Jezsuita bloggerek

Ma egy érdekes összejövetelre csöppentem. A hallottak ébresztették gondolataimat, amelyeket most megosztok veletek, de nem több ez egy hangosan gondolkodásnál… Nyugaton egész komoly kérdés majd minden országban a születések számának csökkenése… Ez szép kijelentés… De tényleg kérdés ez vagy nem is annyira probléma?! Logikusan gondolkodva azt mondhatnánk, hogy hát mindenképp probléma, már csak akkor is, ha a fogyasztói társadalomra gondolunk, mert a piacnak is érdeke, hogy minél több legyen a vásárló… De vajon attól több a vásárló, ha többen vagyunk? Tény, hogy alapkellékekből többre van szükség…

A demokrácia lényege, hogy az ország valós helyzetéről tájékozott polgárok szabadon választhassanak és olyan politikai erőt bízzanak meg a vezetéssel, akitől remélhetik, hogy a hatalmat az egész közösség jóléte érdekében fogja gyakorolni. Legalább 2006-óta erős kételyeink lehetnek abban, hogy nálunk ez tényleg így működik. Akkor a kormányfő megvallotta, hogy megtévesztéssel nyerték meg a választásokat, azóta még az is bebizonyosodott, hogy a hibás kormányzásuk következtében válságos helyzetbe került az ország. A 100 miliárd dolláros államadóság mellett az államcsődtől csak az újabb és újabb készenléti hitelek mentik meg az országot. Mi történik most?

Nos, nem túlzok. És nem is csak így gondolom. Így is érzem. Ez az érzés legalább négy éve bennem van. És napról napra egyre erősebb... Katolikus körökben (de talán keresztyén körökben úgyszintén) évek óta nagy divat szidni a szocikat, a komcsikat, ha nem is az egész emberiség, de minimum mint a magyar nemzet árulóit, tönkretevőit. Közben az is nagy divat, hogy a háttérben összedörzsöljük a kezünket, ha sikerült egyik marhaságot a másik után csinálniuk. Ilyenkor: "mi megmondtuk...", "előre láttuk...", "bezzeg AZ Orbán..." stb. (Ez alól talán csak a legmagasabb egyházi vezetés kivétel... Ott is mintha valahogy jobban szeretnék Gyurcsányt? Persze nem az én kedvemért.)

Egy fiatalasszonytól hallottam, hogy a kislányát valamelyik mese kapcsán egyszerre csak foglalkoztatni kezdte a bűn kérdése. Jó anyuka lévén türelmesen leült átbeszélgetni vele ezt a témát – az ő szintjén. A mesék példáján arra akart rávilágítani, hogy nem vagyunk determinálva a tetteinkban, hogy tőlünk függ, milyen döntésekkel alakítjuk magunkat. Legnagyobb meglepetésére egy ponton a kislány megkérdezte: „Tehát akkor mindenki maga dönti el, hogy Hófehérke lesz, vagy a Gonosz Mostoha?” Elég pontosan megértette a problémát…

Richard Dawkins és George Coyne SJ beszélgetése alatt elhangzott Coyne részéről, hogy Isten nem a Magyarázatok Istene, és ha Dawkinsnak ez az egyedüli elképzelése arról, ami Isten lehet, akkor nem csodálkozik, hogy annó kikelt magából. Az oxfordi professzor szemét lesütötte forró olajban és belátta: Igen, én a Magyarázatok Istenét kerestem. Mert régebben mindenre, amit nem tudtak megmagyarázni divatos volt ráfogni, hogy ez meg ez azért van, mert Isten így meg úgy akarja. A villám Isten haragja, az eső Isten könnyei, a termés, egészség Isten áldása, az aszály meg betegség, halál Isten büntetése, vagy legjobb esetben is a bűn következménye. A világ különböző jelenségeire Isten volt a magyarázat, ott véget is ért, mert Ő misztérium, feszegetni nem nagyon illik.

Az enyhén megtévesztő, „God in The Lab” címmel rendezett egy kisebb konferenciát a Centre for Inquiry London. Az előadások az intuitív dualizmust, az istenhit velünk-született voltát, „vallásos” élmények (hangok hallása, látomások, stb) agyi megjelenését és a vallásos hit fájdalomérzékelésre gyakorolt hatását érintették. Amikor ebben a témában jelennek meg olyan cikkek, könyvek, tanulmányok, amelyek a „hit” valamilyen aspektusát boncolgatják tudományos szempontból (legtöbbször felületesen kezelve azt), ugyanúgy félreértéseket okoz egyesekben, másokat meg kellemes megnyugvásban ringat, miszerint mégis igazuk volt, mintha csak kedvenc barkácsrovatukról lenne szó és a kérdés csak az lenne, hogy 12-es vagy 14-es csavar kell ahhoz, hogy megtartsa a polcot...

Nemrégiben a Népszabadság hasábjain értesülhettünk arról, hogy az EU kötelezővé tenné, hogy a GYES vagy a GYED idejéből néhány hónapot az apa vegyen igénybe. Ha így lesz, akkor mi sem térhetünk ki előle – teszi hozzá az illetékes elvtársnő.

Az első kérdés, ami felmerült bennem, hogy ugyan már miért nem térhetünk ki előle? Csak bólogatni tudunk? Nincs nekünk szánk? Nekünk mindennel rögtön egyet kell értenünk, amit az aktuális megmondó központban kitalálnak?

Ma délelőtt korábban indultam az egyetemre, fénymásolnom kellett még egy s mást... Ma újra szembesültem azzal, amivel minden nap, Róma bármely pontján találkozhat az ember, és azt gondolom, nemcsak ma, hanem Szent Ignác idejében is így lehetett, amint az a jezsuiták akkori tevékenységéből kiderül... Szóval amíg elérek az egyetemig – ami turistaszezonban 15 perc, szezonon kívül 8 perc –, azalatt minimum három koldussal találkozom... És ha másik útvonalat választok, akkor is ugyanennyivel... Ahogy kilpek a házból, és előre nézek, két koldus ül a két sarkon. A bal sarkon egy román koldus, a jobb sarkon egy magyar hajléktalan.

Kedves barátom hívott meg a családjával március 15-én, hogy találkozzunk a Nemzeti Múzeum előtti megemlékezésen. Ők a vasárnapi miséről egyenesen oda mentek: hadd lássanak ilyet is a gyerekek! Örültünk a találkozásnak; nomeg én is hasznosnak bizonyultam: plusz egy felnőtt, aki nyakába vehetett egy-egy gyerkőcöt, hogy jobban lássa az ünnepélyt. Na, amúgy sem volt nagy tömeg. Bátorság legfeljebb csak ahhoz kellett, hogy a két méteres, talpig fekete védőöltözetben felsorakozott kommandósok zárt sorfala mellett elhaladjunk – a fémdetektoros kapu már meg sem kottyant. De mi „mertünk ünnepelni” – csak azért is!

Atyám, / Reád hagyatkozom, / tedd velem, ami Neked tetszik. / Bármit teszel is velem, / megköszönöm. / Kész vagyok mindenre, / elfogadok mindent, / csak akaratod teljesedjék bennem / és minden teremtményedben. / Semmi mást nem óhajtok, Istenem! / Kezedbe ajánlom lelkemet, / Neked adom, Istenem, / szívem egész szeretetével, / mert szeretlek Téged, / és ez a szeretet sürget, / hogy egészen Neked adjam magam, / hogy fenntartás nélkül / kezedbe helyezzem életemet, / határtalan bizalommal, / mert Te vagy az én Atyám! (Charles de Foucauld)