Jezsuita bloggerek

1981 óta a "medjugorjei történet" megosztja a vallási közösségeket; folyik a vita a világ katolikusai körében arról, hogy vajon Mária állítólagos "megjelenései", a hat "látnokkal" állandóan közölt "üzenetei" hitelesek-e. A háttérben zajló vitákról, botrányos esetekről, a "csodák" manipulálásáról keveset tudnak a zarándokok, akik jóhiszeműen felkeresik Medjugorjét: a kíváncsiság, a "csodaéhség" is vezérli őket, de főleg imádkozni mennek a "kegyhelyként" még el nem ismert bosznia-hercegovinai helységbe. Az egyházi hatóságok, főleg a mostari püspök gyakran figyelmeztetett a csalásokra, visszaélésekre.

A napokban kaptam ezt a kommentet, gondoltam őszintén válaszolok rá: „Kedves Apó! Szeretném személyesen tőled megkérdezni, hogy hogyan lehet egy ilyen életet nem csak élni, hanem megélni is, és így továbbadni, ahogy Te is teszed. Bámulatos. Néhány ilyen "pedagógiai fortélyba" is beavathatnád majd olvasóid egy postban!”

Péter: Apó, beszélj még nekünk arról is, hogyan lehet elmélyíteni szeretetkapcsolatunkat?

Apó: Szeretetkapcsolatotok tele van kincsekkel, amit ki kell bányászni kapcsolatotok történetéből. Amikor valami nagyon örömteli dolog történik, amikor sikerül közösen szembenézni nagy nehézséggel, s abban kincseket tudtok felfedezni, amikor igazán tudtok egymásnak segíteni, amikor váratlan ajándékot kaptok. Ezek mind olyan tapasztalok, amiket nem lehet azonnal kiaknázni, amikor történnek. Idő kell hozzá, hogy az „ízét” valóban értékelni tudjátok. Ajánlok nektek egy-két kérdést, amelyek segíteni fognak a „kincskeresésben”, a visszatekintésben:

Péter: Apó, azért jöttünk, mert tudjuk, hogy Apó sok jegyespárnak segített előkészülni a házasságra. Mi is teszünk fel majd kérdéseket és kérjük, hogy Apó, te is mondd el a tapasztalatodat.

Bea: Mi a legfontosabb most nekünk?

Apó: Az, hogy szeressétek egymást. Mindjárt hozzáteszem: ne korlátlan szeretettel, mert a szeretetnek is van korlátja: ne tegyél semmi olyat, ami nem válik a másik javára!

Nem tudom, titeket is foglalkoztat-e a „túlvilág” kérdése. Tudatosan kerülöm az „örök élet” kifejezést. Keresztényként ugyanis nem az eddigiek folytatását várjuk, hanem valami gyökeresen új dolog eljöttét. A fizikai életünk örökké tartó folytatása – legalábbis nekem – inkább elriasztó elképzelés. Érdekel Titeket, hogy mit gondolok erről?

- Apó, engem érdekelne, hogy milyen is volt a misszionáriusi életed?

- Nem lesz könnyű összefoglalni 44 évet, de megpróbálom. Mi érdekelne téged?

- Az, hogy miért mentél el Japánba?

- Azért kértem, hogy küldjenek Japánba, mert tudtam, hogy ott a két atombomba és a rengeteg légitámadás áldozatai miatt sok a szenvedő ember. Krisztushívőknek sem könnyű szenvedni, akkor milyen nehéz lehet az életet hit nélkül leélni. Együtt akartam élni a szenvedő emberekkel.

Ez egy olyan kérdés, amin régóta gondolkodom. Muzsikus családban születtem: apám zongorázott, anyám pedig amatőr operaénekesnő volt. Magam is zongorázgatok, és szeretek zenét hallgatni. Előadásokat is tartottam már zenéről, és a diákjaim reakcióiból tudom, hogy milyen nagy élményt jelent sok embernek a muzsika. De hogy mi a zene, arról nem-igen olvastam okos írásokat. A nagy muzsikusok nem nagy írók, és a bölcsek, például Schopenhauer, aki sokat írt a zenéről, nem tudtak engem kielégítő magyarázatot találni. Talán nem is lehet. Azt szokták mondani, hogy a zene az ember érzelmi világának kifejezője. Az is, de sokkal több annál.

- Előző blogomban írtam, hogy még akarok neked többet mondani érzelmeinkről, különösen arról, hogy miért tekinthetjük azokat KINCSEKNEK. Ennek felfedezése számomra elég keserves körülmények között született meg. A rákkal való hosszú küzdelem után jöttem rá, hogy a rákkal kapcsolatos kiszolgáltatottság, bizonytalanság, félelem és fájdalom, valójában nagy kincsek, ha megtalálom a helyes hozzáállást.

- Eddig általában te tettél fel kérdéseket nekem. Most én szeretnélek téged megkérdezni: Milyen viszonyban vagy érzelmeiddel? Könnyű, vagy nehéz velük együtt élni? Az érzelmeidet inkább ellenségnek, vagy szövetségeseknek tartod?

- Azt hiszem általában jó viszonyban vagyok velük, de azért néha kihoznak a sodromból. Tudod Apó, van, amikor az érzelmeim elkeserítenek, vagy akár haraggal töltenek el. Olyan is van, amikor megnehezítik életemet, de más esetben sok örömet adnak. Ha azt érzem, hogy uralkodni akarnak rajtam, ellenségnek tekintem őket, de néha azt is tapasztalom, hogy szövetségeseim.

- Apó, igaz az, hogy egy klubot akarsz alapítani?

- Igen, szeretném összeszedni azokat az embereket, akik csatlakoznának a NEM PANASZKODÓK KLUBJÁ-hoz! Amikor 17 évvel ezelőtt visszajöttem Japánból, nagyon elcsodálkoztam azon, hogy a magyarok mennyit panaszkodnak. Lehet, hogy meg is van az okuk rá, de azokat az okokat Japánban is meg lehet találni. Ők mégis nagyon ritkán panaszkodnak.