Jezsuita bloggerek

Nem hagyott nyugodni egy blogbejegyzés ezért billentyűzetet ragadtam.
Szent Ignác a lelkigyakorlatos könyvben a következőképpen fogalmaz az ereklyékről: „Dicsérjük a szentek ereklyéit, tiszteljük azokat” (Lgy 358)

Az ereklyék tiszteletének története persze elég vegyes: keveredik benne a mély tisztelet Isten emberei iránt, a közbenjáró imák élő tapasztalata ugyanakkor egy csomó nagyon is emberi és gyarló magatartás is (ereklye-kereskedelem stb.). Mint ahogy az egész egyháztörténelemre igaz ez a kettősség.

Ideiglenesen politikamentes övezetben élek. Kevés dolog van szebb a világon, mint távol lenni a túlpolitizált magyar illúziótól, amelyet otthonrekedt honfitársaim valóságként érzékelnek. A távolság (földrajzi és érzelmi) nemcsak megszépít dolgokat, de lehetőséget is ad arra, hogy az ember más perspektívából érzékelje környezetét, régi és új önmagát. Főként önmagát.
Most, hogy ezt írom, jut eszembe a “hűvös” távolban, Eric Berne, a tranzakcióanalízis megalkotójának egy bájos megjegyzése, amit kliensei kapcsán mondott egyszer: “Azt hihetnénk, hogy emberek azért járnak terápiára és tanácsadásra, mert szeretnének megjavulni és meg akarnak változni. Az igazság az, hogy ez egyáltalán nem így van.”  És ezt egy metaforával illusztrálja: “A terápiára érkező emberek élete olyan, mint egy nagy piszkos és bűzös szennyvíztároló.

Réges-régen találkoztam egy öreg és bölcs emberrel, akit mindig csak Apónak szólítottam. Sokféle dologról beszélgettem vele és nagyon sokat tanultam tőle. Ezeket szeretném megosztani veletek.

Egyszer megkérdeztem tőle:

- Apó, te egész életedben hívő ember voltál. Miben segített ez téged? Tudod, én ennek nem sok értelmét látom most.
- Hitem segített felismerni olyan értékeket, amik nagy kincsek voltak egész életemben.
- Milyen kincsek voltak ezek? Én is szeretnék kincseket látni, de csak a fájdalmakat, és nehézségeket látok az életemben és mások életében is.

Nem sok évtizedig koptattam a Föld porát, azt viszont tudom, hogy vannak dolgok, amik könnyen elszállnak. Főleg, ha tele vannak mindenféle langyos, légnemű dologgal. Amikor tehát belebújunk alul a kis dobozba, elszállhatunk vele együtt. Azon a héten, amikor a fél világ könyökig rágta a körmeit, aggódva, hogy mi történt a szegény kisfiúval, Kis Szent Teréz testének egyharmada megérkezett a westminsteri katedrálisba. Álltak is sorba rengetegen az elmúlt napokban, még éjszaka is, hogy lássák a kis koporsót a harmadolt ereklyével. Imádkozzanak hozzá. Elgondolkodtam, miért is imádkozhatnak ilyenkor... hogy legyen több papi, szerzetesi hivatás? Hogy több ember lépjen túl a látszatokon és mélyebben merjen foglalkozni dolgokkal? Merjenek kis dolgokat tenni egymásért, kerülve a grandiózus jeleneteket? Ironikus. Épp 1/3 hulla a Kis Szent Teréz ereklye előtt.

A múltkor a fontossági sorrendről igyekeztem valamit (Jálics nyomán) tanítani. Hadd folytassam a sorozatot (forrás: mint korábban). Most a gyakorlati tanácsokon van a sor, amik nagy segítséget nyújtanak abban, hogy a lelki- és imaéletünk hosszú távon kibontakozzék, fejlődni tudjon. Előre bocsátom a legfontosabb instrukcióm: csak annyiban használd ezeket a tanácsokat, amennyiben Neked személyesen segítenek!

Kezdjük tehát az elején.

Vasárnaponta többen járnak misére a kis kápolnánkba. Most is így volt. És nagyon sok a gyerek, kislányok, kisfiúk, játszanak, szaladgálnak, kicibálják a szülőket a miséről, szabadok. És mosolyt varázsolnak mindenki arcára. Van, aki felnőttes fegyelmezettséggel üli végig a misét, van aki játékosabb, van, aki testvérét ölelgeti, van, aki az édesanyjához bújik, van aki pléd alatt mászkál. Most is így volt. A mise után aztán mindenki marad még kis pogácsára, beszélgetésre, zsong a kis előtér. Nekem a pogácsázás vége előtt mindig el kell mennem, elhozni az ebédet. Ma is így történt.

Az elmúlt napokban egy kedves ismerősöm a következő üzenettel ajándékozott meg:
„Október 11-én, VASÁRNAP, délelőtt 11 órától a Hősök terén az eddigi egyik legnagyobb roma tüntetésre kerül sor.

A Jászsági Roma Polgárjogi Szervezet elnöke, Kállai László és a hozzá csatlakozó szimpatizánsok gyalog indulnak október 3-án Jászladányból, hogy szót emeljenek a Magyarországon élő romákat érintő hátrányos megkülönböztetés ellen, amely tapasztalható a közoktatásban, az igazságszolgáltatásban, az egészségügyben, a médiában, és számos egyéb területen. A Hősök terén hozzájuk csatlakozó több ezer ember együtt vonul fel a Sándor-palotához, hogy átadják Sólyom László Köztársasági Elnök úrnak petíciójukat (kb. 15:30)

“Imádkozz úgy, ahogy tudsz és ne úgy, ahogy nem tudsz.” Így tartották a régiek, és így tartják ma is, akik gyakorolják szerte a világon. Az imádság egyesek számára kötelesség, mások számára dög unalom, ismét mások számára fölösleges időtöltés. De vannak, akiknek sok örömet és sok vigaszt jelent az életében. Vannak, akik számára se terhet, se kötelességet nem jelent. Lételemük, akárcsak a légzésük. Pontosítok: az ima akkor válik igazán imává, amikor a légzésünk maga is azzá lesz. Sokat írtak, és sokat elmondtak már az imáról. Tanítják és sokan tanulják. Egyesek nehézkesen, mások könnyedén kapnak szárnyra.

Kíváncsiak vagytok, mi volt az, amire eddigi (15 éves) papi életem során a legtöbb pozitív visszajelzést kaptam? Mert papoknak bizony nem adnak (nem mernek adni) még pozitív visszajelzést sem (hát még negatívat…)! De én kaptam azért időnként! Főleg akkor, amikor az alább közreadott titkos életvezetési tanácsokat igyekeztem megosztani, ahol csak lehetett: szószékről, gyóntatószékben, lelkivezetésben. Kíváncsi vagyok, Ti mit szóltok majd hozzá! Persze – sietek hozzátenni – nem a magam bölcsessége… Megígérem, hogy a végén megadom a forrást is, akit most (nagyon kis változtatásokkal) idézni fogok. Most azonban, ad rem, térjünk haladéktalanul a tárgyra! Milyen fontossági sorrend betartására is van szükség, ha valaki felteszi magában, hogy mostantól kezdve jobb életet (és intenzívebb lelki életet) akar élni?

Rezzenéstelen arc, pillantásmentes, távolba révedő tekintet, komoran összezárt ajkak, ősz haj, magas homlok, kissé beesett arc. Hatvan felé járó hajléktalan. Egy tévén ült lomtalanításkor a belvárosban. Az autók elsurrantak mellette, mások kiskamionokat pakoltak meg abból, ami másoknak fölösleges, ismét mások meg a fölösleget pakolták ki az útra. De ő csak ült rezzenéstelen arccal, jövőbe néző tekintettel. Ült a tévén...