Jezsuita bloggerek

Apologia sui – mielőtt a vitatott témához hozzászólnék, elnézést kérek a kommentek szerzőitől, hogy késve reagálok korábbi, a Benedek és Ferenc pápa közti folytonosságot taglaló írásomra adott visszajelzésekre: pár hétig külföldön, illetve vidéken jártam, nem követtem a blogom visszhangját. Különben nem igen szeretem a blogműfajt, főleg nem a szenvedélyes, a tárgytól eltérő vitákat, a szétszabdalt kommentekre adott válaszokat. Ez alkalommal főleg @jabbok és @pandit témámat érintő „párbeszédét” veszem figyelembe.

Egyszer valakivel lelki beszélgetésben előjött a szentségimádás kérdése. Az illető arról kérdezett, hogy az meg egyáltalán mire jó… Minek ülni a kitett oltáriszentség előtt, vagyis pontosabban, minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk? De mit ad hozzá az imádsághoz, ha nézzük is? Mentségére legyen mondva, az illető görögkatolikus volt, és ott ugyebár nincs hagyománya a szentségimádásnak. (Csak viccelek: a vallási gyakorlatok terén egyáltalán nincs szükség „mentségekre”;) De haladjunk kicsit lassabban – és először is tisztázzunk néhány fogalmat.

Nem katolikusoknak mondom: a szentségimádás az az imádságfajta, amikor az oltárszekrényben (tabernákulumban) őrzött „oltáriszentséget” (ami egy darabka kenyér/ostya, ami fölött a pap korábban elmondta Jézus szavait, szaknyelven: az alapítás igéit, és ennek hatására – az egyház így hiszi és tanítja – ez a kenyér/ostya valóságos, tehát nem csupán szimbolikus módon Krisztus testévé változik) kiteszik egy nyilvános helyre, hogy imádkozzanak előtte. Az egyház hite szerint az oltáriszentségben Jézus Krisztus „jelen van”. De minek látni is ahhoz, hogy imádkozzunk hozzá? Hát, azért ezzel a kérdéssel kedves lelki vezetettem kicsit nekem is feladta a leckét...

Idén áprilisban feltűnést keltett egyházi körökben az emeritus Benedek pápa hosszú cikke a Klerusblatt című német folyóiratban. A különféleképpen értelmezett tanulmányból most csak ezt a szempontot vesszük figyelembe: „Vissza kell térnünk Istenhez, hogy kilábaljunk a válságból!”.[1]

Joseph Ratzinger, a Hittani Kongregáció volt prefektusa, majd mint XVI. Benedek  pápa, most újra összefoglalta korábbi műveiben és pápai megnyilatkozásaiban kifejtett nézőpontját. [2] A mai világ és benne az Egyház válságát lényegében a hit megfogyatkozására, Isten távollétére vezeti vissza. Burkoltan a nietzschei „Isten meghalt metaforára utalva magyarázza: Isten meghalt a lelkekben.

Az emeritus pápa cikkének III. részéből idézek: „Azt mondhatjuk, a hit először is azt az ajándékot nyújtja nekünk, hogy bizonyosak lehetünk Isten létezésében. Isten híján a világ az értelemnek is szükségképpen híján van. Ha ugyanis nem létezik Isten, honnan ered minden, ami van? Szellemi alapja legalábbis biztosan nincs. Egyszerűen csak úgy van, és sem célja, sem értelme nem állapítható meg. Így pedig olyan mérce sincs, amely megszabná, mi jó és mi rossz. Pusztán az érvényesül, ami erősebb, mint mások. Ebben az esetben a hatalom az egyetlen mozgatóelv. Az igazság nem számít, voltaképpen nem is létezik. Az emberi életnek csak akkor lehet értelme, ha a dolgoknak szellemi alapjuk és okuk van, ha valaki akarta és elgondolta őket, ha létezik teremtő Isten, aki jó és jót akar.”

Ha mottót, alapgondolatot vagy vezérfonalat kellene keresnünk, amely végighúzódik Albert Schweitzer egész életén, akkor az csakis „az élet iránti feltétlen tisztelet” lehetne. Schweitzer, aki 1954-ben béke Nobel-díjat kapott, az akkor Németországhoz tartozó Elzászban született, majd 90 esztendővel később a nyugat-afrikai Lambaréné-ben halt meg (Gabon). Bár briliáns tehetségű evangélikus teológusként fényes egyetemi karrier előtt állt (egy korai, a Jézus élete-kutatással foglalkozó írásának köszönhetően fiatalon híres teológussá vált, sőt egyszer s mindenkorra beírta magát a teológia történetébe), 38 éves korában hátat fordított az akadémiai világnak, és az Egyenlítő felé, Afrika irányába vette útját.

Addigra már három diploma volt a zsebében; lelkész-teológusként, orgonaművészként és orvosként is szolgálhatott volna Európában. Ám a biztonságos és kényelmes tudós életformát kalandosabb életre akarta felcserélni. Nota bene: 1913-ban az Egyenlítő körüli Afrika még nem úgy nézett ki, mint mostanában (bár ma is sokféle kihívással szolgál és rengeteg nyomorúsággal küzd, az ott élőknek összehasonlíthatatlanul jobbak az életkilátásaik!). Több mint egy évszázaddal ezelőtt egészen rendkívüli, valójában példátlan dolognak számított, hogy egy fehér ember a gaboni Lambaéné-ben telepedjék le, kórházat alapítson, és egész életét mások szolgálatára, a legkiszolgáltatottabbak gyógyításának szentelje.

Egyszer szórakozásból lefordítottam egy cikket az internetről (nagyon sok időm lehetett...), de elfelejtettem feljegyezni a hivatkozást. Na, persze nem kell valami nagy spirituális mélységre gondolni – talán nem is a jezsuita blogra való ez a téma –, de hát a nyári uborkaszezonban ez is érdekes lehet. Mindenesetre valamit lehet tanulni belőle a hosszú élet titkával kapcsolatban. És ha valaki megtalálja az eredetit (már a nyelvre sem emlékszem, de a stílusából angolra következtetek), az egész blogközösség nevében hálás leszek érte!

A világ legidősebb emberei elmondták, szerintük hogyan kell élni ahhoz, hogy aktív és hosszú legyen az életünk. Persze olykor okoztak vele némi meglepetést is! Ami pedig igazán elgondolkodtató, hogy mindezt – a hétköznapi tapasztalatok mellett – a tudományos kutatások is alátámasztják.

Tudjátok, mi a legnehezebb a szerzetesi életben? Talán nincs mindenki azonnal tisztában vele, esetleg maguk a szerzetesek is elbizonytalanodnak a kérdés hallatán. (Hisz’ annyi nehézség van... :) Én ezt egy apácától tanultam, abban az időben, amikor még nem is voltam szerzetes. Szóval, biztos forrásból tudom! :)

Úgy történt, hogy vagy 25 évvel ezelőtt, még egyházmegyés papként pár évet Rómában tanultam. Megismertem ott egy dél-koreai nővért, aki nagy hatást tett rám. Ezt abból is tudom, hogy csak egyetlenegyszer találkoztunk, de azóta is emlékszem arra, amit mondott. Rendkívüli személyiség volt: már pszichológusként lépett be a rendjébe, és akkoriban éppen pasztorálteológiát tanult a Gregoriana egyetemen – ugyanott, ahol én is posztgraduális tanulmányokat végeztem filozófiából. Elmesélte, hogy korábban, még a megtérése előtt, a buddhizmus követője volt. Pszichológiát hallgatott a szöuli egyetemen, de már akkor is törekedett arra, hogy radikálisan életre váltsa a vallását, ezért aztán hűségesen végezte a buddhizmusban szokásos böjti gyakorlatokat. Van tudniillik egy öt-, egy hét- meg egy 21 napos program is (lehet, a számokra már nem jól emlékszem, de valami ilyesmit magyarázott).

Csakhogy a buddhisták nem úgy végzik ám a böjtöt, hogy egy kicsit böjtölgetnek, aztán eszegetnek egy kicsit, aztán valahogy csak eltelik az idő – magyarázta. Hanem keményen és következetesen! A böjtölő buddhista ugyanis – állította apáca barátnőm – ilyenkor 21 napig nem eszik ám semmit. Közben pedig ugyanúgy jár iskolába, hivatalba, egyszóval végzi a mindennapi teendőit, mint bárki más. Legfeljebb valami különleges teát szokás iszogatni ilyenkor, de ez minden különbség a normális élethez képest. Ezért aztán, később, a megtérése után az volt az érzése, hogy a kereszténység igazán nem nehéz vallás... Itt ugyanis nincsenek ilyen embert próbáló gyakorlatok. Legalábbis így tűnt neki akkoriban. Egészen addig, amíg be nem lépett egy szerzetesrendbe. Mert ott aztán megtapasztalta – mesélte nekem –, hogy a kereszténységben is van valami, ami nagyon nehéz: valójában sokkal nehezebb, mint az összes buddhista böjti gyakorlatok összessége. Úgy hívják, hogy közösség – communitas.

Kedves barátom, egy svájci pap mesélte nemrégiben a következő történetet. Történt egyszer, hogy kissé zavartan felhívta őt az édestestvére, aki jogász. Kicsit csodálkozott is, hiszen délelőtt, irodaidőben sohasem szokott telefonálni. Ráadásul a hangja zavarodottságról árulkodott. Szinte dadogott a telefonban: „Képzeld, most érkeztem vissza Londonból, és ott, az utcán találkoztam valakivel, akit egy pillanat alatt a szívembe zártam. Egy brazil lányról van szó...” A barátom kissé furcsállva hallgatta a testvérét, de nagy türelemmel és érdeklődéssel: jól van, jól van, hát ilyesmi is létezik, lesz ez még másként is – gondolta. Bátyja azonban nemsokára eljegyezte a lányt, és azóta is boldogan élnek Svájcban.

„1. Pihenjetek és szórakozzatok! 2. Ápoljátok a barátságokat, és szerezzetek új barátokat is! 3. Ha lehetőségetek adódik rá, utazzatok külföldre is! 4. Hallgassatok zenét, nézzetek filmet, olvassatok könyveket és beszélgessetek a barátaitokkal! 5. Írjatok naplót! 6. Tisztítsatok meg a szeméttől egy tengeri szakaszt, egy mező- vagy erdőrészletet! S ha a helyzet olyan reménytelennek látszik, kezdjétek mindjárt a saját szobátokkal! 7. Gyakran felejtsétek el magatokkal vinni a telefonotokat! S ha olyan elkeserítő állapotok uralkodnak, esetleg egyszer felejtsétek egyszerűen a jeges vödörben. Olyanban, amiben sok jég van... Ezeket a feladatokat már senki sem fogja kijavítani, értékelni. Ám ezek fognak értékelni titeket...”

A fenti tanácsokat egy milánói tanár, Andrea Bortolotti adta diákjainak a nyári szünet előtt. Néhány dolgot hozzátehetnénk: 1. Azt hiszem, ezek amolyan felszabadító gyakorlatok, amelyek politikai programnak sem utolsók. A nyugati társadalmakban dívó mindennapi élet átlagos stressz-szintjét figyelembe véve akár a túlélés feltételeinek is tekinthetők. 2. Méltányolandó továbbá, hogy a szerzőt nem csak a (gazdasági, tudományos, presztízst illető stb.) előrehaladás érdekli. 3. Az új horizontok kinyílásával – gyakori tapasztalat – tényleg relativizálódnak a mindennapos problémáink. 4. Én is nagyon vágyom arra, hogy végre olyasmit csináljak, ami nem „hasznos”. Attól mindig visszatér az életkedvem. Jó dolog „szabadságon lenni.” (Még akkor is, ha ez a szerzeteseknél kicsit mást jelent, mint az átlagos állampolgárnál). 5. Bár már nem szoktam naplót vezetni – gyermekkoromban írtam utoljára, azóta csak nagy ritkán, utazáskor –, tudom, hogy objektiválni az élményeket része a feldolgozási folyamatnak. Sőt talán maga a feldolgozási folyamat. 6. Az ökológiai gondolkodás előmozdítása miatt én még Greta Thunberget is megszerettem. Bár féltem egy kicsit, hogy politikai érdekből kihasználják az autizmusát, anélkül, hogy mások erre figyelmeztetnék őt vagy a szüleit. (A szobám rendben tartása viszont nekem is komoly nehézséget okoz... :) 7. Az utolsó tanács viszont nem érint – ugyanis nincs telefonom.

Egy 7+1-ediket viszont szívesen hozzátennék: „Imádkozzatok rendszeresen!” Adjatok hálát mindenért! Esetleg naponta többször is. Nekem úgy tűnik, ezek a feladatok nemcsak a diákoknak hasznosak, hanem a szüleiknek is...

Most olvasom ezt a rokonszenves írást Heller Ágnes „véletlen” halálról: tegnap a Balatonba veszett. Kis jegyzetemben most nem a filozófus életművére, nem is az utóbbi évek ellenszenves politikai szereplésére gondolok, hanem siófoki találkozásunkra a Magyar Pax Romana egyik kongresszusán. (Ha jól emlékszem, 1996 áprilisában, amikor előadást is tartottam a „Kultúránk válaszúton” témakörben. De lehet, hogy pár évvel később ugyanott egy másik  kongresszuson.)

A vacsoránál „véletlenül” a mellette levő üres székre ültem. Bemutatkoztam. Arra, hogy jezsuita vagyok, mindjárt megjegyezte, hogy valamelyik latin-amerikai országban (nem emlékszem, melyiket mondta) a jezsuiták vezette egyetemen előadásokat tartott. Aztán Lukács Györgyről kérdezgettem, a filozófus 1917-es „megtéréséről” a marxi-lenini megváltás-utópiához, valamint későbbi köpönyegforgatásáról. E kérdésekre nemigen akart válaszolni. Hangsúlyozta: most már Kierkegaard-ral foglalkozik. Vacsora közben belemelegedtünk az eszmecserébe, a közös etikai támpontok keresése volt a téma. Közben vörös borral koccintottunk. Én (rossz?) szokásom szerint tegezni kezdtem (csak két évvel volt idősebb nálam), Ágnes könnyedén visszategezett.

Hans Urs von Balthasar az egész üdvösségtörténetet úgy látja, mint egy isteni drámát. Balthasar maga így vall erről: „A kereszténység drámai természetéről tartott előadásaimban a (keresztény) színpadi irodalom világán keresztül próbáltam megközelíteni a kinyilatkoztatás misztériumait. A ’világszínházat’ olyan elevenbe vágó játékként igyekeztem bemutatni, amelyet az ’üdvtörténeti Szentháromságnak’ megfeleltetett hármas, a szerző, a színész és a rendező mutat be.”[1] Balthasar tehát a drámai színjáték kelléktárával értelmezi Isten és az ember kapcsolatának történetét. A kereszténység Balthasar szerint nem statikus igazságok gyűjteménye, hanem lényegileg drámai természetű. Az üdvösségtörténet egy szent dráma, amelyben az ember „már nem puszta szemlélője a drámának, hanem maga is szereplője az isteni színjátéknak; mintegy Isten partnere.”[2] A szentmisében titokzatos módon jelen van ez az egész drámai üdvösségtörténet, amelyben itt és most nekünk is meg kell találnunk az egészen egyéni szerepünket és hozzáállásunkat. Meg vagyunk hívva, hogy részesei legyünk az isteni színjátéknak, a szentmisében való aktív részvételünkkel és aztán egész életünkkel.