Jezsuita bloggerek

Néhány napja különös élményben volt részem. Egy számomra közeli emberrel éltem meg! Kértem tőle valamit, elmesélve a körülményeket és kérésem hátterét. Nem volt nagy kérés, komplikált háttér, semmi, egy kísérőlevélre volt szükségem csupán. Nagyon érdekes jelenetben találtam magam, mert az illető megszólított még valakit a folyosón, és nagyjából azt kérdezte meg, hogy igaz-e, amit beszélek, hogy ez az egyetlen módszer ebben az ügyben. Az illető, aki pontosan szakember a kérdésben, mondta neki, hogy igen, ez az egyetlen lehetőség. Ekkor ő igent mondott...

Hosszas töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy a bálványimádás ügyét, amennyiben tudom és lehet, előmozdítom és teljes vállszélességgel melléállok. Igyekeztem valamennyire körüljárni magamban a témát, hátha találok valami kiutat ebből a helyzetből, de nem nagyon találtam. Sajnálattal jelentem tehát be azt, hogy én is csak gazdagítani fogom e szentségtörők és istentelenek táborát, és örömmel azt, hogy nem marad ki senki.

"Az isten se érti már a magyar politikát" - hallottam minap az utcán. Akkor mit szóljon hozzá egy külföldi? - gondoltam. Talán legjobb ilyenkor hallgatni, bizonyos körökben pláne, "akasztott ember házában kötelet…"? – na, azt már végképp ne. (Nem az SZDSZ-re gondoltam – a szerző megjegyzése.) A magyar politikai szemétdomb illatosabbnál illatosabb hajtásokat eresztett az elmúlt 20 évben, nem csoda, hogy nemcsak egymás szagát, de még a látványát se bírjuk. (Jól mutatják ezt az EP választások eredményei.)

Ha valaki azt gondolná, hogy Franciaország nemzeti mottóját önkényesen buzerálom, annak elárulom, hogy csak bizonyos hagyományokat követek. Mindannyian tudjuk, hogy a mottó  eredete visszamegy egy forradalomra (1789), hivatalos mottóvá azonban csak a Harmadik Birodalom Köztársaság idején lépett elő a 19. században. Nos, az az izgi a dologban, hogy a testvériség kifejezés nem mindig volt a mottó része. Volt időszak amikor a szeretet (Charité) vagy épp az egység (Union) szavak helyetesítették. Az esélyegyenlőség túllihegése indítja bennem, hogy a "testvériség" szót "buziságra" változtassam, hogy kifejezzem életérzésemet korunk lelki és szellemi előrehaladottságával és a szekularizáció végső győzelmével kapcsolatban.

Hamarosan megváltozik a mise egyik legfontosabb imaszövege. Az eucharisztikus imában: „Ez a vér értetek és sokakért kiontatik” lesz. Azaz az eddig használt „mindenkiért” szó helyett a „sokakért” fog szerepelni. „Ennek használata 2009. Pünkösd ünnepétől kötelező” - írja a püspöki kar papokhoz szóló körlevele. Már egy hete, hogy a körlevélre gondolok. Meg megállva és bizony nem értettem, hogy mi is az értelme ennek a változásnak. Elég indulatos is lettem tőle. Mi fog ebből kisülni? Mennyire félreérthető ez a „sokakért”. A napokban találkoztam valakivel, aki azt a téves következtetést vonta le, hogy „akkor Krisztus biztos sokakért, de nem mindenkiért halt meg”. Hányan lesznek még ebben a cipőben?

Így nyár közeledtével egy régi emlék jutott az eszembe. Történt egyszer, néhány éve már, hogy az életem valami nagyobb változás előtt állt – sürgős szükségét éreztem az imának. Elvonultam hát egy időre „hátat fordítani a világnak”: egy sátorral kiköltöztem a Tisza-tóra. (Akkor még kissé elhagyatottabb volt.) Vittem fürdőgatyát, szúnyogírtót, és marmon-kannákat, hogy legyen miben tárolni az ivóvízet. Vettem egy kiló kenyeret is – hátha hasznát látom még –, de alapvetően böjtölni akartam. Tiszafüreden béreltem egy kenut és beeveztem. Kerestem egy kikötésre alkalmasnak látszó, szigetszerű, megközelíthetetlen helyet, ott aztán felvertem a sátrat. Evezés vissza, kenuleadás, visszaúszás. Elég messze volt: egy órát kellett úszni. Békés hetet töltöttem így. Kicsit a sivatagi atyák példája ihletett: ők is a belső világosságot, lecsendesedést keresték. Nomeg megharcolni akartak a démonokkal…

A múlt héten történt. Egyszerre szeretem kivasalni az ingjeimet, és most is ezt tettem, de most vittem zenét is magammal, fülhallgatóval hallgattam, hogy senkit ne zavarjak. Régebben még előfordult, hogy vasaláskor zenét hallgattam, de fülhallgatóval csak most tettem. Ha a szobámban hallgatok zenét, akkor is jobb szeretem a hangfalat. A héten viszont érdekes dolgot vettem észre: kétszer is előfordult már, hogy amikor inget vettem fel, láttam, hogy van egy kis gyűrődés itt vagy ott, ami nem a szekrényben lévő válfa miatti gyűrődés, hanem tisztán látszik, hogy a mosástól maradt... Szóval a vasalásnál valahogy nem úgy voltam jelen? Vagy az a gond, hogy rockot hallgattam? Vagy hogy túlságosan a „fejemben” hallgattam a zenét?

Hát megnéztem. Kis híján elbóbiskoltam a film alatt. Tulajdonképpen azért néztem meg Tom Hanks és Ron Howard újabb közös filmjét, mert sejtettem, hogy ezúttal is érdeklődni fog a média Dan Brown „sikergyanús” – így a beharangozó előzetes – opusa iránt, és erre fel akartam készülni. Nos, ezúttal visszafogottabb a média érdeklődése, a film, úgy tűnik, nem lesz a belvárosi small talk (csevegés) kikerülhetetlen alaptémája. Pedig a történet – a regény – aktualitása ma nagyobb, mint megírása idején, hisz időközben a természettudomány nevében frontális támadást intézett az új amerikai ateizmus, Richard Dawkins-szal az élén a hit, vagy ahogy az Oxfordi Egyetem kutatója fogalmaz, az „Isteni téveszme” (God Delusion) ellen. Az agyonreklámozott pamflet 2006-ban jelent meg, Dan Brown regénye hat ével korábban, 2000-ben, de ahogy a francia baloldal mondaná: même combat: ugyanaz a harc. Vagy mégse?

Ezekben az órákban Barack Obama elnök látogatása zajlik az Egyesült Államok egyik leghíresebb, Notre Dame nevű katolikus egyetemének tanévzáró ünnepségén. Amint azt hírforrásokból már rég tudni lehetett, az ellentétes vélemények és a két táborra oszlottak szembenállása jellemezte az elmúlt hónapokban az előkészületeket, és jellemzi ezen pillanatokban is a fogadást. Az ok nagyon egyszerű: az egyetem azt az elnököt hívta meg a tanévzáróra, aki januári beiktatása óta (amint azt kampánya alatt is kimondta), a Bush kormány idején életben lévő abortusztilalmat nem támogatja. A diákok fele és azok szülei arra szólították fel az egyetem vezetőségét, hogy vonja vissza a meghívást, és a katolikus egyház erkölcsi tanításához híven határolódjon el Obamától. Másrészt köztudott volt, hogy a katolikus egyetem az elmúlt években a őssejtkutatás egyik vezető intézményévé vált, amit katolikus körökben szintén illik elítélni.

Régente alapvető különbséget tettek hívő és hitetlen között. Az ötvenes évek Hollandiájában az egyházi/felekezeti hovatartozás pontosan tükröződött a politikai pártállásban, a gyermekszámban, vagy az élet alapvető kérdéseiről vallott más nézetekben is. Manapság kissé bonyolultabb világban élünk, és – szerintem ez nem baj...
Ma a hitet és a hitetlenséget elválasztó határmesgye saját szívünket mettszi ketté – nagyjából középen. Jól látszik ez a szellem azon két területén, ahol a legmarkánsabban kijönnek a világnézeti különbségek: a művészetben és a filozófiában. Vegyük találomra először a lírát. Az, hogy van-e „katolikus költészet”, szerintem éppúgy kérdéses, mint az, hogy létezik-e „katolikus filozófia”. Lehet, hogy inkább – mint gyanítom – csak költők és filozófusok vannak, akik katolikusok (evangélikusok, reformátusok, baptisták, unitáriusok, zsidók, hinduk, muszlimok; nem kívánt törlendő).