Október 23. után szabadult a börtönből, rögtön hozzálátott az ifjúsági lelkipásztori munka szervezéséhez, a forradalom bukása után is lelkesített, s újbóli bebörtönzése sem vette el hitét abban, hogy a szovjetek által lerohant Magyarország jövője nem a zsarnok, hanem Isten kezében van. Kerkai Jenő jezsuita tevékenysége az 1956-os forradalom napjaiban és annak leverését követően a közelmúltban kikutatott állambiztonsági dokumentumok alapján.
Sokak számára, akik „latin” szertartású (tehát nem görögkatolikus vagy protestáns) keresztények, alighanem újdonság lesz az, amiről most írok. A „csotki” (чётки) néven ismert egyszerű eszközt szeretném a figyelmetekbe ajánlani, amely – a nyugati kereszténységben használatos rózsafüzérhez hasonlóan – nagy segítséget jelent az imaéletben, ám nem annyira nálunk, hanem elsősorban a keleti ortodox (pravoszláv) egyházban elterjedt.
2016 nyarán jöttem Magyarországra Vietnámból. Akkor minden új volt számomra, főleg a magyar nyelv. Az egyik első szó, amit megtanítottak nekem, a Nagyboldogasszony volt. Igen, egy jezsuita meg akarta nekem mutatni, hogy milyen érdekes a nyelv. Ez egy hosszú és többszörösen összetett szó: Nagy-boldog-asszony. Érdemes ezt az összetételt közelebbről is megvizsgálni!
Október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén ismét találkozunk ezzel az elragadó szóval. Biztosan egyetértetek velem abban, hogy ez a szó megmutatja Anyánk ünnepének értelmét. Engedjétek meg, hogy ennek az összetételnek a három részéről elmélkedjek:
Két évvel ezelőtt, 2020. október 3-án Ferenc pápa Assisibe ment, hogy ott, Szent Ferenc sírjánál aláírja második szociális enciklikáját. A szöveg a Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) címet kapta. A címválasztás persze nem nyerte el mindenki egyöntetű tetszését. Egyes feminista teológusok erősen kritizálták, hiszen (bár ez a magyarban nem érzékelhető) nem elég „inkluzív”: az indoeurópai nyelvekben a „fratello” fivért jelent, ami nem foglalja magában a nőnemű testvéreket (sorelle sœurs, сестры, Schwestern). Valójában azonban egy Assisi Ferenc írásaiból származó idézetről van szó, amely nem csupán mélyen az evangéliumban gyökerezik, de egyúttal kiemeli azokat a spirituális gyökereket is, amelyek Bergoglio pápaságát a poverello-hoz, „Assisi szegénykéjéhez” kötik.
Az írás I. része.
Az írás II. része.
Talán még egy fontos téma hiányzik ahhoz, hogy „kitárgyaltnak” tekinthessük a szerelem kérdését: mi van akkor, ha mi magunk válunk a szerelem tárgyává? Mi a teendő, ha nem mi esünk szerelembe, hanem belénk szeretnek, például nekünk vallanak szerelmet? Nos, ha mindketten szabad állapotúak vagytok, akkor általában nincs is ezzel semmi probléma: ez esetben a felek – ha kölcsönösen úgy érzik – bátran elindulhatnak az ismeretség elmélyítésének útján. Ilyen körülmények között nyugati kultúránkban nagyjából minden az egyéni rokonszenven vagy ellenszenven múlik. A családnak kevés beleszólása van, bár tartok tőle, hogy ettől még nem válik minden önműködően akadálymentessé...
Engem közel három évtizede szenteltek pappá. A lelkipásztori szolgálatban eltöltött éveim ezen a téren is szolgáltak már némi tapasztalattal. Például kénytelen voltam megtanulni, hogy – mivel cölibátusban élek – vannak lekötetlen vegyértékeim. Ezt a nők tévedhetetlenül megérzik. Ráadásul papként gyakran „egyenruhát” (reverendát vagy papi civilt) hordunk, márpedig az ilyesmi viselése – azt mondják – a katonák, rendőrök vagy üzletemberek esetében is „szexepil”-nek számít. Olykor tehát nehezítő tényezők is állnak a papi hűség útjában. Mert akarhatok én egyértelmű lenni – és tiszta szívből törekszem is rá! –, mégis bennem van az egyedülálló férfiakra gyakran jellemző „esetlenség”, ami sok nőből ösztönösen is kiváltja a „segíteni akarás” ösztönét. Ez persze még messze nem szerelem, de könnyen lehet elindítója ellenőrizhetetlen dinamikáknak. Csakhogy meg kell őriznem a határaimat, ha hűséges akarok maradni a hivatásomhoz. Elismerem, hogy ez megint túl negatívan, sőt védekezőn hangzik, pedig nem annak szánom. Hiszen rengeteg áldásos következménye is van ennek: az a tapasztalatom, az egyház rengeteget profitál abból, hogy a tagjai közül sokan szublimálják, magasabb szintre emelik a szexualitásukat. A történelem során számos rendkívüli szellemi teljesítmény – tudományos mű, spirituális és jótékonysági kezdeményezés – született már abból, hogy Istennek mélyen elkötelezett emberek átformálták a bennük élő libidót, a belső szexuális energiát.
De mi a teendő akkor, ha valaki egyoldalú szerelemre lobban egy pap iránt, és megvallja neki az érzelmeit? Legfontosabb felismerésem ezen a téren, hogy egy ilyen vallomás után nagy tapintatra és együttérzésre van szükség, ugyanakkor egyértelmű reakcióra is. Érzékelni kell, hogy az adott pillanatban a vallomást tevő egészen kiszolgáltatottá válik. Borotvaélen táncolás ez: egyszerre kell óvni a sérülékeny helyzetben lévő lelket, egyúttal teljes határozottsággal megvonnunk a határokat. („Attól függetlenül, hogy benned mi van, én becsületes papként akarok tovább élni!”). Felmerült bennem egy kép, ami számomra már eddig is sokat segített: úgy képzelem, hogy a vallomást tevőt lelki értelemben „pihe-puha gyolcsba”, „vattába” kell csomagolnom, nehogy a szavaim hatására megsérüljön. Ez azonban nem zárja ki az egészen világos beszédet – amely nélkül nem lehet papnak megmaradni. Emlékszem egy esetre, amikor határozottan megkérdeztem: „Talán ott akarod hagyni a férjedet és az öt gyermekedet egy fellobbanó érzelem miatt?” Miután az illető nemmel válaszolt, talán már nem volt annyira bántó a határozottságom: „Ha te nem akarod otthagyni a családodat, én pedig – ami egészen biztos! – pap akarok maradni, akkor innentől kezdve egyetlen feladatunk van: azon dolgozni, hogy az érzelmeid minél előbb megváltozzanak.”
Ennek a blogbejegyzésnek az előző részében abból a banális tényből indultam ki, hogy a férfiak és a nők különböznek egymástól. Hadd vegyem fel újra a fonalat, annál is inkább, mert eszembe jutott egy újabb történet. Ezúttal a mókásabbak közül... Nemrég mesélte az egyik rendtársam, hogy valahol Olaszországban néhány napra megszállt egy kontemplatív női rendházban. Úgy adódott, hogy azokban a napokban ünnepelték az egyik szerzetesnővér örökfogadalmát, szóval a kolostor tele volt vendégekkel. Többségük középkorú vagy idősebb házaspár – ennek a részletnek később lesz még jelentősége –, szóval a fogadalmat tevő fiatal szüleinek és nagyszüleinek generációja volt.
A barátom pihenni ment: párnapos szemlélődő környezetet remélt, kikapcsolódást a lelkipásztori és akadémiai élet stresszel teli hétköznapjaiból. Arra azonban nem számított, hogy a kolostornak papírvékony falai lesznek... A szerzetesnők nagyvonalúságát dicséri, hogy az ünnepi mise után a szegény, nyugalomra vágyó papot ebédre is meghívták, amire – aszkézis ide, böjt oda – lelkesen el is ment. A feketeleves azonban csak ezután következett. Ebéd után, „sziesztaidőben” akkora jövés-menés támadt, ajtócsapkodás a folyosón, stb., hogy képtelenség volt elaludni. A barátom ezen bosszankodott kicsit, de azt gondolta, majd csak elcsendesednek. Így is lett, mindenki szemére jótékony álom ereszkedett. Kivéve őt: amikor ugyanis végre megkönnyebbülten hunyta le a szemét, a szomszéd szobákban mintha ezzel egyidejűleg bekapcsoltak volna valami gőzgéphez hasonló szerkezetet. Néhány horkantás hallatszott, majd valószínűtlen hangerővel, egyenletes ritmikusban ismétlődő hangorkán támadt, valahogy így: „Gkhhhrrrrrr... Psssss..., Gkhhhrrrrr... Psssss....” – hosszan, szűnni nem akaró kitartással.
Egy szó, mint száz, a barátomat brutális horkolás akadályozta a délutáni csendespihenőjében. Utána aztán így kommentálta a jelenséget: „Én tudom, hogy néha a nők is horkolnak, de a férfihorkolás – na, az aztán teljesen más! Ezek? Mint a vaddddisznóóók!” És még hosszan ecsetelte. Végül arról kezdett elmélkedni – nagy empátiával –, hogyan is lehetnek képesek ezek a nők otthon kibírni férjük társaságát. Rövid kiruccanása ezért várakozáson felüli lelki gyümölcsöket termett: onnantól kezdve soha többé nem hallottam panaszkodni a rendházunk körülményeire. Nálunk ugyanis sokkal vastagabbak a falak, és ő őszintén örült, hogy végre hazajöhetett aludni a saját szobájába. (Csak közbevetőleg mondom: tartsátok óriási kegyelemnek, ha alkalmazkodnotok kell: addig számítotok fiatalnak, amíg képesek vagytok a mások által diktált feltételeket jó szívvel fogadni!)
Ebben az írásban igyekszem megpendíteni néhány olyan témát, amiről a katolikus egyházon belül ritkán beszélünk. Szeretném megtörni a hallgatást, mert nem tartom jónak, ha tabusítunk valamit, ami egyébként jelen van a hétköznapi életben. A szerelemről lesz szó, meg persze egy kicsit a szexualitásról, az intimitásról és az elköteleződésről is, mert meggyőződésem, hogy ezek is ide tartoznak, elválaszthatatlanul. Ha ezt a témát egy lelkigyakorlatos beszéd keretei között pendíteném meg, valószínűleg ezt a címet adnám neki: „Elmélkedés a tisztaságról”. Ez így senkit sem zavarna, nem keltene feltűnést. Magunk között szólva azonban most szeretnék tágítani a megszokott kereteken. Feszegetni készülök a határokat. Közben persze – ezt nagyon remélem! – megmaradok keresztény katolikusnak, és szerzetesnek, ami alapvetően meghatároz. Nem ígérem, hogy kimerítjük ezt a témát, már csak azért sem, mert kellően részletes tárgyalásra nincs mód. Ám én már azzal is elégedett leszek, ha csak szóba kerül egy s más a szerelemmel kapcsolatban.
Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy egy kicsit félek a szerelemről beszélni. Illetve szívesen is beszélek róla, és egyúttal félek is tőle. Elsőre mindjárt az aggaszt, hogy vajon mennyire tudok világosan fogalmazni, hiszen olyan könnyű ezekről a dolgokról félreérthetően írni! Persze lehetne úgy is fogalmazni, hogy teljesen veszélytelen legyen. Kockázatmentes. Ám őszintén szólva ilyen módon (sterilen, lekerekítve, rövidre zárva) nincs sok kedvem hozzá. Márpedig aki őszinte, kiszolgáltatottá válik. Sérülékennyé lesz. Igyekszem tudatosan vállalni ezt a kockázatot. Talán azért, mert ismeretlenül is bízom bennetek. Ez döntés dolga. Én csak így tudok élni. Írni pedig aztán végképp csak így tudok. Ezért nézzétek el nekem azt is, kérlek, hogy olykor némileg „fésületlen”, cenzúrázatlan legyek.
Hát akkor kezdjük is! Illetve, még talán egy utolsó „módszertani” megjegyzés: amit mondani fogok, óhatatlanul is egyoldalú lesz. Ez elkerülhetetlen, hiszen én férfi-szemszögből nézem a világot. Egyszer egy rendtársam mesélte, aki évekig dolgozott egy légtérben egy munkatársnőjével, hogy amikor nők jöttek hozzá, mindig bókkal kezdték: „De jól nézel ki...”; „Ez a ruha nagyon jól áll rajtad!”; „Gyönyörű a frizurád!”, és hasonlókkal. Csak utána tértek rá a tárgyra. Nekem ez a reveláció erejével hatott! A nemek ebben szerintem radikálisan különböznek egymástól. Nekem például ilyesmi sohasem jutna magamtól eszembe. Azóta viszont igyekszem figyelni rá. Azt hiszem, érdemes valamit eltanulni a nőktől ebből a szempontból (is). Az tudniillik, hogy észrevegyük a szépet és igyekezzünk megerősíteni a másikban. Nekünk, férfiaknak ez nem nagyon megy. Szenvednek is emiatt éppen eleget körülöttük a nők. Ismeritek a viccet? A feleség kérdezi a férjét: „Mit veszel észre rajtam?” A férj leereszti az újságot és rásandít: „Megváltozott a frizurád!” „Nem!” „Új cipőt vettél!” „Nem!!” „Új ruhát vettél fel!” „Nem!!!” Mire a férj lemondón: „Szabad a gazda...” A feleség pedig elkeseredetten: „Gázálarcot viselek.” Ez olyan vicc, amin, ha lelkigyakorlatokon elmesélem, senki sem szokott nevetni. A férfiak nem tartják viccesnek, mert érzik, hogy igaz. A nők pedig még kevésbé. Ennyi előzetes megfontolás után végre vágjunk bele!
1946-ban Rajk László kommunista belügyminiszter feloszlatta a KALOT-ot, (Katolikus Legényegyletek Országos Testületét) amely mozgalom tagjainak és támogatóinak száma fénykorában (1942) meghaladta a félmilliót, szervezetei több mint 3500 faluban voltak jelen. Az 1935-ben Kerkai Jenő jezsuita által alapított KALOT tizenegy éves tevékenységének hála több tízezer parasztfiú vehetett részt gazdálkodói tanfolyamokon, országszerte húsz népfőiskola szolgálta a falusi fiatalok tanulását, ezáltal társadalmi felemelkedésüket. A KALOT nemcsak Magyarország, de az akkori Európa legjelentősebb agrárifjúsági mozgalma volt. Hogyan és miért fordult Kerkai Jenő a parasztság felé? Mi inspirálta ebben a munkájában? Egyáltalán miért volt szükség erre?
Kerkai Jenő jezsuita szerzetes, aki 1935-ben megalapította Magyarország és talán az akkori Európa legnagyobb agrárifjúsági mozgalmát, a KALOT-ot (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete), mindenekelőtt a parasztifjúság körében végzett rendkívül sikeres munkájáról ismert. Kevésbé köztudott, hogy közel három évig gyári munkásként is dolgozott. De facto munkáspap volt. Vajon ezt csak a történelmi idők kényszere alakította így, vagy valamilyen mélyebb kapcsolat is fűzte a munkássághoz?
A katolikus hagyományban május különösen is Szűz Mária hónapja. Kerkai Jenő életében is fontos szerepe volt Mária tiszteletének. Katolikus neveltetése és jezsuita képzése révén természetes módon lett élete része Jézus anyjának tisztelete és szeretete. Néhány sajátos vonást és hatást ugyanakkor megfigyelhetünk ebben.
Utolsó kommentek