Jezsuita bloggerek

Kéznyújtás címmel ez év szeptemberében a freiburgi érsekség olyan lelkipásztori irányelveket bocsátott közre, melyek megkönnyítenék, hogy az elvált újraházasodottak szentségekhez járuljanak. Gerhard Ludwig Müller érsek, a Hittani Kongregáció prefektusa az irányelvek visszavonására szólít fel. A Hittani Kongregáció válaszolt az elvált és újraházasodottak ügyét előtérbe helyező freiburgi irányelvekre. Az elmúlt héten nyilvánossá vált Gerhard Ludwig Müller érsek levele, melyben a Hittani Kongregáció prefektusa Robert Zollitsch nyugalmazott freiburgi érseket arra kéri: vonja vissza a szeptemberben Kéznyújtás címmel megjelent lelkipásztori irányelveket.

A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője. – e mondattal kezdődik Thomas Mann novellája, a „Mario és a varázsló”. Mindez, ti., a kellemetlen emlékezés, nagyon is igaz a november 14-i bemutatóra is a megújított Erkelben, amelyet – a sors iróniája – épp november hetedikén nyitottak meg újra. No, nem a Nagy Októberire emlékezve, hanem a Magyar Opera Napján. Sajnos, november 14-e a Csalódás Napja lett.

Egy mostanában elvégzett felmérés szerint az olaszok 59 százaléka azt állítja, hogy nagy segítséget jelent számára, ha foglalkozik saját spirituális kérdéseivel. Sokan merítenek pozitív energiát ebből – és mi tagadás, nem csak Itáliában! Terjedni látszik egyfajta „ferencpápa-kultusz” (papafrancescanesimo), ami annak a jele, hogy az új pápa alakja sokakban felkeltette az érdeklődést nem csak a hit, de általában olyan spirituális értékek iránt, amelyekre sokan és régóta vágyakozunk.

Nemrégiben összehasonlítottam a fővárosi önkormányzat keményvonalas hajléktalanpolitikáját és a látszólag toleráns magatartását a graffitikkal szemben. Illogikusnak tartottam és tartom, hogy üldözik a szegény fedélnélkülieket, miközben a falfirkaművészek szabadon garázdálkodnak. Ez is kettős mérce, pedig, ugye, a polgári oldal szereti ellenfeleinek kétszínűségét pellengérre állítani? No, de ismerjük a szálka és a gerenda történetét.

Sokan úgy gondolkodnak Isten akaratáról, mint ha az valami fátum szerű, megmásíthatatlan határozat lenne, ami a mi emberi hozzáállásunktól függetlenül mindig és feltétlen megvalósulna.  Amit Isten akar az úgy lesz és kész. Ez a kép hivatáskeresésben olykor egészen bénítóan és félelmet ébresztően hat. Vannak, akik ezért félnek Isten akaratától. Fenyegetve érzik magukat. Bár kívülről tisztelettudónak és engedelmesnek tűnhetnek, de a szívük mélyén erőszakosnak és kegyetlennek látják Istent, menekülnek tőle – bár a vallásosság külső látszatát nagyon jól megtartják.

Sok évvel ezelőtt történt az eset. Még kezdő papként Németországban beszélgettem egy fiatalasszonnyal, akiről kiderült, hogy kilépett az egyházból. Arrafelé ez egyáltalán nem ritka jelenség; nem is ütköztem meg rajta. Ám amolyan jószándékú-tájékozatlan „kelet-európaiként” (ti. nyugatról nézve) szerettem volna megtudni, milyen okból is történik az ilyesmi. Óvatosan tehát tovább kérdezgettem, miközben megpróbáltam nagy empátiával, elfogadón odafigyelni rá. Valahogy úgy, hogy ne csak a szavait értsem meg, hanem lehetőleg őt magát is, aki a szavak mögött rejtőzködik. Még ma is emlékszem, mennyire megrendültem a válaszán „azért,” – mondta – „mert a pápa azt tanítja, hogy az abortusz gyilkosság.” Többet nem mertem kérdezni… Azt azonban egy életre megjegyeztem, hogy itt egy borzasztóan érzékeny és kényes kérdésről van szó. Hadd beszéljek egy kicsit róla, lelkipásztori minőségben.

A foci szenvedélyeket ébreszt. Kevesen vannak ebben az országban, akik közömbösek iránta. Siker vagy kudarc egyaránt az újságok címlapjára kerül, és gyakran politikai vonatkozásai is vannak. 1956 előtt is a legjelentősebb felfordulás, népi elégedetlenség egy focimeccs, az 1954-es elvesztett döntő kapcsán nyilvánult meg Budapest utcáin. Máshol bizonyára ünnepelték volna a VB ezüstérmes csapatot, nálunk az aranycsapat játékosainak bújkálniuk, hogy meg ne verjék őket a csalódott szurkolók. A mostani VB selejtezők is erős indulatokat kavartak. Bukarest és Amszterdam valóban kritikán aluli és katasztófális teljesítmény volt a válogatottunk részéről. Az is biztos, hogy mindez mélyebb problémákat tükröz.

Szeretnék egy kis teológiát tanítani Nektek! Egy nyúlfarknyi kurzust ajánlok csupán, talán ha 5-6 perces, lerövidített traktátus: egyetlen argumentum. Hogy is kezdjem csak… Talán egy kérdésből érdemes kiindulni. Mit gondoltok: mi lesz a halál utáni sorsa, a jövője azoknak, akik nem keresztények? Vajon mindannyian automatikusan a pokolra jutnak? Avagy van valamilyen titkos esély számukra, hogy eljussanak a boldogító színelátásra? Vajon ők is üdvözülhetnek valamilyen rejtett úton és módon?

Újabb hungaricummal dicsekedhetünk. Ledöntöttünk egy szobrot, ami nem is létezett, azaz a ledöntés céljával hozták létre. Ha mondjuk a tettesek egy főiskola vagy egyetem diákjai, és a szobor a rektor vagy dékán képmása, netán egy szigorúan osztályozó tanáré, akinek vizsgáitól mindenki fél, azt mondanám, diákcsíny… A szobor azonban a törvényesen megválasztott felelős magyar kormányfőt ábrázolja. Nem holmi buliról van tehát szó, hanem politikai tüntetésről. A jelkép, a szoborledöntés, amúgy nem új találmány, nagy hagyománya van…

Egy barátom különös történetet mesélt el a napokban. Történt, hogy egy orvostanhallgató felvételizett az egyik egyetemi kollégiumba. Ilyenkor sokféle kérdést tesznek fel a jelöltnek, hogy megítéljék, mennyire tud majd beilleszkedni a közösségbe. A felvételiztető ezért megkérdezte a hallgatót, mik a tervei tanulmányai befejezése után. „Visszamennék falumba, hogy háziorvos legyek” – volt a válasz. Ha én ma felvételiztetnék, spontánul megölelném a jelöltet ezért a válaszért. Ehelyett a kollégiumi igazgató azt mondta neki, hogy „nálunk minimum igazgató főorvos lesz a hallgatókból”. A jelölt ezt jelzésként fogta fel, és másik kollégiumba költözött be.