Jezsuita bloggerek

Amióta pap lettem az egyik furcsa dolog, amivel szembesülök, hogy időnként olyan dolgokról is megkérdeznek, amiről magamtól úgy érzem, hogy nem vagyok igazán kompetens. A minap egy rádióműsorba hívtak meg, hogy katolikus papként vegyek részt egy az öngyilkosságról szóló beszélgetésben. No ha már voltam olyan őrült, hogy az egyik rendtársam unszolására beleugortam ebbe, legalább egy jó alkalom volt, hogy elgondolkodjak a témáról és utánanézzek. Most Veletek is megosztom annak lényegét amire jutottam.

Egyes előre jelzések szerint alacsony részvételre számíthatunk az Európa Parlamenti választásokon. Úgy sem változik semmi. Akkor meg minek - halljuk gyakran. Az egyik párt nem különb a másiknál. Semmi értelme az egésznek. Egy szavazat nem számít és, ha számítana is, akár ki kerül hatalomra, ugyanazt fogja tenni és mi emberek isszuk meg úgyis mindennek a levét.  Hát minden hiába?

 Milyen hatása lehet egyetlen ember cselekedetének? Hogyan érinti az ő pozitív változása az egész emberiséget? Mit tehet egyetlen ember? A kérdés jogos, de sajnos félrevezető, ugyanis nincs olyan, hogy egyedül álló ember. Nem beszélhetünk mindenkitől független tudatról, csak olyanról, amelyiknek minden ember része. Elválaszthatod magadat a többiektől, körülveheted magadat egy fallal és az így keletkezett teret elnevezheted „én”-nek, de ez az „én” attól még része marad az egésznek.

A hétvégén kicsit kimozdultunk egy csoporttal a kollégiumból, és ott láttam a következő jelenetet, ami újra előhozott bennem gondolatokat, amik már korábban is foglalkoztattak. Egy templomba mentünk be, előttünk egy házaspár fogyatékos gyerekükkel. A gyerek (tizenéves lehetett) ahogy belépett egy nagyot sikított, nagy öröm volt benne, látszott, hallatszott, érződött. Az édesanyja belekapaszkodott a kapucnijába, visszahúzta és csendre intette… Templomban vagyunk végül is! Bennem az fogalmazódott meg, hogy VISSZAHÚZTA, és ebben több volt, mint fizikai visszahúzás.

Asztrológia, okkultizmus, ezoterika - megannyi gyanús csengésű szó a keresztény füleknek. Mindez persze bizonyos fokig érthető is: az ilyesmi gyakran eltorzítja az igaz hitet, könnyen válhat "valláspótlékká" is. Ami azonban engem mindig fájdalmasan érint, hogy ezen a téren gyakorta találkozom egyfajta lezárt és ideologikus gondolkodással az egyházban. Mindez pedig számomra inkább a félelemről és a belső bizonytalanságról szól. Jó, jó, tudom, hogy az önazonosság megőrzéséhez szükségesek a korlátok: a Biblia is tiltja - más babonaságok mellett - például a kártyajóslást (vö. M Törv 18, 10-12), az asztrológiát (Iz 47, 12-17), vagy a varázslást (Apcsel 19,18-20). Csakhogy az Írás értelmezésekor a szó szerinti jelentéssel szemben gyakran inkább a szerző szándékát kell kutatni, ami jelen esetben éppenséggel a korabeli vallási közösség védelme is lehetett a politeista vallási kultuszok kulturális környezetében.

Petényi Katalin és Kabay Barna alkotópáros „Hitvallók és ügynökök” című dokumentumfilmjét április 27-én este 9 órától két részben vetítette a Duna Televízió. Nemcsak az újabb nemzedéknek, amely már nem ismerte Rákosi diktatúráját, majd a Kádár-féle némileg enyhébb „valós szocializmust”, hanem az idősebbeknek is, akik 1945 után átélték a fokozatosan berendezkedő diktatúrát, majd az 1956-os forradalmat és annak elfojtását, megindító emlékeztető volt ez a dokumentum. Jól illusztrálja a film (amelynek hosszabb változatát majd ősszel láthatjuk a TV1 csatornán), hogy miként üldözte, nyomorította meg, kötötte gúzsba a diktatúra a katolikus egyházat, főleg Mindszenty József bíboros letartóztatása és koncepciós pere után. E per és az egyházi hierarchia megtörése közötti kapcsolatot világosan kell látni, bár a film ezt nem emeli ki kellő hangsúllyal.

Az idei húsvét különleges volt számomra. Mivel tavaly nyáron szenteltek pappá ezért most először végezhettem a nagyheti szertartásokat. A jezsuita jelöltekkel együtt egy Mátra közeli, aranyos faluba Mártaszőlősre mentünk, ahol nemrég szűnt meg az általános iskola és már évek óta üres a plébánia is, a szomszédos Pásztóról látják el, vagy hat másik faluval együtt. A hívek nagyon örültek nekünk, igazi meglepetést okoztunk a jelenlétünkkel. Olyat már láttak, hogy egy pap meg egy diákónus jön hozzájuk, de hogy négy papjuk is lett volna, és főleg húsvét idején. Na ilyet még nem láttak. Persze a pontosítás, hogy a jezsuita jelöltek még nem papok, nem hatotta meg őket. „Akkor is négyen vagytok!” –szólt a válasz.

Miközben ezeket a sorokat írom egy Buddha szobor ül csendben, mélységes békében mellettem. Ebben az információ-dömpingben, amikor még a "no news is bad news"-ként van feltüntetve, olyan jó érzés rátekinteni a Megvilágosodott békés arcára, elmerülni rendületlen hallgatásában. Éveken át szerettem volna egy Buddha-szobrot, és végül 2005-ben Srí Lankán a szökőár súlytotta területeken való forgatáskor akadtam rá a kedvencemre. Maga Buddha sokat beszélt a szenvedésről: "minden szenvedés" - állítja. De amit akkor én ott láttam a sok magára maradt szülő, a szülő nélkül maradt gyerekek ijedt tekintetében, mindarra csak ilyen mély hallgatás lehet a válasz. No persze nem mindenki látja ezt így.

A napokban kaptam egy emailt. Arról szólt, hogy valaki meglepődött, hogy bérmaszülőként nem fogadtak el egy elvált személyt, akinek új kapcsolata van. Mivel elvált, az egyház tanítása szerint nem vállalhatja a feladatot.
Ma pedig órán az egyik tanárom, egy teljesen más kontextusban, csak úgy megjegyezte, ne feledjük el, a mulasztás is bűn.

Nekem a két élmény egybevág.

Szombaton életemben először jártam Velencében. Gyönyörűséges! Az alkalom viszont különleges volt. Pap- és diakónusszentelésre mentem. Két olasz jezsuita lett pap és egy török lett diakónus. Inkább mondjuk azt, hogy a török, hiszen az egyetlen török jezsuita a világon. Velencéről és törökről beszélve valahogy nem ez jutna eszünkbe. De hogy is lehet egy török egyáltalán jezsuita?

Szerbusztok pártában élő vallásos leányok! Nektek szeretnék most valami fontosat üzenni. Meg akarom oldani az életetek nagy kérdését. (Csak, hogy érdemes legyen olvasni a jezsuita blogot! :) Én csak tudom hogy kell férjhezmenni: a cölebsz lelkipásztorok értenek igazán a párkapcsolatokhoz! (Habár - úgy mondják - a papok későn nősülnek… :) Szóval, az a tapasztalatom, hogy nincs könnyű dolgotok a férjhezmenéssel. Aki komolyan veszi a hitét, annak egyszeriben igényei lesznek. Az nem áll le akárkivel. Ráadásul általában tartózkodóbb is a testiség területén. Ez pedig nem segít az „összeszokásban” (hány házasság "jön össze" úgy, hogy a párok „rászoknak egymásra” - brrr...); szóval abban, ami az átlagos élettársi kapcsolatok kialakulásánál oly gyakran játszik kulcsszerepet. (Egyszer egy lány elmesélte, miután javasoltam, hogy ne feküdjön le a friss barátjával, hogy másnap iszonyúan hálás volt ezért a tanácsomért…)