Jezsuita bloggerek

Hej, ma reggel es korán felkelék, met hallom eccer az iskoláját, valami olyan recsegés-ropogás ember, mondom emmi, há’ nem-e hogy a hajnal hasadt, ember... Na valahogy egy cseppet visszaaludnék, há’ akkora ásítozás ember, hogy esment felébredek, mondom az istálaját, még aludni se lehet, nézem ki ásittozik ilyen korán, há’ felköt a Nap! Na mondom, ez es tud osztán ásittani! De mielőtt még a fal felé fordútam vóna, átfuta az eszemen, hogy ma eppe csakhogynem húsvéthetfű lenne. Hej, hát akkor székely embernek es ki kelni az ágyból. Na fel es keltem, valami áncungot magamra vettem, mondom megnézem, halám eccer magamot mivel tudnám meglocsóni. Nem es kellett sokáig keresgéljek, met az esti jó szilvóriumot az ágyhoz közel tevém, éjjeli veszély esetire, így osztán most reggel es hezzakutultam egy cseppet. Na ettől osztán megjő a locsoló kedved, még akkor es ha nem vót.

Mi az, ami nap mint nap, évről évre változik, átalakul annak ellenére, hogy a világ világ marad, minden a régi, minden megy a megszokott kerékvágásban? Egy dolog napról napra változik, ez pedig a látásmódunk. Ahogyan a dolgokat látjuk, ahogy azokra rátekintünk és amit bennük és mindenkiben látunk. A látásmód változása sokszor annyira drámai, hogy bennünk azt az érzetet kelti: megújult minden. Talán nem véletlen, hogy a nagyszombati liturgia a tűz megszentelésével kezdődik, egy új fény gyúl a sötétségben, ezt jelképezi a húsvéti gyertya. Minden, ami ezután lezajlik, ennek az új lángnak fényében zajlik, ez a láng terjed át a jelen lévő papok és hívek gyertyájára.

Az imádság életforma. Senki sem tud (nagyon) másként imádkozni, mint ahogyan él. Az ima (és az élet) magasiskolájában egyetlen megtanulandó szabály van: nem beleszólni. Jálics Ferenc, aki sokunk számára tekintélynek számít ezen a téren - négy gyakorlatot javasol, amelyek révén ki-ki mély tapasztalatokat szerezhet a szemlélődő magatartásról. E gyakorlatok alapja az a meglátás, hogy az Istenhez és az emberekhez fűződő viszonyunk eléggé pontosan megfeleltethető egymásnak (vö. 1Ján 4,2o-21; Mt 25,31-46 stb.) Aki ugyanis nem tudja közel engedni magához az embereket, és nem tudja őket megérteni, az bizony az Istent sem képes észlelni; aki nem képes meghallgatni az embereket, az az Istenre sem bír csendben odafigyelni. Most pedig lássuk a gyakorlatokat!

Tegnap este a jezsuiták anyatemplomában egy olasz jezsuita azzal kezdte beszédét, hogy éppen Aquilaban (az a város, ahol rombolt a földrengés) sétált délután, és azon gondolkodott, hogy ebben a helyzetben mit lehetne mondani az embereknek, egyáltalán lehet-e az evangélium örömhírét hirdetni azoknak, akik elvesztették családtagjaikat, hajlékaikat és mindenüket. És tényleg, hogy lehet?

Nikosz Kazantzakisz, „Akinek meg kell halnia” c. regényében egy törökök által megszállt görög falu hétévente megrendezendő passiójátékának a történetét meséli el. A szereplőket a helyi pópa választja ki egy évvel a passió előtt, hogy a szereplőknek legyen idejük azonosulni a szereppel és hitelesen előadni a történetet. A következő passiójáték 1921-ben zajlana, erre kiválasztják Manolioszt, a fiatal pásztort Jézus szerepére, pár más falubelit pedig a tizenkét tanítvány és egyéb szerepekre. Azonban a felkészülést beárnyékolja egy falunyi háborús menekült érkezése, akiket a helybeliek nem látnak szívesen. Manoliosz, aki szerepét komolyan veszi, pár társával együtt segíteni próbál rajtuk, ez azonban a tömeg haragját hozza rá és megölik őt.

Egy hete abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy meghívtak egy „Széder vacsorára”. A vacsorát a Council of Christians and Jews (Keresztények és Zsidók Tanácsa) szervezte, melynek egyik tagja a közösségünk egy idősebb papja. Annál is inkább érdekelt az esemény, mert már kissé gyanús volt az Utolsó Vacsora temérdek megfilmesítése, egytől egyig keresztény pátosszal átjárva, amikor mindenki tudja, ugyebár, hogy az egy zsidó ünnep megülése volt, és ami miatt számunkra fontos, az az, hogy milyen új jelentést kaptak a régi szimbólumok. Gondolva, hogy most szépen a végére járok annak, hogy mi volt a kezdetekben, megjelentem a vacsorán, nem is sejtve, hogy – mint pár perc múlva kiderült – én vagyok a legfiatalabb a jelenlévők között, tehát kérdéseimet nemhogy nem kell magamban tartanom, hanem egyenesen nekem kell azokat feltennem...

Mennyiben változott a világ az elmúlt kettőezer évben? Ha a szemmel látható dolgokat tekintjük, akkor sokmindenben. Ha viszont azt nézzük, hogy változott-e az emberi természet, akkor azóta mindenütt ugyanoda lyukadunk ki, ugyanazokat a dolgokat tesszük, hasonlóképp reagálunk. A színdarab ugyanaz, csak más színpadon játszódik, más szereplőkkel, újabb, fényesebb díszlettel. És ez elég nekünk ahhoz, hogy kijelentsük: bezzeg a régi szép időkben, akkor másképp volt! Akkor még elhangzott egy pár áhítatos Hozsanna. De most! Most olyan nincs. Vagy mégis? És ha van, akkor milyen tulajdonságunkra utal? Jó az? Rossz? Kikerülhető vagy hasznosítható?

A Virágvasárnap nyitja meg a nagyhetet... Ekkor vonul be Jézus Jeruzsálembe... Éljenző tömeg fogadja, pálmaágak, köntösök terülnek eléje... Az ünnepre felvonult nép így fogadja Jézust... És mi történik alig egy héten belül? Ugyanaz a nép azt kiáltja: Keresztre vele! Hihetetlen, mert ebből a népből sokan ettek a kenyérből, amit Jézus szaporított meg nekik, sokan vannak, akik elhagyhatták az ágyat, vannak páran, akik először látják az ünnepet... És ki is fejezik hálájukat, szeretetüket az éljenzésben, de egy hét alatt átváltoznak... Vagy ha nem, akkor mi történik?

Nemrég említettem, hogy kölcsön kérem Dr. Csernus Imre A nő című könyvét. Megtörtént... Most olvasom, még teljes véleményt nem formálhatok, de eddig reális az, amiről beszél... De ha teljesen olvastam volna már, akkor is azt az utat választottam volna, amit így is... Megkértem pár nőbarátomat, -ismerősömet, írja le röviden, hogy érintette a könyv... Persze, ha valaki olvasta a könyvet, könnyebb hozzászólni, de ha nem, itt azért előjön pár téma, amit érdemes lenne a köny ismerése nélkül is megvitatni... Ezúton is köszönöm nőbarátaim nyitottságát, akik megosztották gondolataikat... És hajrá TÖBBIEK:)

Ennyi komolyság után nagyon aktuális téma kerül napirendre, test és lélek. Hogyan függnek ezek össze, hogyan esnek szét, és mit szólnak erről a nagyok. Először is a Magyarázatok Istenéről szóló nekrológra érkeztek kommentek, amelyek kívánatosnak tartották megemlíteni részemről kissé lájtosabban s a teljesség igénye nélkül, hogy milyen viszonyulások léteznek e témához a „neurofiziológia korában” –  ahogy egyik kedves kommentelőnk fogalmazott. Aztán pár bejegyzéssel lennebb egy parázs vita alakult ki a szabad akaratról (amiről elfoglaltságaim miatt sajnos lemaradtam, és amiről sokak sajnálatára itten szó nem lesz), ott egy fizikalista felfogást sikerült felfedeznem az egyik oldalon, amiről viszont szó lesz, mert idevág és mert lazítani kell a srácok(?)on, erőst bekeményítettek;)