Jezsuita bloggerek

Valamit az időről és Jézus Krisztusról szeretnék mondani; az újév jó alkalom erre. Arról, hogy ebben az emberi történelemben Jézus Krisztus a reménységünk.

A naptári év fordulója a számadás ideje: sokan visszanéznek ilyenkor az elmúlt esztendőre, és szokás előre is tekinteni. Sokan terveket készítenek azzal kapcsolatban, ami vár rájuk. Vannak, akik fogadalmakat is tesznek. Mindez épületes elfoglaltság ebben az időszakban – talán szükséges is. Ami elmúlt – az fontos! Azért van jelentősége, mert beépült az életünkbe.

Ismerek valakit, aki szilveszterkor mindig beül egy kápolnába, és végiglapozza a naptárát. Lassan forgatja a lapokat, s közben hagyja magára hatni az elmúlt évben vele történt eseményeket. Próbálja felidézni azokat a belső képeket, amiket hátrahagytak, érzékelni azt is, hogy milyen „utóízt” érez a szájában, ha rájuk gondol. Bizonyos értelemben újra átélni igyekszik az eseményeket: mint mondja, azt szeretné, hogy Isten jelenlétében valamiképpen a helyükre kerüljenek a dolgok. Próbálja elfogadni őket, akármiről – akár jóról, akár rosszról – legyen szó. Ismerősöm hisz abban, hogy Isten a történelem Ura, aki ha megengedte, hogy egy adott esemény megtörténjen az életében, valamiképpen értelmet is tud adni neki a személyes üdvösségtörténetében. Ez ad erőt, hogy semmit se tagadjon le vagy szépítsen meg a múltjából – azt sem, amit bűnbánattal idéz fel.

Ugyanez áll a jövőre is. Az újév elején sokan tervezgetni szeretnek: általános emberi dolog, hogy szeretnénk jobbra fordítani a magunk és a számunkra fontos emberek életét. Igyekszünk mintegy „beavatkozni” a világ folyásába, vagy csak vágyunk arra, hogy életünk valamiképpen rendeződjék: például hogy le tudjuk küzdeni egynémely rossz szokásunkat, vagy új prioritásokat, fontossági sorrendet igyekszünk felállítani. Vannak, akik elhatározzák, hogy mostantól rendszeresebben fognak nyelvet tanulni, többet igyekeznek sportolni, megvalósítják ezt vagy azt a célkitűzésüket...

Életem során többször megtapasztaltam, hogy a kevesebb több. Olykor, amikor különleges, rendkívüli dolgokat akartam, éreztem belül, hogy valami elvész és tönkremegy. Túlságosan az eredményre koncentráltam, közben pedig megfeledkeztem a körülöttem élőkről és önmagamról. Mintha csak egy nagy gépezet része lettem volna, bedarálva az elvárások, követelmények mókuskerekébe.

Az élményektől, eseményektől, ingerektől zsúfolt világunkban gyakran azzal védekezünk, hogy automatikus üzemmódra váltunk, és életünket felszínesen éljük. Nem találunk már örömet és ízt életünkben. Valami hiányzik. A következő írásban arra keresem a választ, hogy mi segíthet visszatalálni az élet szépségéhez, teljességéhez és egyszerűségéhez.

A közelmúltban látogatóban jártam egy katolikus általános iskola egyik hittanóráján. A téma Jézus példabeszédei voltak. Az irgalmas szamaritánus történetéhez ért az óra, és a tanárnő mesélte, magyarázta a történetet. A gyerekek mindennapjaiból vett hasonlatokkal próbálta közel hozni a lényeget. Kereste a kifejezéseket, melyek hasonló érzéseket, asszociációkat váltanak ki a mai kisdiákokból, mint a szamaritánus szó a zsidó hallgatóságból annak idején. Egyszer csak felragyogott az arca, és így oldotta meg: „...Végül egy migránsnak is arra vitt az útja. Amikor meglátta (az út mellett fekvő összevert embert), megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: »Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked.«”

Az óra folytatódott, a tanárnő magyarázta, a szamaritánus miért olajat és bort öntött a sebekre, hogyan működött akkoriban egy fogadó, mi az a dénár etc. Én pedig döbbenten szemléltem magamban ezt a megrázó megfeleltetést. Azóta sokat gondolkodtam azon, miért érintett meg ez a szócsere olyan mélyen. A következőkre jöttem rá: a gyerekek így már könnyedén megértették, hogy miért mondott furát Jézus. A tanárnő nem politikai állásfoglalásként mondta, amit mondott, nem is időzött el itt, épp csak megörült, hogy sikerült jól illusztrálnia a viszonyokat, aztán haladt is tovább.

„Ecclesia semper reformanda”

                                                                Krisztus a Fő szent, de testének tagjai bűnösök,

                                                                ezért az egyház „mindig megtisztulásra szorul,

                                                                szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja.”

                                                                                                 (Lumen gentium, 8)

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) november 13-án körlevelet adott ki Megújulás a szeretetben címmel.[1] A körlevél etikai szempontból áttekinti a következő társadalmi problémákat: népesedési válság, a nevelés-oktatás helyzete, a szegénység problémája, a népmozgások által felvetett kérdések. Veres András, a püspöki kar elnöke Evangéliumi értékrend az emberhez méltó életért című kommentárja elején ezt írja: „Nincs olyan emberi közösség, még az Egyház sem, amelyet ne lehetne és ne kellene állandóan tökéletesíteni. Ezért a pápák rendszeresen adnak ki szociális kérdésekkel foglalkozó körleveleket, amelyeket a helyi püspökkari konferenciák a saját társadalmukra vonatkoztatva értelmeznek.” Veres püspök itt szerencsésen utal az MKPK 1996-os Igazságosabb és testvéribb világot! című körlevelére.

Olvasva az új körlevelet, amely néhány aktuális kérdést tárgyal az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületeként, magam is mindjárt arra az 1996-os körlevélre gondoltam, amely egy nehéz időszakban eligazítást adott az egyház és a politikai közösség kapcsolata, a hívők közéleti elkötelezettsége kérdéseiben. E körlevél több megállapítását ma is érvényesnek tartom.

Egy érdekes könyvbemutató és vele kapcsolatos előadások, tanulmányok is indítást adtak az emlékező reflexiókhoz. 2019. december 12-én mutatták be a 35 éve a Vigilia élén – Lukács László című gyűjteményes kötetet[2], amelyben a piarista tanár, író, teológus, lapszerkesztő gazdag munkásságát idézik fel pályatársai. Ez alkalommal Lukács László – 35 évig a Vigilia főszerkesztője – átadta hivatalát Görföl Tibor teológusnak, aki eddig főszerkesztő-helyettes volt.

Az említett tanulmánykötetben (44–56. oldal) felfigyeltem Csaba László közgazdász Katolicizmus, társadalom, Vigilia című írására. Az éleslátó szakember a magyarországi katolikus egyház és a politikai társadalom kapcsolatának száz évét tekinti át madártávlatból, többször találó célzásokkal és kellő kritikával, helyenként azonban egyoldalú nézettel. Anélkül, hogy végigvenném elemzéseit a magyar valóság évszázados alakulásáról, teológusként kiegészítésként megvilágítom a katolikus egyház és a politikai közösség kapcsolatára vonatkozó egyházi tanítást. Végül kitérek Prohászka Ottokár gyakran félreértett/magyarázott szerepére az ország 1919 utáni erkölcsi megújulásában, illetve megvilágítom a II. vatikáni zsinatot fél századdal megelőző egyházi reformtörekvéseit, amelyek Ferenc pápa korában is időszerűek.

Dr. Petrás Éva történész új könyvét (Álarcok mögött – Nagy Töhötöm élete, ÁBTL – KRONOSZ, Budapest–Pécs, 2019) Nagy Töhötöm (1908–1979) jezsuita szerzetes életéről, egyházpolitikai szerepjátszásáról, alakváltozásairól szakszerűen bemutatta Bánkuti Gábor történész november 21-én az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL). Megismételte Petrás Éva kifejezett szándékát: a szerző részrehajlás nélkül kívánta ismertetni ezt az ellentmondásokkal teli, kalandos életutat, ezt a „félelmetes labirintust”; nyitva hagyta és az olvasóra bízta a választ arra a kérdésre: ki is volt igazában Nagy Töhötöm?

Nem sokkal a legutóbbi konklávé után Antonio Spadaro SJ, a Civiltà Cattolica főmunkatársa hosszú interjút készített Ferenc pápával, aki arra a kérdésre, hogy az ignáci lelkiség melyik eleme segíti őt a legjobban szolgálata megélésében, habozás nélkül azt válaszolta, hogy a megkülönböztetés^[1]. Ez a téma azóta is gyakran előfordul Jorge Bergoglio beszédeiben és írásaiban. Az Egyház megújulásának egyik fontos szempontját is abban látja, hogy mindinkább megkülönböztető közösséggé váljunk.^[2] De mit is jelent a megkülönböztetés? Hogyan forrásozik ez a pápa jezsuita gyökereiből, és melyek az ő sajátos hangsúlyai? Ebben az írásban az ignáci hagyomány fényében vizsgáljuk Ferenc pápa megkülönböztetéssel kapcsolatos gondolatait.

Remélem, nem hangzik szentimentálisan, és nem is vétkes elbizakodottság, ha azt mondom: úgy érzem, engem Isten már anyám méhében kiválasztott, hogy papjává tegyen. Persze azért elég kacskaringós út vezetett eddig a belső világosságból fakadó felismerésig. Három rövid mozzanatot szeretnék elmesélni, amiket fontosak tartok a hivatásom szempontjából. Hadd kezdjem néhány „kötelező” adattal – hogy aztán hozzáfűzzek néhány „nem kötelező” kiegészítést is.

Hadd írjak néhány szót azzal a szándékkal, hogy valamelyest hozzájáruljak blogunk identitásának tisztázásához és „küldetésének” meghatározásához is (mission statement – ahogy ma mondják). E célkitűzés jegyében talán nem elhibázott ötlet elsőként a Szentírást kézbe venni. Hiszen keresztények vagyunk, okkal hiszünk abban, hogy a Bibliából – amely Isten szava – a hívő ember kihallhatja az Úr szándékát és velünk kapcsolatos akaratát. A címben szereplő „egy-két szó” kifejezés pedig nem átvitt értelemben szerepel. Szó szerint értettem. Alább pontosan két görög szó magyarázatával (egzegézisével) fogok előállni; belőlük igyekszem meríteni. E szavak az Újszövetségben találhatók, és azt remélem tőlük, hogy segítségükkel sikerül némi fényt vetnem arra a vállalkozásra, amelyről a blogunk szól (vagy legalábbis igyekszik szólni).

Mostanában, hogy csapkod körülöttem a halál mennyköve (magyar rendtársak, régi kedves barátok, ismerősök elmennek…), egyre erősebben rám szakad a végesség szomorúsága, a saját végem közeledte előtti szorongás, illetve a nagy, kimondhatatlan Misztérium=Isten körüli szellemvilág iránti kíváncsiság. 2014-es reflexiómat kissé módosítva ma is helytállónak tartom, afféle lelki helyzetjelentésként.

Most már nem viccelődöm, Heidegger öreg bajorját idézve, aki így szól feleségéhez: „Ha egyikünk meghal, én a vidéki házunkba költözöm.” Mindig mások halnak meg! Saját halálunkat nem tudjuk elővételezni. De egyre közelebb kerülök az én halálom órájához, amikor véget ér földi pályafutásom. Bár néha megsuhint a megsemmisülés jeges szele, hittel elűzöm a gonosz kísértést, és ismétlem Kis Szent Teréz szavait: „Nem halok meg, hanem átmegyek az Életre.”

Ha azt kérdezik: „Mi az ember?”, sokan talán azzal az elgondolással értenek egyet, hogy az ember lélekből (ψυχή – psychē) és testből (σώμα – só̱ma) áll. Halála után az anyagi test a porba tér vissza; mivel a lélek a szentség világához tartozik, ezért halhatatlan, és egy másik világba távozik.

A fenti emberek nézete valójában csak az ősi időkből származó viták összefoglalása. Láthatjuk, hogy Platónt nagyban befolyásolta tanára, Szókratész hite. Valójában Szókratész mindig arra hívta az embereket, hogy „vigyázzanak a lelkükre”. Mivel Szókratész számára a lélek sokkal drágább, mint a test, hajlandó volt feláldozni életét, hogy tanúságot tegyen a lélek halhatatlanságáról.