Jezsuita bloggerek

Érti-e Isten a viccet, és ha igen, mekkorát nevet rajta? Ha meg ez a kérdés eleve röhej, akkor a kérdés félig már meg is van oldva. Ugyanakkor sokat mond a kérdés feltevőiről az, hogy a kérdést hogyan közelítik meg. Érdekes cikket olvastam a Guardianban, miszerint száz meg száz ok van arra, hogy Istennek miért nincsen, valamint miért nem lehet humorérzéke. A szerző egy darabig pár "istennel" kapcsolatos érvet hoz fel, mint pédául azt, hogy mivel Isten, ha létezik, időn kívül van és ha nevet, egyfolytában nevetnie kell. Ilyent és hasonlókat, amiken csak nevetni lehet. Később meg érveit átterjeszti a Bibliára, miszerint egy vicc sincsen benne, valamint bizonyos középkori kolostorszabályokra, melyek szerint a humornak megrontó hatása van.

Eucharisztia, szentmise vagy oltáriszentség mind olyan katolikus szakszavak, amelyek protestáns testvéreinket (és másokat) egy csapásra padlóra terítenek. Nem is csoda. Csakhogy ezt az esési technikát nem ők gyakorolták elsőnek. Már az első századokban az híresült el a keresztényekről, hogy összejöveteleiken gyerekeket esznek, ugyanis az Eucharisztia ünneplése szigorúan titkos volt. S ami titkos az gyanús. És nem is olyan régen egyik kedves kommentelőnk is felszólította református testvéreit, hogy "a mi hitünk szerint... a katolikus liturgia pedig bálványimádás. Vért enni pláne." ... Nincs új a nap alatt.
Férfiasan bevallom engem is sokszor próbára tett Krisztus valóságos jelenlétének a katolikus tana; annak megértése és elfogadása végképp. Ilyenkor az a legjobb megoldás, ha az ember nem sokat törődik vele. Csak úgy elfogadja. Végtérre mások is elfogadják, sokkal okosabbak is mint én - gondoltam még 21 évesen is, pár év filozófiai és teológiai tanulmányok után. Elvégre mindenevő az ember, főként abban a korban…

Amikor a nyáron elkezdtünk blogolni még nem gondoltam, hogy annak, ami itt folyik valami köze is lesz majd az élethez. Pontosabban fogalmazva, nem is reméltem, hogy a blogolók által értékes hozzájárulást kaphatunk az apostoli munkáinkra vonatkozóan. Az első meglepetésem az volt, amikor a lelkigyakorlatokról szóló blogbejegyzésnél sokan hangot adtak annak a vágynak, hogy szükség lenne olyan lelkigyakorlatra is, amelyen kisgyerekes szülők is részt vehetnek, mert meg van szervezve a gyermekekre való vigyázás. És lám, a Manréza júniusi programjába már be is került egy ilyen lelkigyakorlat, jelentkeztek önkéntesek is a gyerek program szervezésére.

Lévén, hogy nem ezen ország határain belül születtem és már 20 éves is elmúltam, mire ideértem, így egy s más kimaradt az életemből. Például itt tanultam meg szeretni a Kádár rendszert (mert az is jobb volt, mint a Gyurcsányé - hallom), és arra is itt döbbentem rá, hogy a magyar ember szokott "zsidózni". Még pontosabban, hogy hol lehet "zsidózni" és hol nem illik ilyet tenni. Székelyföldön nagyon szerettük őket, mert csak a templomban hallottunk izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket róluk. Az utcán viszont eggyel sem találkoztunk. Gyerekekként szerettük az ószövetség csodás történeteit, váratlan fordulatait: egy kis gyilkosság, egy kis kapzsiság, bujaság, rendszerint nagy megtorlások és még nagyobb bűnbánatok. De a legjobbak bennük a speciális effektek voltak (szétválasztott tenger, sáskák-békák, tűzes szekerek). Szóval nem Hollywood találta ki őket 100 évvel ezelőtt, ott vannak már a Biblia első lapjain.

Egyesek szerint a hit Isten ajándéka. Mások szerint a hit téveszme, illúzió, minél hamarább kivetkezünk belőle, annál jobb. Ismét mások szerint a hit egy velünk született képesség, amely nélkül élni természetellenes. Gondolom, ismerős a mondás, "Zuhanó repülőn nincs ateista". Nemrég figyeltem fel egy cikkre, amely a fent említett harmadik szempontból közelíti meg a kérdést. Ami legelőször figyelmemet megragadta, az az volt, hogy egy nyíltan ateista lapban jelent meg, ugyanakkor nyíltan kijelentve, hogy az, ami miatt az emberek hisznek Istenben nem bizonyíték sem Isten léte mellett, sem ellene. Ennek jegyében került a hit boncolókés alá. Akit rémiszt a boncolás, ne olvassa tovább.

Tudom, hogy mi papok mindenbe beledumálunk, amihez pedig nincs semmi közünk se’. Íme a példa: most akkor szabad, vagy nem szabad házasságkötés előtt lefeküdni egymással? Van egy rendtársam, aki hosszú ideig Japánban dolgozott, és – egyebek között – jegyesek felkészítésével is foglalkozott, évtizedeken keresztül. Japánról érdemes tudni, hogy ott a keresztények csak kb. fél százalékát teszik ki az össznépességnek (szóval, elenyésző kisebbség). Az egyik jegyespárnak azonban – meséli az idős atya –, akik már régóta jártak hozzá, az volt a különlegessége, hogy mindketten keresztények voltak. Már évek óta jártak heti rendszerességgel a házasság-előkészítő beszélgetésekre (itthon vö.: „jegyesoktatás”), amikor történt egyszer, hogy a fiú nem tudott jönni. A cége üzleti útra küldte egy vidéki városba, messze Tokiótól. Na, itt a jó alkalom – gondolta a rendtársam (kicsit konfrontatív alkat :) –, hogy feltegyek a mennyasszonynak néhány olyan kérdést, amit egyébként nem kérdeznék! „És, hogy álltok ti a házasság előtti nemi élettel?

Ezek azok a szavak, amelyeket Beppino Englaro az El País-nek adott tegnapi interjújában mondott. Hogy ki ez a Beppino? Hát Eluana Englaro apja. Na és ki az az Eluana? Hát én is csak a tegnap hallottam róla bővebben. Végül is emlékeztem a történetre, de olyan rég volt. Már 17 éve. Hónapok óta heves vita folyik Olaszországban egy évek óta húzódó eset kapcsán. A jelenleg 38 éves Eluana Englaro egy közúti baleset következtében 17 éve visszafordíthatatlan kómában feküdt egy lombardiai kórházban, ahol alapvető élelem és folyadékszükségletét biztosítják. A lány édesapja, Beppino – számos orvos szakértővel folytatott konzultációt követően – 1999-ben kezdeményezte a kezelés felfüggesztését.

Kezdetben volt az ige, a buszra írt szó. Az Ige meg mindenképpen, amint ez sokaknak erős meggyőződése, és ezt nem hagyhatták szó nélkül. Este lett és reggel, majd megint este, megint reggel, aztán megint... itt lehet ásítani, kérem. Megvolt az ateista busz kampány, most egyszerre 175 busz fog közlekedni London-szerte, három különböző üzenettel, amelyek reakcióként születtek az előzőre.Vegyük szépen sorjában. Véleményemmel nem kell egyetérteni, fel lehet állítani egy személyes sorrendet. Sőt. Dirrekt kéretik.

(Persze bárki lehet az a személy, de én itt a papra való tekintettel vetek fel egy kérdést.)

Pacsy bejegyzését olvasva, barátaimmal beszélgetve, most is, meg már régebben is, újra felmerült bennem egy kérdés, amit a szemináriumban is gyakran felvetettünk annak idején: hogy lehet úgy közvetíteni Jézust az embereknek, hogy közben ne magunkhoz (papokhoz, szerzetesekhez) kössük az embereket? Lehet egyáltalán? Ugyanis gyakran előfordul, hogy amikor elhelyezik a papot, akkor az emberek elhagyják a templomot... Akkor hogy is van ez? Akkor nem-meggyőződésről lenne szó, vagy valami többről is? Vagy jó az, hogy helyezik, teszik-veszik az embert, aki végre segített felfedezni, hogy ki az a Jézus, és ezáltal felfedeztem ki vagyok én?!

Talán mindannyiunknak ezen a blogon van véleményünk Jézus Krisztusról. Néhányaknak talán személyes kapcsolatuk is van Vele. Hadd meséljek valamit az enyémről.

Kezdjük a születés titkától. Ha valaki hittel nézi, mint én, „megtestesülést” is mondhat. Mindig megcsodálom azt az alázatot, ami itt átjön. Isten nem csap az asztalra. Nem mondja: figyelem, mindenki hallgasson, most én beszélek! Nincs jelen a Sky News, a CNN, sem az Al Dzsazíra, hogy helyszíni tudósítást adjon. Minden meghitten történik, a nyilvánosság kizárásával, szinte észrevétlenül. De a Római Birodalom infrastruktúrája a kiválasztott történelmi pillanatban már alkalmas arra, hogy Jézus tanítása elterjedjen az akkori "nyugati" művelt világban. Amikor Jézus fellép, összesúgnak mögötte az emberek, mert személye és tanítása senkiéhez sem fogható. Amikor pedig megszólal, bár nem emeli fel a hangját, mégis olyan öntudattal beszél, mint akinek hatalma van. Nem lehet nem odafigyelni rá, amikor csendesen kijelenti: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak” (Mt 24,35).