Jezsuita bloggerek

Az alábbiakban egy sor gyakorlati tanácsot szeretnék megosztani veletek, amelyek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy egy idegen kultúrában „elfogadható vendégekké” váljunk. A tanácsok nagyrészt személyes tapasztalatból származnak, bár összeállításukban a brit missziológus Anthony J. Gittins néhány írása is segítségemre volt. Ezek a szempontok talán ahhoz is hozzásegíthetnek, hogy – amennyiben egy ilyen környezetben valaki küldetéséhez az evangélium hirdetése is („hivatalból”) hozzátartozik (például szerzetesek esetében, akiket egy másik országba küldenek) – lépésről lépésre „empatikus misszionáriusokká” váljunk vendéglátóink között.

A felsorolt javaslatok és indítványok bevallottan gyakorlati – pszichológiai, illetve pedagógiai – jellegűek, s e tekintetben néhol talán egyoldalúak is. Esetenként azt a benyomást kelthetik, hogy háttérbe szorul a kereszténység minden körülmények között való hirdetésének evangéliumi követelménye („Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan” – 2Tim 4,2). Csakhogy az a véleményem, hogy nagyrészt nyugati szemléletről árulkodik, ha valaki a kereszténység doktrinális mozzanatát hangsúlyozza túl a gyakorlati vonatkozásokhoz képest. Jézus Krisztus ugyanis nemcsak „igazság”, hanem „út” és „élet” is! (Vö. Jn 14,6). Tudatosan vállalom tehát a félreérthetőség ódiumát annak érdekében, hogy hangsúlyozzam az együttérzés, illetve az empátia (a missziológiában mindeddig általában elhanyagolt) erényének fontosságát.

Mi jut eszünkbe, amikor azt a szót halljuk, hogy imádság? Talán a reggeli vagy az esti ima, esetleg gyermekkorunktól ismert imaformák, vagy talán a nehéz helyzetekben szívünkből spontán módon feltörő kérő imádságaink, esetleg a rózsafüzér vagy a zsolozsma? Lehet, hogy életünk része a napi elcsendesedés a szentírással, esetleg a Jézus ima? De vajon, hol van az Eucharisztia az imádságaink között? A II. Vatikáni Zsinat szerint az Eucharisztia "az egész keresztény élet forrása és csúcsa."[1] Tehát a szentmise az imaéletünknek is forrása és csúcsa hivatott lenni. Ezért mondja Ferenc pápa is, hogy „a szentmise imádság, sőt a voltaképpeni imádság, a legkiválóbb, a legmagasztosabb, ugyanakkor a „legkonkrétabb” imádság, ugyanis szeretettalálkozás Istennel igéjén, valamint Jézus testén és vérén keresztül. Találkozás az Úrral.”[2]

Sajnos az Egyesült Államok jelenlegi elnökéről, Donald Trumpról nemcsak az mondható el, hogy a megoldás helyett inkább a probléma része, de egyben az is igaz, hogy ő maga az egyik legfőbb probléma. Persze regnálása nem fog örökké tartani. Hamarosan távozni kényszerül majd; ha nem is mindjárt, hiszen az impeachment, vagyis a lemondatást célzó folyamat sikere felettébb valószínűtlen (a Szenátus minden valószínűség szerint meg fogja menteni), ám – ha elveszíti a 2020-as elnökválasztásokat – alkalmasint egy év múlva, de legkésőbb öt esztendő múlva (az amerikai alapító atyák bölcsessége folytán senki sem vállalhat elnöki hivatalt két turnusnál többször).

„A jövő nem a globalistáké. A jövő a patriótáké, a szuverén és független nemzeteké” – ez volt a központi üzenete annak a beszédnek, amelyet Donald Trump október 24-én az Egyesült Nemzetek Szervezete 74. Általános Közgyűlésének New Yorkban elmondott. Ezzel tehát az Egyesült Államok elnöke újra megerősítette az America first választási jelmondatban megfogalmazott szuverenista politikáját.

Trump beszéde az ENSZ üvegpalotájában hangzott el, ami a globalizmus és a multilaterizmus jelképe. A gyűlésen tett rövid látogatása alatt az elnök nem találkozott senkivel. Beszédében Donald Trump több alkalommal is a nemzetközi bürokratákra ellen fordult, akik szerinte „állandó politikai osztályt” alkotnak, amely „rendkívül szétforgácsolt”, és a médiával, valamint a gazdasági intézményekkel és a technológiai társadalommal együtt „kétségkívül ostromolja a történelmünket, hagyományainkat és értékeinket”. Szót emelt a „globalizmus prófétái ellen is, akik a múltban a vezetők fölött merev kontrollt gyakoroltak, és arra kényszerítették őket, hogy ne vegyék figyelembe saját nemzeti érdekeiket”. Ezek hajszolták „Amerikát vég nélküli háborúba”, állította Trump, és több alkalommal is megerősítette kívánságát, hogy korlátozzák a katonai beavatkozásokat és a konfliktusokat. „Az Egyesült Államok nem akar háborút egyetlen más néppel sem. Békét akarunk, együttműködést, amely mindenki számra kölcsönösen előnyös”, ismételte meg többször is, utalva a Kínával és Iránnal feszültté vált kapcsolatokra. „Ám sohasem fogok visszakozni, hogy védjem Amerika érdekeit” – tette hozzá.

Lisieux-i Szent Teréz a XIX. század egyik legkiemelkedőbb női alakja. Annak ellenére, hogy 24 évesen meghal, nagyon mély és intenzív lelki utat jár be.

Mit jelent az önmegtagadás, a saját akaratból való kivetkőzés, önmagunk legyőzése? Valljuk be, ezek a szavak manapság ellenállást váltanak ki belőlünk, mert úgy érezzük, valamit el kell fojtanunk, meg kell ölnünk magunkban. Kis Szent Teréz viszont rátalál arra az útra, ahol az önmegtagadás egy nagyobb belső szabadságra vezeti őt: nem elnyomva érzéseit és vágyait, hanem belső világának medret találva, ami igazán Jézusban talál beteljesülésre. Arra tanít, hogy a szabadságunkért meg kell küzdeni, konkrét döntéseket kell hozni, amelyek mellett ki kell tartani. Törékeny, sebzett, kaotikus társadalmunkban jól tudjuk, mennyire szükség van összeszedettségünk, belső rendünk, pszichés, lelki és spirituális egészségünk megőrzésére. Teréz ebben lehet kísérőnk és társunk.

Napjainkban egyre többet hallunk magán-kinyilatkoztatásokról, Mária-jelenésekről és üzenetekről. Újabb és újabb zarándokhelyek létesülnek, tömegek látogatják a hiteles vagy állítólagos jelenések helyeit. A zarándoklatok mindig a népi vallásosság megnyilatkozásai voltak: Máriát magasztalni, lélekben megújulni, közösen imádkozni dicséretes, az egyház ezt mindig támogatta, bár vissza-visszatérően óvott a túlzásoktól, s alaposan kivizsgálta a látomásokat, állítólagos csodajeleket, üzeneteket. Az igazi hitet mindig meg kell különböztetnünk a sokszor babonás, mágikus hiszékenységtől. A régi népi vallásosság – a túlzások vagy babonás elemek keveredése ellenére is – valódi keresztény értékeket őrzött, és a hívő népet segítette Jézus misztériumainak megélésében vagy a Fiával együtt szenvedő Mária mély tiszteletében. (Erdélyi Zsuzsanna pár évtizeddel ezelőtt megjelent „Hegyet hágék, lőtőt lépék” című archaikus imádsággyűjteménye az utolsó pillanatban mentette meg ezt feledésbe merülő imavilágot.)

De amikor így kiemeljük a helyes népi vallásosság, ezen belül is a katolikus Mária-tisztelet értékét, nem hallgathatjuk el a számtalan torzulást, babonás és mágikus szokásokat, a hamis jelenések és üzenetek burjánzását, nem is szólva a csalásokról, a népi hiszékenységet üzérkedésre felhasználók tevékenységéről. VI. Pál pápa Marialis cultus kezdetű dokumentumában figyelmeztetett a katolikus Mária-tiszteletben tapasztalt torzulásokra. És ezt nem csupán ökumenikus megfontolásokból tette, hanem hitünk tisztaságának védelmében is. A természetfeletti hitet nem szabad összekeverni a babonás hiszékenységgel.

Az alábbiakban az egyház tanítását és nagy misztikusok, továbbá modern teológusok véleményét követve néhány irányelvet ismertetünk a magán-kinyilatkoztatások és látomások megítéléséhez. Ezeket a kritériumokat a hivatalos egyház és a lelki vezetők alkalmazzák.

Nemrég három hetet töltöttem a Szentföldön, és ennek tapasztalatait szeretném most megosztani. Egy jezsuita tanuló rendtagoknak szervezett programon vettem részt, amely Jeruzsálem és Galilea meglátogatásán kívül magába foglalt egy nyolcnapos csendes lelkigyakorlatot. Megérkezésemtől kezdve nagyon készültem rá, hogy megírjam az élményeimet. Ottlétem során azonban egyre inkább éreztem, hogy kifogyok a szavakból, sőt valahogy egyre idegenebbé válnak. Megtapasztaltam ugyanis a jézusi gyökereket betemető föld fájdalmát, a zsidó és palesztin nép mélységes ellentétét. Így csak artikulálatlan hangok maradtak. Szokták is mondani, hogy aki megérkezik a Szentföldre, megízlelve valamit a hely varázsából, az első hét után könyvet akar írni. A harmadik hétre úgy érezzük, hogy már csak egy cikket tudunk írni. Mivel a helyzet annyira összetett, a hónap elteltével mindez egy mondattá vagy szóvá zsugorodik. Én is hasonlót tapasztaltam, ezért sokáig haboztam, hogy írjak-e, és ha igen, miért tegyem. Mégis valami azt suttogja bennem, hogy vissza kell ide térnem, szavakat kell találnom mindarra, amit ott megéltem: nemcsak a tövisekre, hanem a közülük kibúvó magnóliarügyekre is figyelve.

Miután az előző blogbejegyzésben azt taglaltuk, milyen szerepet játszottak a nők a Jézus Társasága megerősödésében, most ugorjunk 480 évet, és nézzük meg, miben változott a jezsuita rend és a nők kapcsolata, együttműködése! A múlt tanévben itt, Rómában szemináriumot tartottam az egyetemen a témáról. Nagyon izgalmas volt az előkészület, amikor első lépésként meginterjúvoltam római tánccsoportom tagjait. A kérdés igen egyszerű volt: hogyan látják a nők szerepét az Egyházban? A kérdést szándékos tettem fel olyan embereknek, akik elidegenedtek az Egyháztól, mert így bátrabban, frappánsabban tudják megfogalmazni véleményüket. Nem az objektív igazságtartalom érdekelt, hanem a benyomásuk és az érzéseik. Válaszaikat három csoportba rendszereztem:

1. Az egyházi struktúra túlságosan férfias. Többen említették a nők pappá szentelésének hiányát. Monica így fogalmazott: „A férfiban a nővel szemben van egy ősi, ösztönös félelem, hiszen a nő szül, így ő él nagyobb harmóniában a földdel, az éggel és az élettel. Sokkal könnyebb a nőt ezért kizárni, boszorkánynak, kísértésnek és szent méhnek titulálni”. Angela szerint az egyház az erős és felelős férfi imidzsét támogatja, miközben az engedelmes asszony a gyermekeket, a szülőket gondozza, és a családról meg a háztartásról gondoskodik. Claudia volt az egyetlen, aki elismerően nyilatkozott: a plébánián megtalálta a helyét, és úgy érzi, anyasága kiegészítő érték, ami segít a gyerekeket, családokat, migránsokat befogadni az Egyházba.
2. A ma is követhető női szentek hiánya. Valeria szerint Kalkuttai Szent Terézen kívül nehéz olyan nőt találni, akivel a mai lányok, asszonyok szívesen azonosulnának. Teréz anya gyöngédségében forradalmi szeretetet volt képes gyakorolni, és a társadalomban fontos szerepet töltött be, ami erőtől és reménytől sugárzott. Több válaszadónak nehézséget okoz, hogy sok női szent mártírként és áldozatként végezte, azt sugallva, hogy a szentté váláshoz mindenképpen sok igazságtalanságot kell elviselni.
3. A nők képzése az Egyházban. Többen nem értenek egyet azzal, hogy egyes női szerzetesi kongregációk papokat és férfi szerzeteseket kiszolgálására működnek. Elisa szerint olykor a szerzetesnők elégtelen képzést kapnak, és mintha az Egyház a gyermeki gondolkodásmódot támogatná, gátolva a függetlenségüket és személyes érésüket – fenntartva ezáltal kihasználásukat.

Szent Ignác és a nők kapcsolatát tekintve egy olyan férfi alakja tűnik fel, aki fiatalkorában habzsolta az élvezeteket, és szerette a nőket. Talán a leghírhedtebb Katalin volt, V. Károly spanyol király húga, akiről loyolai betegágyán is ábrándozott, és akit feleségül akart venni. („A zarándok”-ban, Ignác életrajzában csak egy magas rangú hölgy nyer említést; a másik lehetséges választott a király másik lánytestvére, Eleonóra lehetett, akivel Valladolidban találkozhatott). Ignác arról álmodott, hogy majd egyszer gazdag és hatalmas férfivá válik, aki elhódíthatja az imádott hölgy szívét. A pamplonai vereséggel tervei füstbe mentek. Bal lábával együtt álmai is széttörtek, árulónak kikiáltva kegyvesztett lett, ugyanis a spanyol király azzal vádolta, hogy nem tett meg mindent, hogy a franciáktól megvédje Pamplona várát. Pedig ha tudta volna, hogy Ignác a végsőkig kitartott ezerfős seregével a tizenkétezres, francia túlerővel szemben!

Ignácról továbbá spanyol archívumok olyan dokumentumokat őriznek, melyek szerint Ignácot felszarvazott férfiak üldözik Zaragozában, mert feleségükkel szerelmeskedett. A mendemondák szerint kardját, amit később a montserrati Szűzanyának ajánlott fel, védekezésképpen szintén ekkor vásárolta. A fegyvert ma a barcelonai jezsuita templomban őrzik. Megtérése után Ignác kapcsolata a nőkkel gyökeres fordulatot vett, s mederbe terelte ifjúkori kilengéseit.

A minap a tíz szűzről szóló evangéliumot olvastuk (Mt 25,1-13) a szentmisén, és nekem kellett prédikálni. Hogy a szövegkörnyezetről is mondjak valamit – ami ugyebár mindig fontos a kommunikációs helyzet megértéshez –, az eset fiatal jezsuiták egyik közösségében zajlott. Szóval csupa férfiak voltunk jelen. Az első érzés, ami átsuhant rajtam, hogy milyen jó, hogy nem egy női lelkigyakorlatra esett ez az evangélium... Nyaranként ugyanis gyakran tartok lelkigyakorlatokat, szerzetesnővéreknek is, és – őszintén szólva – nem szeretek erről a perikópáról beszélni. Kicsit „macsónak” érzem. Magamban némileg dühöngeni szoktam azon, hogy az evangéliumot férfiak írták le: lehet, hogy Jézus nem is így mondta... Mert miért pont „szüzek” közül akad ez az öt „ostoba”? Sokszor úgy éreztem, ez sértően hangzik a nőkre nézve. 

Most azonban – talán a helyzet hozta így – egyszerre csak valami megvilágosodott a számomra. Valahogy mintha megszállt volna a Szentlélek, hirtelen átéreztem az evangélium mélyebb jelentését. Egyszerűen jobban beleláttam, megkaptam, hogy világosabban megérthessem, mit is akarhatott Jézus mondani ezzel a szakasszal. Rányílt a szemem, hogy amiről szó van, az egyformán üzen férfiaknak és nőknek.