Jezsuita bloggerek

A felmérések szerint az internethasználók naponta átlagosan 70 percet töltenek a YouTube-on. Ez ugyebár több mint egy óra – ami óriási szám! Különösen ha figyelembe vesszük, hogy ez az idő általában haszontalan rövidfilmek nézegetésével telik. No, persze, nem azt akarom mondani, hogy csak „hasznos” dolgokat szabad néznünk – távol legyen tőlem! Azon sem akarok rugózni, hogy milyen könnyen függővé lehet válni a YouTube-videóktól (mindkét téma inkább önálló posztot érdemelne). Most inkább csak arra szorítkozom, hogy a segítségeteket kérjem annak felderítéséhez, mivel tudna hozzájárulni a legnagyobb és legnépszerűbb videómegosztó portál a lelki életünk kibontakozásához. Hiszen nyilvánvalóan ez minden „teremtett dolog” értelme és célja. Az ember által teremtett dolgoké is...

Itt a remek lehetőség! Van kedvetek megosztani egymással olyan „tartalmakat” (szóval ajánlani olyan rövidfilmeket vagy hosszabb mozikat), amelyek titeket az Isten felé vezető úton segítettek? Méghozzá széles értelemben: esetleg egyszerűen csak tetszettek és gazdagítottak benneteket.

Ezekben a napokban az egész világot „lázban tartja” a koronavírus gyors terjedésének híre. A halálesetek és betegségek száma óránként növekszik. A helyzet még nem katasztrofális, ám komor és halálos légkör uralkodik Kína egyes területein, a szomszédos országokban és az egész világon. Mindenkinek fontos a koronavírussal foglalkozni, és mindenki azt reméli, hogy a kutatók igyekeznek gyógymódot keresni és az ellenvakcinát kifejleszteni.

Történelmünkben mindig jelen volt a betegség. Az embereknek néha meg kell birkózniuk a járványokkal, melyek számtalan áldozatot követeltek el (HIV/AIDS, fekete himlő, spanyolnátha, kolera, malária, sárgaláz, SARS, ebola stb.). A Bibliában járványok idejéről is olvashatunk; ezekben a szentírási szakaszokban fontos tanulságok szerepelnek a járványokról.

Az utóbbi időben sokszor találkoztam azzal – és számos tapasztalatot szereztem arról –, amit katolikus körökben általában „megosztásnak” szoktak nevezni. Arról a tapasztalatról van szó, amikor felnőtt emberek személyesen vagy közösségi szinten feltárják egymás előtt a személyes dolgaikat, kimondanak bizonyos belső dolgokat, vagyis megosztják a „titkaikat”, megosztják önmagunkat másokkal. Nagyon gyógyítónak tartom ezt a gyakorlatot. Elmesélek néhány példát.

Nemrég azon a teológiai fakultáson, ahol dolgozom, egy teljes délelőtt tanszéki értekezletet tartottunk. Heten vagyunk főállású tanárok a Fundamentális Teológia Tanszéken (ketten nők, öten pedig jezsuiták). Első napirendi pontként azt javasoltam, kezdjük azzal, hogy „személyesen megosztjuk egymással szakmai életünk néhány részletét”. Engem is meglepett a gyakorlat hatása. Körülbelül háromnegyed órán át mindenki magáról beszélt, elmondta, amit odavalónak érzett. Ám már 5-10 perc elmúltával érezhetően megváltozott a hangulat: a megosztás egész egyszerűen „bemélyült”, s magam is csodálkoztam, milyen felszabadítóan hatott ez ránk, résztvevőkre. Azt érzékeltem, hogy a szokásos irigység és rivalizálás szinte magától, mintegy varázsütésre megszűnt. (Remélem, senki se botránkozik meg azon, hogy ilyesmit említek – bizony, ilyesmi papok és szerzetesek között is előfordul: sajnos nem vagyunk különbek különösen ha a munkaterületek összeérnek, könnyen jelentkeznek érdekellentétek.)

A tolerancia útját[1] a XVI. századi humanisták, elsősorban Erasmus és követői egyengették. Ám nincs közvetlen átmenet tőlük a felvilágosodás filozófusaihoz és teológusaihoz.[2] A tolerancia történetének útja kacskaringós. Tolerancia és intolerancia együtt jár az újkori Európa országaiban; ezt a társadalmi-politikai események konkrét története igazolja. Legtöbbször a politika, a „raison d’Etat” győz a teológián, a fanatizmus a józan észen. Egyesek igen gyakran a saját igazukat azonosítják az Igazsággal, vagy ugyanazon személyek égetik azt, amit korábban imádtak.

Közép-Kelet-Európában, Lengyelországban és Erdélyben bonyolultabb a helyzet, mint ahogy gyakran bemutatjuk. Lengyelországban az üldöztetések elől Németalföldről menekülő „eretnekek” (anabaptisták), a „lengyel testvérek”, vagyis „ariánusok” (Kis-Lengyelország) és a „cseh testvérek” (Nagy-Lengyelország), valamint Varsó körüli zsidó szórványok meggyengítik a latin katolicizmust (a korábbi államvallást) és az ortodoxiát. A hitvallásoknak ez a mozaikja Lengyelországban mintegy kikényszeríti a vallási toleranciát. Hasonlóképpen, Erdélyben is meg kell oldani a négy vallás együttélését, itt is a továbbélés követeli a „vallási békét”. Általában az elcsituló vallásháborúk lassan a „türelmi rendeletekhez” vezetnek, ha az államérdek ezt kívánja.

Ezekben a napokban az egész világot „lázban tartja” a koronavírus gyors terjedésének híre. Kína számos városában kijárási tilalmat rendeltek el. A hatalmas ország egyes területein komor és halálos légkör uralkodik. A hatóságok helyenként agresszív módon igyekeznek megfékezni a veszélyes járványt, amely már más országokban is felütötte a fejét. Keresztényként egyelőre nem tudunk alkalmasabban segíteni, mint hogy imádkozunk a járvány megfékezéséért és a betegségben szenvedőkért.

Amikor először láttam A két pápa című filmet, jó ideig erős ellenállást tapasztaltam magamban, ami aztán fokozatosan enyhült, végül rokonszenvvé alakult. Már az első vetítés után úgy álltam föl, hogy összességében szép alkotást láttunk, ami mégsem lett valami botrányfilm, hanem egész jó népszerűsítője a katolikus egyháznak. A komoly dolgok mellett szórakoztató, van benne játék és humor. A két egyházfő kezdeti konfliktusos szembeállítása fokozatosan enyhül, a szenvedélyes vita testvéri találkozássá alakul, ellenfelekből társak lesznek, így a film a vezetésről való lemondás és átadás példabeszédévé válik. Ahogy a 444 újságírója, Urfi Péter fogalmaz: a mű azzá válik, „aminek az ötletgazda-forgatókönyvíró szánta: »a tolerancia, az egymásra figyelés, a megértés iránti egyetemes vágy« történetévé”.

A nézőben mégis felmerül a kérdés, hogy a látottakból mi valósághű, mi fikció, és mi az, ami egyáltalán nem így történt vagy egyenesen torzítva mutatták be. A következőkben ezt szeretném körbejárni, inspirálódva a már megszületett elemzésekből (America Magazine, Magyar Kurír, Mandiner, SZEMlélek, Robert Barron, Thinking Faith), és néhány pontot tovább elmélyítve.

A következtetés, röviden: amit hitelesnek látok, az többnyire Jorge Mario Bergolio alakja. Ami fikció: a film központi cselekménye, vagyis a két egyházfő találkozója. Ami viszont meglehetősen torz: Benedek pápa ábrázolása.

De Bergoglio sem az a liberális reformer, mint amilyennek a filmben megjelenik. Mindazonáltal mélyebb szinten találok a műben olyan üzenetet is, ami mélységesen igaz.

Tíz év telt el azóta, hogy XVI. Benedek pápa meghirdette a Papság Évét, amelynek során világszerte eszmélődtek, konferenciákat tartottak, tanulmányokat közöltek a papság válságáról, annak mély gyökereiről, így a hit és a hűség válságáról. Akkor a Távlatok 85. számát (2009. Magyarok Nagyasszonya) e témakörnek szenteltük Most, hogy heves vita folyik a cölibátusról és vele kapcsolatban a szolgálati papság mivoltáról, megismétlek néhány tényt és megfontolást akkori szerkesztőségi bevezetőmből, valamint vezető tanulmányomból. (Ajánlom e számból még Nemeshegyi Péter SJ és Török Csaba teológusok tanulmányait.)

A következő teológiai megfontolások az ökumenikus párbeszéd (szolgálati papság – Eucharisztia) szempontjából is alapvetőek. (A most kezdődő ökumenikus imahét során megfontolandók.)

Hatvan évvel ezelőtt, 1960. január 4-én hunyt el váratlan balesetben a Nobel-díjas francia író, Albert Camus (1913-1960). Barátja, Michel Gallimard sportkocsiján Párizsba utaztak vissza karácsonyi szabadságukról, amikor Petit-Villeblevin-nél halálos kimenetelű balesetet szenvedtek: autójuk egy út menti fának csapódott.* Az „abszurd ember” abszurd halála, mondták egyesek. Pedig az algériai származású francia író akkor már túl volt fiatalkori abszurd korszakán: humanizmusáért, az emberi jogok védelméért folytatott küzdelméért 1957-ben már átvette az irodalmi Nobel-díjat. Mi, magyarok azért is megszerettük, mert határozottan kiállt az 1956-os forradalom mellett – eltérően számos francia baloldali értelmiségitől. Ismeretes, hogy Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir, a híres baloldali írópár, éppen Camus kommunizmuskritikája miatt szakított korábban egzisztencialista barátjukkal.

Etty Hillesum és Mózes Kor Éva. Mindketten zsidók, és átélik Auschwitz borzalmait. Etty 1943 novemberében veszíti ott életét, Éva tavaly, 85 évesen hal meg Auschwitztól nem messze, éves látogatása során. Egyikük sem akar áldozat maradni, hanem a megélt szenvedésüket úgy építik be életükbe, hogy valamiképp a megbocsátás követeivé válnak. Két nő, akik arra tanítanak, hogy a megbocsátás az egyedül járható út. A gyűlölet rombol, bosszút szül, fogollyá tesz, és arra kényszerít, hogy életemet mások áldozataként éljem. A megbocsátás felszabadít arra, hogy felismerjem: ura vagyok döntéseimnek, és szabaddá válva, erőimet mások szolgálatára, a világ jobbá tételére állíthatom, nem saját sebeim nyalogatván. Fontos üzenet napjainkban, amikor a politikai, közösségi és családi élet döntéseit olykor a harag, a bosszú vagy a gyűlölet motiválja.

Decemberben sokan megnézték A két pápa című filmet Sir Anthony Hopkins és Jonathan Pryce kiváló főszereplésével. Az angol–olasz–argentin–amerikai drámát a Netflix készítette és forgalmazza. A film rendezője a brazil Fernando Meirelles, akinek neve az Isten városa, Az elszánt diplomata vagy a José Saramago regényéből készült Vakság révén lett ismertté.

Ismertetését a Magyar Kurír egy sarkító hivatkozással kezdte: „»A Katolikus Egyházban nem létezik nagyobb ellentét, mint a XVI. Benedek és utódja közötti« – írja Andreas Englisch német újságíró A Vatikán harcosa című könyvében. Véleményével valószínűleg nincs egyedül – fűzte hozzá a katolikus hírügynökség. – Nálunk, Magyarországon is sokan úgy látják, hogy az egykori és a jelenlegi egyházfő megnyilatkozásaiban tapasztalható különbség nem csupán stílusbeli.”[1]

Valóban, a különbség nem csupán „stílusbeli”, amit a film jól illusztrál valós és fiktív epizódokkal, de a német újságíró sarkított véleményét és egyes hazai blogok felületes és torzító véleményét árnyalnunk kell.[2]

Egy másik kritikus hasonlóan jelezni akarja a „paradigmaváltást”, bár kicsit torzítón a „hatalomátvételre” helyezi a hangsúlyt: „Nehéz kérdés a hatalomátvétel a Vatikánban, hiszen nemcsak egy nagy tiszteletnek örvendő hivatalról van szó, de világnézeti paradigmaváltásról is – és ezt az Anthony Hopkins–Jonathan Pryce páros teszi számunkra is érthetővé.”[3]

Hogy a filmben mi a valóság és mi a fikció, arról az amerikai jezsuiták America című folyóiratában olvashatunk.[4]

A szerencse úgy hozta, hogy mindjárt azután néztem meg az alkotást, miután elolvastam Ferenc pápának a Római Kúriához intézett 2019. december 21-i beszédét.[5]