontos igazság - kizárólag az vele a problémám, hogy lassan kezd egyoldalúvá, vagy legalábbis túlsúlyossá válni ez a felfogás. Ami a mai amúgy is individualista, ego-centrikus közfelfogás idején lassan oda vezet, hogy maga a kereszténység is individualistává válik.

Nem szeretem a leegyszerűsített "régen jó volt - most bezzeg" típusú gondolatsorokat. Régen más problémák, más kísértések voltak. Sokáig éppen a kollektivizmus volt a nagyobb kísértés. Az sem volt feltétlenül és mindenben jobb. De konkrétan EZ (!) az individualista veszély akkoriban még egy szemlélődő szerzetest is kevésbé fenyegetett, mint ma egy normál "világi" hívőt, vagy egyházmegyés papot, vagy apostoli munkára készülő szerzetest... Régen egy szigorított börtönhöz hasonló bezártságban élő monasztikus szemlélődő is tudta, hogy az ő imádsága "az egyház közöse": ők még szem előtt tartották, hogy MÁSOKÉRT és MÁSOK HELYETT térdelnek naphosszat a cellájuk magányában...

Ma viszont egy kiugró Füzes Ádámnak, vagy a védelmében "empátiát" követelő Hodásznak egyszerűen eszébe sem jut egyetlen szóval sem az, hogy az ő bent létük / kiugrásuk, a kipipálható feladatokon, munkakörökön kívül, MÁSOKRA milyen hatással is van. Egyetlen szóval nem említik az ÁLDOZATAIKAT. És ez egyáltalán nem véletlen, nem egyedi eset. Nagyon jól emlékszem rá, hogy a szemináriumi légkört milyen döntően urallta az egyes kispapok EGYÉNI, SZEMÉLYES "hitélményének" és ugyanilyen inndividualista "hivatásának" őrizgetése. Az ÖN-védelem...

Miközben a Biblia Istene nem csak Jézus szavaiban és tetteiben szól sorozatosan, rendszerszinten arról, hogy az Isten elsősorban a _ MÁSIK EMBERBEN _, és még inkább a _ MÁSIK EMBER-ÉRT, a többiekÉRT, másokÉRT van jelen számunkra, és szól hozzánk.

Legutóbb, ehhez a bejegyzéshez fűzött kommentek között ez a hozzászólásom szólt erről: @jabbok:

Az utolsó ítéletről szóló példabeszédtől

- az utolsó vacsorán és az "ÚJ" főparancson ("szeressétek EGYMÁST - úgy, ahogyan én szerettelek titeket") keresztül

- a Péternek feltett három kérdésig és válaszig ("Szeretsz engem? - Akkor legeltesd ŐKET!"), vagy

- a János levelekig ("Szeressük EGYMÁST, mert aki az EMBERTÁRSÁT szereti - az ismeri az Istent"),

- vagy a Jakab levélig ("Isten és az Atya szemében ez az igazi, tiszta vallásosság: meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket, és tisztán maradni a világ szennyétől"; vagy "mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik testvérnek nincs ruhája és nincs meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: „Menj békében, melegedj, és lakjál jól!”, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog. Azt is mondhatja valaki: „Neked hited van, nekem meg tetteim.” Ha tettek nélkül megmutatod nekem a hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked a hitemet. Hiszed, hogy csak egy Isten van, s jól is teszed. Ám ezt a gonosz lelkek is hiszik, mégis remegnek", stb, stb)

- vagy a Korintusi levél megállapításáig ("a Lélek adományait mindenki azért kapja, hogy használjon vele" - ti. MÁSOKNAK)

- ezek nem kiragadott mondatok, nem belemagyarázott gondolatok... Ez maga A fő, az új parancs.

türkiz 2020.08.04. 11:01:05

Kedves @galeridacristata:
köszönöm a megosztásod! Minden világos! Sokkal finomabban, árnyaltabban, de ugyanazt hordozod, mint amiről Pacsy ír. Vitathatatlanul szép, és bizonyára nagy gazdagodás! Nekem jól esne itt meg is állni. Nem tudok. Mert általánosságban igaz az is, amiről nem írtok, hogy a benne megélhető, megtapasztalható legnagyobb csodánál is NAGYOBB a benne rejlő veszély... ((Sajnos, épp ilyenbe futottam bele valakinél az elmúlt időszakban; ennek feldolgozásán dolgozom jóideje tehetetlenül!)) 
Nézd! Valójában eme "iskola" lehetséges zsákutcás kifutását, torzító elemeit először szemlélődő lelkigyakorlatokon tapasztaltam meg. Később szerencsére engem is megérintett a szele, épp csak annyira, hogy tiszteljem azt az erőt, mely bárkit elvihet. És tényleg bárkit! :-( A fejemmel, a szívemmel még most is alig tudom felfogni. 
És az(!) az alapja, amiről Jabbok ír. Bíró Laci bácsi úgy definiálta ezt a jelenséget: "steril istenkapcsolat". Csak én és Ő. Hosszú távon jól be is zárulHATunk ebbe a csodás világba. S ha csakugyan steril marad, nem "szennyezi" harmadikként az Élet, (vagy ahogy Jabbok mondaná, nem másokért élővé tesz bennünket, nem formál cselekvővé, szolgálatkésszé, felelőssé), akkor anélkül, hogy tudnánk róla egyszercsak a pszichénk Istenével folytatunk elmélyült imaéletet. 
Durván leegyszerűsítve! Csak, sajnos, most egészen konkrét esetek állnak előttem!

Az elmúlt hónapokban sokat gondolok arra, hogy a psziché az emberben valamiképp hasonlít a Bábel tornyára: minél többre vágyunk az istenlátásban, minél többet akarunk Istenből, annál nagyobb eséllyel fog Ő maga megálljt parancsolni. (És nem árt kőbe vésni, ha Ő összezavar valamit, akkor az sok esetben kimozdíthatatlanul össze is lesz zavarva! Szerintem ez rosszabb, mint a vakfoltjaink jelenléte az életünkben, pedig nekem ezt is olyan nehéz elfogadnom, értenem.) Nyilván nem a vágyainkkal és nem az akaratunkkal van baj, mi más lehetne az ember igazi célja, életének valódi értelme! Egyféle realitásvesztés volna? Nem tudom. Csak azt, hogy Odafenn nem nézik jó szemmel. Az én életemben klasszikus értelemben kimaradtak a lelki vezetők, lelki útmutatók, megvallom, talán egy kezemen meg tudom számolni mennyi klasszikus értelemben vett lelki irodalmat olvastam, de ahogy öregszem egyre jobban értem a nagy "szentjeink" melletti értetlen, igazságtalan, bántó, sok esetben durva, vak(nak tetsző) lelki kísérőket. Ez talán nem is mehet másként (értsd jól!), bizonyos értelemben a középkor "bölcsebb" volt a mainál.

Ugyanakkor nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy kinél-kinél tényleg mások a működések, hogy szűk teret enged a látásom, hisz az is csak egy a sok között. Belátom, mert tapasztalom, hogy csakugyan sokan tudják élni mások életét. Kapnak értékeket, irányokat, élménybeszámolókat és valahogyan hagyják összemosódni magunkban, még a legbelső folyamataikban is a közvetett és közvetlen megtapasztalásaikat. Lehet, hogy csupán ennyi a különbség! Én itt, talán életem egyetlen területén kicsi koromtól önfejű és makacs voltam, soha nem hagytam, hogy mások befolyásolják, helyettem írják, amit nekem kell bejárnom és pont úgy, ahogy (Vele) képes vagyok rá. Mindig szerettem magam meglepni (Általa). Talán ez tett óvatossá, fokozottan érzékennyé, hisz állandó társam volt a félelem, a kétely. Belső folyamataimban soha nem tudtam magabiztos lenni, soha nem mertem magamra támaszkodni. Abban, hogy "mit-kellene-éreznem-megtapasztalnom-magamon-magamban" az emberi psziché egyik legnagyobb kísértését látom. Bármit képesek vagyunk produkálni ezen a "szinten" anélkül, hogy felismernénk/belátnánk. És ez nem a psziché hibája! Azé, aki ilyen szituációt teremt köré, és azt hiszi, ő kivétel, ő képes irányítani az irányíthatatlant. 
Lehet, hogy ez az öregedés egyik legbiztosabb jele, de jóideje egyre konzervatívabbnak élem meg magam, mert nekem itt is minden a tiszteletről (megbecsülésről, diszkrécióról) szól. Tisztelem-e mindazt az erőt, mely megmutatkozik körülöttem, bennem, felismerem-e, megbecsülöm-e?
Hiszem, hogy Isten legjobb tanítómesterünkké az Élet által lehet, ha itt sikerül jól kapcsolódni Hozzá, akkor véleményem szerint mindegy lesz a színtér, ajándékká, útmutatóvá lehet talán egy ilyen pacsyféle-iskola is, bármilyen típusú lelkigyakorlat...
Pár napra megint elutazom, kicsit kapkodtam most, de szerettem volna reflektálni! Még egyszer köszönöm a soraidat, érdekelnek a meglátásaid!

@jabbok: Pont így, kedves Barátom! Pont így! (ölelős szmájli)

jabbok 2020.08.04. 11:03:18

@galeridacristata: az is elgondolkodtató tény, hogy Jézus egy szöveges imán kívül semmilyen imádságos, meditációs vagy lelkigyakorlatos "technikát" nem tanított, és nem hagyott meg, hogy tanítsa az egyház.

Ráadásul Jézus volt az egyetlen a vallásalapítók között, aki nem tanított és nem hagyott hátra ilyesmit.

Vajon miért?
_________________
Tévedés ne essék, én is járok lelkigyakorlatra, és katolikusként tisztában vagyok vele, hogy az egyház hagyománya is a tanítás része. Nem a csendes, magányos lelkigyakorlatok ELLEN beszélek - de a fenti kérdést mégis fontosnak tartom.

Az EGYENSÚLY miatt.
Persze lehet, hogy az én tapasztalati köröm téves.

jabbok 2020.08.04. 13:37:11

@türkiz: hú, ilyeneket kapkodhatnál többször ;). Ezt a "belső Bábel" hasonlatot még sokáig emészteni fogom, amíg egészen megértem, integrálom... Köszönöm! Ahogy sok mást is - most elsősorban talán pl. az általad említett, általam valószínűleg nem is ismert "egészen konkrét esetek"-re utalást.

Néha már úgy érzem, hogy az én szememmel, valóságészlelésemmel van a baj... Leginkább éppen olyankor, amikor az egyház szorosabb belső köreiben próbálom megfogalmazni, és magam is újragondolni, a többiek tapasztalataival ütköztetni a saját meglátásaimat és tapasztalataimat. Olyan fura kettősséget találok: amíg spontán beszélgetünk, mindenki, vagy majdnem mindenki hasonlóan látja az egyes (nem kevés) konkrét eseteket, az egyéni és a közös válságtüneteket - de amint az okokra, az összefüggésekre terelődik a szó, mintha egyszerre az ájtatos régi közhelyek, és a mai lelkiségi klisék mögött eltűnne minden realitás-érzékelés, elemzési szempont. Persze én úgy érzem ilyenkor, hogy csak a többieké ;))

Nem mintha többen ugyanazt látva nem tévedhetnénk ugyanúgy - mégis különösen fontosak nekem az ilyen visszajelzések, mint ez a legutóbbi: hogy mások sem elvont elméleti / spirituál-teológiai úton jutnak ugyanarra a felismerésre, hanem szintén "egészen konkrét esetek", mégpedig egyáltalán nem ritka, nem kivételes esetek alapján...

galeridacristata 2020.08.04. 14:48:29

@jabbok: Úgy gondolom, hogy az istenkapcsolatom hitelességének egyik fő kritériuma az, hogy mennyire tudom az embertársaimat szeretni. Nem szeretnék vitát most nyitni Jálics atyáról és a meditációs lelkigyakorlatról (bár nekem sokat segített egy komoly elakadásomban az imaéletemben, mégis vannak nekem is vele fenntartásaim), mégis az ő egyik szimbólumát hoznám ide, amely mint minden más szimbólum bizonyára sok szempontból hiányos, leegyszerűsítő és iskolapélda, mégis van egy szikra benne, amivel ki tudok fejezni valamit abból, amit ebben a példában tapasztaltam és hiszek. Valami ilyesmit mond Jálics atya: egy szívünk van szeretni Istent, az embertársainkat és önmagunkat. Ezért azt is mondhatnánk, hogyha 100 emberből 50-et szeretek, 30 közömbös és 20-at gyülölök, akkor Istent is 50%-ban szeretem, 30 %-ban közömbös számomra és 20%-ban gyülölöm. Persze ez így nagyon iskolás, ettől sokkal de sokkal több érzelem van, és Isten működését sem lehet számokban kifejezni, és ennyire analitikusan tárgyalni a lelki folyamatokat. Ezt már (szinte) eretnekségnek tartom. Most itt inkább csak azt szerettem volna leegyszerűsítve kifejezni, hogy nagyon komoly összefüggést feltételezek az Isten és az embertársaim, sőt az önmagam szeretete között.
Nekem az a tapasztalatom, hogy amit a személyes imában megtapasztalok, az engem segít jobban szeretni az embereket. Az a mód, ahogyan Isten megsejtem az imában, segít megsejteni Őt az emberekben. És ha már valakiben meg tudom Őt sejteni, akkor sokkal könyebb szeretni azt az embert.
Sajnos az életemben komoly tragédia származott abból, hogy emberek, akik rengeteget, de tényleg rengeteget imádkoztak, és életükben első helyre helyezték az Istennel való kapcsolatukat, nem tudtak szeretni engem, és igazságtalan döntést hoztak felőlem. Megtapasztaltam ennek a botrány voltát, ennek a veszélyét. A saját életemben is bizonyára voltak ilyenek. Valószínű több időre van még szükségem, és nagyobb nyitottságra a Szentlélek megvilágosító kegyelmére, hogy a saját életemben is ennyire drámaian (f)elismerjem, ahol hasonló hibába esek.
Amennyire értelmezni tudom, az én lelki utam úgy kezdődött, hogy Istent valami büntető, halálosztó bírónak gondoltam. Ezért nem sokat foglalkoztam vele, hanem próbáltam szeretni az embereket, és hálás voltam az emberek szeretetéért. Éveken át - szinte napi templombajáróként - attól szenvedtem, mintha Isten nagyon távol lenne és velem nem foglalkozna. Persze közben féltem is volna attól, hogy ez a büntetőbíró mit tesz majd velem, ha egyszer elkezdem érdekelni. Aztán zárt, csendes lelkigyakorlatokon megtapasztaltam valamit. Magával ragadó volt, vonzó, szédítő. Hosszú idő után megkockáztattam azt mondani, hogy ez Istenből volt valami. És aztán elkeztem keresni, hogy a mindennapi életemben ez a "valami/Valaki" hol ismerős, hol van jelen. És elkezdtem (f)elismerni a személyekben, kapcsolatokban, eseményekben. Egy idő után pedig a múltamban, abban a szeretetben, amit emberi kapcsolataimban megéltem. Az én olvasatom - és elképzelhetőnek tartom, hogy tévedek - erről az, hogy mivel egy negatív kép élt a fejemben Istenről, nem tudtam őt (f)elismerni Istenként, de azért érintett, csak az emberi kapcsolatokon keresztül. Aztán, amikor valahogy megnyíltam arra, hogy Ő személyként közel jöhet hozzám, és volt tapasztalatom róla, hogy milyen ez a találkozás a csendben, akkor meg elkezdett összeállni a kép, és elkezdtem őt (f)elismerni egyre több helyen, és személyben és eseményben a jelenemben és a múltamban.
Ezt most itt nagyon idealisztikusan hangzik és megint iskolapéldásan írtam le. Ezt én is érzékelem. Persze most is sokszor elzárkózom, ellenállok, kételkedek. De a folyamat íve remélem így tart, akkor is, ha vannak kisebb-nagyobb vargabetűim.
Ezért, ezzel a tapasztalatrendszerrel nekem nagyon fontos az, hogy az Istennel való kapcsolatom ne legyen steril, ne legyen individuális, ne szakadjon el az emberi kapcsolataimtól. Hiszen azokban tudtam először megengedni magamnak, hogy elidőzzek Isten érintésében, még akkor is, ha nem mertem Őt Istennek hívni!
Azt gondolom, hogy "az a személytelen szépség", amit egy meditációs lelkigyakorlaton meg lehet tapasztalni, valóban nagy veszélyt rejt magában, hogy leragadjunk nála. És ilyenkor, egy idő után, valószínűnek tartom, hogy önmagunknál ragadunk le, és elidegenedünk mind Istentől mind az emberektől. Mégis, bízom abban, hogyha lelkiismeretesen újra meg újra felteszem magamnak a kérdést ezzel a "személytelen szépséggel" kapcsolatos tapasztalataim után, hogy mit mond ez el számomra Istenről, mit mond el a kapcsolatunkról, hogyan alakítja a kapcsolatunkat, hogyan segít engem nemcsak Istent jobban szeretni, hanem önmagamat és az embereket is, akkor Isten kegyelméből ezek a tapasztalatok segítenek, hogy hitelesebb, érettebb, odaadottabb keresztény legyek.
Az az intuícióm, hogy azért, mert ezt a "személytelen szépséget" megtapasztalva, valahogy azt az erőt érintem, amely Istenből fakad, és amelyet Isten az életerőmként ajándékoz nekem.

galeridacristata 2020.08.04. 15:17:51

@türkiz: Köszönöm a soraidat, az érdeklődésedet a megosztásom, gondolataim felé. :-) Örömmel osztozom, amikor azt tapasztalom, hogy ezzel gazdagítok és nem megsebzek másokat. Nagyon igyekszem árnyalni, de ha valahol nem sikerülne nekem, megköszönöm, ha felhívod rá a figyelmemet!

Valahogy így látom én is, ahogy írtad:
"Hiszem, hogy Isten legjobb tanítómesterünkké az Élet által lehet, ha itt sikerül jól kapcsolódni Hozzá, akkor véleményem szerint mindegy lesz a színtér, ajándékká, útmutatóvá lehet talán egy ilyen pacsyféle-iskola is, bármilyen típusú lelkigyakorlat..."

A lelki élet sterilitásának veszélyétől én is tartok. Saját életemben is voltak olyan tapasztalatok, hogy nem értettem, hogy emberek, akiket anyira elkötelezett imádkozóknak láttam, akik annyira azt fejezték ki, hogy minden erejükkel Istennek akarják átadni magukat, hogy tudnak annyira szeretetlenek lenni, hogy tudják annyira elzárni a szívüket a sebzett embertől. Engem elbizonytalanított, és megrémített, hogy vajon nem csak áltatom magamat, amikor azt gondolom, hogy termékeny az Istennel való kapcsolatom. Igyekszem ébernek maradni ebben a kérdésben, és figyelni a környezetemből való visszajelzésekre. Remélem Isten megment ettől a csapdától, és én pedig be tudom fogadni ezt a megmentést.

Foglalkoztat az is, hogy mi az Isten szerepe és mi az én szerepem a kettőnk kapcsolatában. Mert igaznak tartom azt is, hogy a lelki élet kemény küzdelem (és akkor ez az én oldalam), és igaznak tartom azt is, hogy a lelki élet Isten ingyenes kegyelme (és akkor ez az Isten oldala). Itt is próbálom a "két szembenálló értéket" valahogy egységben látni, és nem kijátszani egymás ellen. Megvallom, hogy ez nekem különösen is nehéz, és nagyon sokat küzdöttem már ebben a témában, és ahogy elnézem... valószínű még fogok is...
Azt hiszem, hogy minden "iskola", ami így leír folyamatokat, kategóriákat az főként az ember oldaláról ír. Csak hogy mi ennek a leírásnak a helye, a súlya, a szerepe abban az egészben, ami a lelki út, ami az Isten és az ember kapcsolata?
Ezt fontos kérdésnek tartom. Szerintem, ha ez nincs tisztázva, akkor nagyonis megvan a reális veszélye, hogy Bábel tornyokat építünk, és magunkra figyelünk ott, ahol Istenre kellene, vagy fordítva.
Nem tudom, ha érthetően tudtam ezt megfogalmazni.

pacsy 2020.08.06. 08:36:55

@Othar: kituntetve erzem magam, hogy megprobaltal belegondolni abba, amit irtam. (Nem mintha a tobbiek nem, csak Te szinte szo szerint.

"a tudományos eredmények felhasználásának lehetnek korlátai, de a tudományos igazság szerintem meghaladhatatlan."

Szerintem viszont a heliocentrikus vilagkep tudomanyossaga, vagy a flogisztonelmelet tudomanyossaga igenis meghaladott hu.wikipedia.org/wiki/Flogisztonelm%C3%A9let - es ezek csak kiragadott peldak a tudomany hosszu tortenetebol. (Aminek meg csak a legelejen jarunk...) Ha egyszer van idod, es erdekel, esetleg olvass bele egyszer Thomas Kuhn konyvebe a Tudomanyos forradalmak szerkezeterol (1962). Torteneti kontextusba helyezi a tudomanyt, nagyon fontos kovetkezmenyei lettek, filozofiailag is (tul azon, hogy nepszeruve tette a "tudomanytortenetet" mint tudomanyagat). Elvezetes olvasmany!

"Ez nem a tudomány érvényességi körét érinti, hanem a hasznát és a felelős művelését. (...) Hogy egészíti ki vagy korrigálja a hit mondjuk a magfizikát vagy a szerves kémiát?"

Igazad van, talan szerencsesebb lett volna nem "ervenyessegi kort" irni, hanem "jogosultsagi kort". Newton torvenyei, vagy Eistein elmelete termeszetesen (a maguk keretei kozott) ervenyesek maradnak, de a (naiv) tudomany (-hit) korrekciora szorul - ahogy irtam is - peldaul etikai vonatkozasban. (Peldaul, hogy "nem szabad varosokra atombombat dobni!" - ezt az elvet nem tudod levezetni egyetlen fizikai vagy matematikai egyenletbol sem! Ferenc papa megsem veletlenul deklaralta erkolcstelennek ma mar az atomfegyverek birtoklasat is. Apropo, ma van a Hiroshimai atomtamadas evforduloja...) Igy ertettem, hogy "A hit így visszanyeri korábban elveszített szerepét, és gyakran a megelőzőnél is jóval nagyobb jelentőségre tesz szert". (Ezt egyebkent, mutatis mutandis, meg Harari is elismeri a Homo deusban.)

Elnezest, hogy nem mentem reszletekbe.