Jezsuita bloggerek

Bár ritka egy fiatal jezsuita életében, hogy találkozik a rend legfőbb elöljárójával, ezen a nyáron kétszer is megtörtént ez velem. Először Rómában „futottunk össze”. De szó szerint. Szent Ignác napján egy fiatalokból álló zarándokcsoporttal éppen az ünnepi misére indultunk az Il Gesu templomunk felé, amikor egyszer csak egy magas feketeruhás, szemüveges pap közeledett felénk hosszú léptekkel. Olyan ismerősnek tűnt, aztán beugrott hogy ezt az arcot már sokszor láttam, hisz az ő képe ott van a legtöbb rendházunkban, hisz ő P. Generális. A meglepetésből felocsúdva elindultam feléje és hebegtem valamit arról, hogy kik is vagyunk.

Rövid időre félretéve mindenféle politikai korrektségnek még a látszatát is, egy olyan történetbe kezdek, ami leginkább a vallási science-fiction határát súrolja. Ahogy a SF-ben a fizika törvényei függesztődnek fel, hogy a főhős a múltba látogathasson kezet fogni Abe Lincolnnal, úgy itten a köznapi életben jogosan alkalmazott PC szabályok (pol.korr.) függesztődnek fel, hogy nevesincs hősünk kifejezhesse az örök igazságot és ódát zenghessen az embertársakért végzett szolgálat értékéről. Senkit a szereplők közül megsérteni nem kívánok, a jelen lévő sztereotípiák nem a történet lényegét, hanem a szükséges keretet biztosítják. Posztmodern kocsmai jelenet következik:

A barátaimnál voltam, kiültünk a teraszra. Már szürkülödött. Tücsökciripelés festette alá beszélgetésünket. Aztán a fiatal asszony bement vacsorát készíteni, a férjének pedig volt még egy sürgős intéznivalója, így pár percig hallgatóztam a szürkületben. A ház előtt az utcán 6-7 éves gyermekek beszélgettek: „Te most mész iskolába?” „Nem!” „Mikor mész?” „Amikor még egyszer nyár lesz.”

Az irodalom volt mindig a kedvenc tantárgyam. Mai napig legszebb időtöltésem. Hogy nem azt választottam hivatásomul, egy kamaszkori emlék súlyát idézi fel bennem. Egyik tanárom egyszer, csak úgy “en passant” megjegyezte, hogy “az emberek kétféleképpen járulhatnak hozza az irodalomhoz: van aki azzal, hogy ír, van aki azzal, hogy nem ír”. Nem nekem szólt, így szeretetem az irodalom iránt továbbra se csökkent, de a mondat második fele tiszavirág életű költészetem végét jelentette.

Minden évben elérkezik az az időszak, amikor a kedves blogoló szabadidőfája régen ismer minta szerint alakul. No de távol álljon tőlem, hogy panaszkodjak, dolgom az igehirdetés. Ugyanakkor még az is bennem van, hogy ezt az állapotot valahogyan ábrázolni kellene, bemutatni az emögött álló életérzés legmélyebb bugyrait, aztán valahogyan továbbmutatni a mindennapos poroszkálás üres csevegésein. Legvégül, akinek lesz türelme a végéig olvasni, az is kiderül, hogy miért nem is az a lényeg, hogy a dolgok onlájn vagy offlájn vannak. Tehát akkor vágjunk bele.

Pár napra hazaléptem, értettétek-e, met azétt mán erőssen hiányzott a család es, a barátok es, s minden ami ezzel együttjár. Ilyen nagymamám olajos kolbásza, amit elteszen minden disznóvágás után. Ej, azt nem es tudom elmondani, milyen finom. Osztán ilyenkor lehet jó juhtúrós puliszkát enni, ilyenkor lehet rossz utakon zötykölődni, s ízes beszédet hallani mindenünnen. Eccer mondom, hogy fáin tíz napocska vót!

Manapság, ha szétnézünk a könyvpiacon, találhatunk lájtos sztorikat, amelyek elfeledtetik velünk a mindennapok gondjait és megadják azt, hogy egy bizonyos ideig visszavonulhassunk fantáziavilágunkba. Ami még önmagában nem rossz, minden azon múlik, hogyan használjuk és mennyire vagyunk tudatosak arra, hogy bennünk és körülöttünk mi történik. Aztán ott vannak az úgynevezett „csodakönyvek”, amelyek elolvasása már kilencven százalék garancia arra, hogy önbizalmunk a Himaláján fog nyaralni, soha többé nem kell negatív beállítottságunkkal foglalkoznunk, vagy egy halom receptet kapunk arra, hogy hogyan legyünk a mindent és mindenkit lehengerlő úthenger. Azonban ott vannak olyanok is, mint pl. Dr. Csernus Imre legújabb – és állítólag utolsó – könyve, „A Férfi”, amely túlmutat az olvasmányosságon és az álmok ígérgetésén: feladat elé állít. A feladat neve: FÉRFInak lenni.

Már régóta foglalkoztat a kérdés, és emlegettem is már többször. Saját életemben kezdtem el felfigyelni arra tizenévesen, hogy nagyon vágyok hazajönni vakációra a gimiből (másik városban tanultam, messze az otthonunktól), mégis, amikor hazaérek, akkor valahogy felszínes lett a találkozásom a családommal és sok barátommal is. Nem mindenkivel, de nagyon sok esetben csak hétköznapi dolgokról beszéltünk, ami fontos, de már akkor éreztem, hogy valamiért nekem ez nem elég. Amikor pedig visszaindultunk, utána mindig éreztem, hogy nem fejeztem ki magam eléggé ezekben a kapcsolatokban. Hogy mi az, ami elmaradt? Azt hiszem az, hogy nem tudtam kifejezni az érzéseimet. Nem tudom, hogy mi irányított ebben, de egyszerűen a "kemény" fiú voltam, akiről lepattannak az érzések... Aztán amikor újra a gimiben voltam, akkor szégyelltem magam. Így született meg az úgynevezett "családom", egy olyan baráti társaság, ahol érzelmileg olyan kapcsolatok alakultak ki, amelyekben könnyedén kifejeztem az érzéseimet, például újra elkezdtem ölelni.

IV. Előszó
Amikor még gyerek voltam, emlékszem, hogy ujjal mutogattak az ateistákra, hitetlennek lenni olyan volt az emberek szemében, mint leprával élni, talán ez érthető is a kommunista elnyomás miatt – a vallást nemigen támogatták. Későbbi években írók, tanárok személyében találkoztam a "hitetlenebb" réteggel és kezdtem velük párbeszédet, észrevettem, hogy sokan még keresztény szemszögből nézve is erkölcsösebb, boldogabb és tartalmasabb életet élnek, mint aki a hívőnek tartja magát. Amit láttam, az volt, hogy eddigi felosztásunk megtévesztő: talán sokkal lényegesebb az, hogy valaki hogyan él és hogyan viszonyul az élethez, mint az, hogy a "hit" melyik oldalán áll. Érdemes tehát ebben és sok más esetben beforgatni kilencven fokkal a világnézetünket, hogy régi földrajztanáromat idézzem, „megnézni profilból”.