Jezsuita bloggerek

Most rögtön elnézést kérek ezért a címért, de ez fejezi ki legjobban azt, amiről írok. Gondolom, ez a mondás nemcsak Erdélyben ismerős (most már biztosan).
Alapvetően saját problémám az, amiről itt írni fogok, de sok embernél találkoztam, találkozom ezzel, és valójában nem is élem meg problémának, mert emberségünkből kifolyólag adott. De miről is van szó? Nehéz lenne egy szóban megfogni, ezért másként próbálkozom. Arra gondolok, hogy mindent be AKARUNK tervezni, mindent AKARUNK kontrollálni, mindent AKARUNK tudni, mindent meg AKARUNK magyarázni.

Több gondolat fut össze bennem, amiért ezzel a címmel írok blog-bejegyzést… Először is a március 8., ami ugyan sokak szerint szocialista hagyomány, pedig igazából épp az ellenkező forrásból, Amerikából érkezett. Aztán ezzel a címmel ("A nő") jelent meg Dr. Csernus új könyve, amit hamarosan kölcsön kapok egy római ismerősömtől… És harmadrészt a nőkkel való kapcsolat mindig is fontos volt az életemben, sok mindent tanultam tőlük életem folyamán, és szívesen látom elképzelésekben, tervekben, ötletekben az ő véleményüket is férfi hozzászólások mellett. Sok nőbarátom volt és van… Ugyanakkor a kérdés már felmerült kommentekben is, például a Jób könyvéről szóló írásom után. Meg hát a nőről szól a folyóiratunk (A Szív) márciusi száma…

Egy kedves kis történet szerint Ábrahám álmában megjelent Isten, és áldozatul követelte annak a fiának életét, akire Ábrahám oly sok ideig vár. Ábrahám megijedt, de összeszedte magát és fiával elindult a hegyre, hogy bemutassa őt áldozatként. Ahogy fiát megkötözte, és épp leszúrta volna, megjelent egy angyal, azt mondta: "nosza, nosza", s cserében  rámutatott egy kosra, és onnantól kezdve vígan éltek, amig meg nem haltak. A kost leszámítva, természetesen... Most az Isten azt kívánja, hogy öljenek miatta? Megszegi ígéretét? Hisz pár évvel azelőtt épp ő ígérte meg Ábrámnak, hogy fia révén rengeteg leszármazottja lesz (Teremtés 18, 18). A sztori megoldásaként, tanulságaként sokszor lehet hallani, hogy igen, ez mind rendben, mert Isten útjai nem a mi útjaink, ami szerintünk igazságos, az nem biztos, hogy szerinte az, punktum, le van tudva.

Vajon létezik reinkarnáció? A hinduk és a buddhisták szerint: minden esetre (az pedig minimum összesen kb. 1,3 milliárd ember). No persze az igazság nem többségi szavazás kérdése (meg ugyebár amúgy sincsenek többségben! :) Minden esetre elgondolkoztató, hogy a reinkarnáció tézisét mindeddig a katolikus tanítóhivatal nem ítélte el. Persze nem árt tudni, hogy ez a tény önmagában még a legkevésbé sem érv a tanítás helyessége vagy éppen a kereszténységgel való összeegyeztethetősége mellet, legfeljebb csak annyit bizonyít, hogy a doktrína még nem került az egyház érdeklődésének homlokterébe, és még nem kellett megvédeni ellene a hitet.

Relativizmus(1) és fundamentalizmus(2): első látásra két ellentétes dolgot jelentenek. Én azt gondolom, hogy ugyanannak az éremnek csupán két odaláról van szó, mert  mindkettő a modernizmus jelenségében gyökerezik.
A modernizáció lépésről lépésre aláásta a zárt, hagyományos emberi közösségeket, amelyekben az emberiség nagy része a történelem folyamán élt. Ezekben a közösségekben nagyfokú konszenzus uralkodott a valóság alapvető kognitív és normatív defincióiról. Ilyen és hasonló konszenzusok bizonyos élethelyzetekben a magától értetődőséget jelentik az egyén és a közösség életében, azaz ezek a definiciók önmagukban evidens, megkérdőjelezhetetlen igazságokként jelennek meg.

Így, a Nagyböjt elején a napi szentírási részek hemzsegnek a vészjósló jelenetektől. Általában két választási lehetőségünk van: választani azt, hogy "jófiúk/lányok" leszünk és akkor nekünk hosszú távon nagyon jó lesz, vagy pedig törődünk a rövid távú terveinkkel és akkor ki sem kell mennünk a hippodromra lovakat nézni, eljönnek azok maguktól. Négy ló, vagy éppen 4 Celsius, tökmindegy, a lényeg, hogy jó előre meg lett mondva, oszt ne mind panaszkodjunk ha mégis az következik be, amit választottunk. A baj ott kezdődik, hogy a Nagy Közös Problémák egyik ismert jellemzője az, hogy túl közösek ahhoz, hogy konkrétan valakiéi is legyenek. Egy régi mondás szerint: közös lónak túros a háta.

Nemrég jártam Eichstättben a német katolikus-teológiai főiskolák és egyetemi fakultások évi rendes találkozóján (katholisch-theologischer Fakultätentag). Mi tagadás, érdekes volt belekóstolni a tudománydiplomácia belső világának működésébe. Az Európában közel százmilliós német nyelvterület (Németország, Ausztria, Svájc) teológiai közéletét reprezentatívan képviselő közel 120 résztvevő közül már csak azzal is kilógtam a sorból, hogy – a magyar teológiai felsőoktatáson kívül – képviselni voltam hivatott a világ többi (nem németül beszélő) részét, a Rest der Welt-et is (már, ha nem számoljuk “külföldinek” a Brixeni teológiai főiskola déltiroli, német anyanyelvű rektorát). Kitüntetés, hogy szólhattam is ezen az illusztris fórumon:

Pár napot Magyaroszágon töltöttem... Sok minden történt, szép napok voltak.

Van két dolog, ami azóta is a fejemben forog. Az egyik, még Magyarországra érkezésem előtt hatással volt rám. Már régebb is megfigyeltem, de most azért lepett meg, mert az erdélyi Paprika Rádió-ban is ugyanezt hallottam. Teljesen ledöbbentem... Nem tudom, biztos senkinek nem mondok újat azzal, hogy reggelente a munkába menőket mivel szórakoztatják a kereskedelmi rádiók: wécé és hálószoba-témák főleg, de a nyelvezet is durva...

Vége a pótvizsgaidőszaknak. Kész’vagytok? És? Régebben volt már úgy, hogy nem sikerült elsőre? Ezt most komolyan kérdezem! Nem csak merő kíváncsiságból. Engem ugyanis már volt, hogy kirúgtak… Kicsit nehezemre esik bevallani, de így van. Még egyetemistaként is előfordult, a régmúltban. Meg is fordult velem akkor a világ! Világéletemben teljesítménykényszeres „mintadiák”-alkat voltam – talán csak nem elég okos ahhoz, hogy tényleg „minta” lehessek. Ha stréber nem is vagyok, a jegyeket azért komolyan vettem. Aztán egysze csak – jó 15 éve már – belehúztam egy tételbe biblikumszigorlaton (ami az anatómiaszigorlathoz fogható, mondják olyanok, akik mindkettőt próbálták); mire aztán simán ki is penderítettek…