Jezsuita bloggerek

Az elmúlt száz évben – Trianon óta – nehéz jól, hosszú távon működő példát találni a távlatos, valódi kiengesztelődést szolgáló együttműködésre. Legyünk őszinték: még mindig nagyítóval kell keresni azokat az eseteket, ahol tudatosan kívánnak túllépni a létező nemzeti sebeken, bizalmatlanságon. A kevés jó példát tekintve azt látjuk, hogy a) kevés van belőlük, b) ha a közösség be is tud fogadni embereket a “másik oldalról”, külön-külön igyekeznek megoldani az érintettek aktuális problémáját, így a megoldások helyhez, személyhez kötöttek, és kevésbé nyújtanak máshol is használható mintát.

Hadd meséljek el egy igaz történetet. Amerikában történt, ahol minden megtörténhet. Egy fiatal asszonykát bevittek a kórházba, ahol egy keddi napon megszülte első gyermekét, egy kislányt. A gyermek 3260 grammos volt, és egészséges. Másnap haza is mentek az újszülöttel, akire egy berendezett gyermekszoba várt. A szülők nagyon boldogok voltak. Délutánig. Akkor ugyanis becsengetett hozzájuk két rendőr és a gyámhivatal két tisztviselője, és közölték a mamával, hogy az előző nap, a szülés előtt sebtében elvégzett szűrővizsgálaton a vizeletpróba pozitív volt. „Önnél opiátot  találtunk vérében” – közölték a megdöbbent kismamával, aki persze azt se tudta, mi fán terem az opiát.

A jezsuita általános rendfőnök „hatalommal való visszaéléssel” vádolta meg az Egyesült Államokat és Franciaországot, amiért katonai akciót terveznek indítani Szíria ellen, és kijelentette: a jezsuiták teljes mértékben támogatják Ferenc pápa felhívását a békéért tartott szombati ima- és böjtnapra. 
P. Adolfo Nicolás generális azt mondta: bár általában nem kommentál nemzetközi vagy politikai eseményeket, jelen körülmények között mégsem maradhat néma: „Nem értem, ki adott jogot az Egyesült Államoknak vagy Franciaországnak arra, hogy olyan módon lépjen fel egy másik országgal szemben, amely minden bizonnyal csak növelni fogja ezen ország polgárainak szenvedését, holott már amúgy is mérhetetlenül sokat szenvedtek.

Augusztus 20. számomra egy meglepetés-nap volt, mert előző nap este kaptam egy szlovák rendtársamtól egy telefonos kérést, hogy egy Panamából jött jezsuita szeretne Pestre látogatni, tudnék-e segíteni neki az eligazodásban. Őszintén szólva nem voltam túl lelkes a kérésre, mert két napra rá kollégiumi táborba készültem és még csomó mindent szerettem volna elintézni előtte. No de ha vendég jön Krisztus jön –ősi szerzetesi mondással igyekeztem motiválni magam és megmutattam a vendégnek az ünneplő főváros nevezetességeit. Szép ez a város, sőt gyönyörű és szép volt a körmenet és az ünnepi tűzijáték is, jó volt olyan sok, főleg fiatal mosolygós embert látni hazafelé menet a pesti éjszakában. Kicsit panamai rendtársam csodálkozó szemével is láthattam mindezt.

Az evangéliumban időnként arról olvasunk, hogy Jézus elhívja tanítványait egy magányos helyre. Mit akar ott velük? Leggyakrabban – ha jól olvasom Mk 6,31-et és az azt követő verseket – egyrészt azt, hogy „kipihenjék magukat”; másrészt pedig, egyszerűen hogy „Vele legyenek”. Röviden: imádkozni akarja tanítani őket. És vajon mi mit csinálunk, amikor a nap folyamán egyszer-egyszer leülünk, hogy csendes időt szakítsunk magunknak az imádságra? 
Az egyház megszentelt hagyománya szerint az imádkozásnak négyféle módja van. 1. Az első közülük a kötött imaformákkal való imádság. Amikor egy gyereket imádkozni tanítunk, valami ilyesmit mondunk neki: „Figyelj, most pedig tedd szépen össze a két kis kezedet, és mondjuk együtt: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…”

 Mivel évek óta hivatásgondozással és fiatalokkal foglalkozom, ezért vannak olyan papi feladatok amelyek csak egészen kivételes esetben találnak meg, ezek közé tartozik a temetés és a betegek kenetének kiszolgáltatása is. Az elmúlt héten viszont kétszer is alkalmam volt ilyen feladatokat végezni és valahogy mélyen megtapasztaltam általuk a papi küldetés egy fontos aspektusát a vigasztalás szolgálatát. Először egy hét éves kislányt temettem, majd két napra rá egy végső stádiumban lévő rákos beteghez mentem.

„Meditációs ima”, „keresztény meditáció”, „belső ima” – olyan szókapcsolatok ezek, amelyeknek már említése is sokakból azonnali félelmet, dühöt és ellenállást vált ki. Félelmet az eretnekségtől, dühöt a kereszténység elárulóival szemben, ellenállást a kísértésnek. Hiszen Jézus Krisztus az egyetlen megváltó, nincs szükségünk a keleti vallások szinkretista beszivárgására! Sőt, keresztény kötelességünk, hogy az igaz hitet védelmezzük démoni befolyásuk ellen!

Az elmúlt héten több napot sikerült víz közelben töltenem. Felhívásunkra többen jöttek velünk együtt segíteni az árvízi munkálatokban. Szerdán és csütörtökön Nagymaros volt a célállomás, szombaton pedig olyan sokan lettünk (17-en –ami persze más önkéntes csoportokhoz képest nem is olyan sok), hogy nem fértünk be a rendelkezésre álló autókba ezért egy vonatos és egy autós csoportunk lett. Az egyik továbbra is Nagymarosra a másik a Szigetközbe, Vámosszabadiba ment, a Caritas bázisára, ahonnan reggel kaptuk az értesítést, hogy szükség van a segítségre. Mecséren ugyanis megcsúszott a gát és szükség volt az erősítésre.

Egy idő óta ismét gyakran és szenvedélyesen beszélnek a Katolikus Egyház bűneiről. A dolog persze önmagában nem új, bár vannak újszerű elemei. Mostanában ugyanis nem csak a szokásos régi érveket halljuk ismételgetni – a boszorkánypereket, az inkvizíciót és a keresztes háborúkat –; inkább korunk botrányaira kerülnek előtérbe. Vajon mennyiben tekinthető hitelesnek annak az egyháznak a morális felháborodása mondjuk a melegházasság bevezetése ellen – hangzik a kérdésnek látszó vádbeszéd –, amely megtűri saját kebelén belül nem csak az ügynök papokat, de a gyermekbántalmazókat, az embertelen rezsimekkel, a katonai diktatúrákkal kollaborálókat (szóval a „tömeggyilkosokat”) is? Úgy mondják, Ferenc pápa múltja sem mentes a „sötét foltoktól” – ő is csak korának gyermeke: a dél-amerikai társadalomban és egyházban élt.

Két, német nyelvű, a szerzetesi hivatással kapcsolatos internetes anyagra szeretném felhívni a figyelmet. Az első egy blog, ami az ausztriai Maria Enzersdorferben élő ferences közösségek jóvoltából létezik. A blog a Klosterkatze, a kolostor macskája nevet viseli. „Franzi” a cirmos cica szemével kaphatunk bepillantást a testvérek és nővérek mindennapi életébe. Franzi ha kell, ha nem, mindenütt jelen van és figyel. Mit lát? http://www.ordensgemeinschaften.at/klosterkatze/