Jezsuita bloggerek

Akik rendszeresen követték a legutóbbi bejegyzéseink kommentjeit, tudják, hogy leliberálisoztak bennünket, itt írogató jezsuitákat. (Kicsivel jobb, persze, mintha az anyánkat szidták volna.) Viszont volt, aki továbbment és statisztikailag kimutatta, hogy 100 éven belül nem leszünk. Megvigasztalom az illetőt: lehet 50 se kell. S ha vigyázok az egészségemre, akkor 89 évesen még meg is érem. De a szépségnek más oldala is van, bizonyítják szintén statisztikákkal: az egyre konzervatívabb intézmények virágoznak az egyházon belül és számuk nő. És abban reménykednek, hogy ha magukból már most múmiákat csinálnak (csipkés karingben, birétummal a fejükön és áldoztatóráccsal jól körülvéve), akkor évezredekre konzerválhatják magukat. Nos, rossz hírem van, mert nemcsak a jezsuita rend fog megszűnni, hanem egy szép napon az az egyház is, amit mi most 2000 éves tapasztalat alapján úgy hiszünk, hogy örökké állni fog.  Bizonyítani persze nem tudom, kedvem lenne azt mondani, hogy várjuk ki a végét, de az még úgy-e eltarthat egy jó ideig, mi pedig eléggé végesek vagyunk.

Ebben a félévben a kurzusaim az ember nagy krédéseire vannak kihegyezve: Honnan a szenvedés? Miért a halál? Mi jön utána? Olyan kérdések, amelyek attól lesznek nehezek, hogy nincs rá válasz. Márpedig ma az azonnali válasz uralkodik... Ha valaki nem tud választ adni a saját szakterületén, lehajtott fővel vonul a könyvtárba, és kutat egy mihamarabbi válaszért...

Miért kell az ártatlanoknak szenvedni? Ezzel a kérdéssel szembetalálta magát az Ószövetség embere is. A hagyományos válasz a szenvedésre az volt: a bűn következménye. Tehát, ha valaki szenvedett, automatikusan lehetett arra következtetni, hogy bűnös. Viszont egyszercsak felvetődött a kérdés, hogy mi van akkor, ha olyanok is szenvednek, akik ártatlanok. Ekkor került krízisbe a Biblia hagyományos bölcsessége, és megíródott a Jób könyve... Természetesen azzal a céllal, hogy ezt a kérdést fölvesse, boncolgassa...

Nemrég ráálltam, hogy interjút adjak egy katolikus rádió számára. Egy barátom és rendtársam ajánlott be, az ő kedvéért nem utasítottam vissza. Mindig mondják, hogy a jezsuitáknak meg kell jelenniük a médiában. Na jó, rajtam ne múljék! Meg is érkezett egy kedves riporternő; az első off record ismerkedő mondatok után máris egész jóban lettünk. Tényleg empatikusan tudott meghallgatni – ritka újságírói erény. Aztán élesbe fordult a beszélgetés: „készült belőlem”, láthatta az interneten, hogy nemrég tartottam egy előadást a szenvedés témájáról, mert valahogy ez lett a fő topic. Én pedig – ahogy csak tőlem telt – igyekeztem válaszolgatni, hogy ne okozzak csalódást. Egészen személyes dolgokig jutottunk: még egyetemista koromban foglalkoztam fogyatékos gyerekekkel és szüleikkel, így van egy pici tapasztalatom nehéz élethelyzetekről. Na és „a személyes életemben?” Próbáltam is előszedni helyzeteket – majd negyven évembe belefér már némi élettapasztalat –: diákként rugtak ki vizsgáról, a Vatikáni Rádiónál dolgozva életem legnehezebb évét is sikerült átvészelnem, stb.

 Néhány nappal ezelőtt az egyik blogunkban néhány nagyon kritikus komment született a rendünkkel kapcsolatban.

Erről szeretném megosztani Veletek néhány gondolatomat:

A nagyság nem adottság (Greatness is never a given)– mondta beszédében Obama elnök. Meg kell nyerni, el kell nyerni, meg kell szolgálni: It must be earned. E mondat egyszerűségében számomra talán a legfontosabb üzenet a beszédben, és Európára, így hazánkra is sokszorosan érvényes. Rég elmúlt az idő, amikor Európa polgárai, ahogy egykori leuveni egyetemi tanárom nevezte, „couponokból” éltek. Olyannyira régen – az I. Világháború előtt – hogy meg is kell magyarázni, miről is beszélünk. Holott az akkor burzsoázia számára ez mindennapos és igen kényelmes gyakorlat volt. Állampapírjaikról évente le kellett vágniuk egy-egy szelvényt, amelyet a bankok beváltottak, és ebből kényelmesen megéltek. Az elektronika korszakában persze már az Internet tologatjuk a milliárdokat, és nem a cilinderes öregurak a fő szereplők és kedvezményezettek, hanem farmergatyás suhancok. Mire Obama elnök lett, a világgazdasági válság kiűzte őket a New York-i üvegpalotákból.

A fogadásról, amelyet Obama elnök beiktatása alkalmából az amerikai követség tartott,[1] hazatérve nekiültem, hogy spontánul megírjam kommentáromat e blogon. A követség honlapján a mintegy 150 vendéget lelkesnek írja le, míg nekem inkább udvariasan tartózkodónak tűntek, de jómagam valóban éreztem egyfajta lelkesedést, főleg, miután önkéntelenül arra gondoltam, hazánkban milyen is lehetne egy ilyen beszéd megfelelője, ha eljön a változás ideje. A laptop képernyője előtt jöttem zavarba. Nem tudtam összefoglalni pár szóban, mi is volt a beszéd lényege. Arra emlékeztem csak világosan, mit, vagy miről nem hallottam: nem volt szó sem az „új szabadság születéséről”, pedig ezt a nagykövet asszony a beszéd lincolni mottójának mondta bevezetőjében, sem Izraelről és a Közel-Keletről.

A legolvasottabb amerikai hetilap, magazin, még a választás lázas heteiben a most beiktatott 44. amerikai elnököt az első globális elnöknek nevezte. Hiába, Amerikában jó, ha valaki/valami valamiben első. Az amerikai követség a beiktatás alkalmából rendezett fogadásán egy kis füzetet osztogattak, kalauzként az ünnepséghez, melynek belső borítólapján felsoroltak, melyik amerikai elnöki beiktatás mennyiben és miben számított premiernek. Clinton, például, az első elnök, akinek beiktatást az Internet közvetítette, stb. Még Bush papa is első, amennyiben ő az első (ex-)elnök, aki saját fia beiktatásán jelen lehetett. Most is ott volt, és el nem tudom képzelni, mit gondolhatott. Minden esetre nem veregette vállon az első afro-amerikait, akit feleskettek, és ráadásul Lincoln Bibliájára.

Vannak bizonyos merev, rendszerető, lelkiismeretes és szabálykövető emberek. Ismertek ilyeneket? Viselkedésük, mozgásuk szertartásos, öltözetük pedáns, konvencionális. Rendszerint komolyak, humortalanok, kevés érzelmet mutatnak. Kicsit úgy tűnik, mintha nem is volna nekik. Gondolkodásuk részleteken megtapadó, túlzottan precíz, körülményes, hajlamosak a rágódásra. Ők azok, akik önmagukkal és másokkal szemben is mentséget nem ismerő, perfekcionista követelményeket állítanak (főleg a feladatteljesítés és a szabálykövetés terén). Értékrendjükben a rend, a szabályok követése, a kötelesség és a feladatteljesítés áll a csúcson. Túlzó perfekcionista elvárásokat, fokozott követelményeket támasztanak, elsősorban a morális élet terén. Az önértékelés fő kérdése számukra nem annyira az „értékesség” vagy a „szeretetre méltóság”, hanem a bűntelenség és a szabályoknak való megfelelés.

Az utóbbi időben rengeteget foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogyan képzelem el az Egyház identitását ebben a világban, a Jézus Társasága identitását ebben az Egyházban és a saját identitásomat mindkettőben. Ez a kérdés egy jezsuita tanuló számára előbb-utóbb feltevődik. Természetesen vannak erre emitt-amott készen meglévő válaszok, hisz Általános Rendgyüléseink szépen megfogalmazzák, hogy mi a mi küldetésünk, azonkívül a noviciátus idején, mindenki igyekszik ezeket az irányelveket elsajátítani. A probléma ott kezdődik, amikor életem minden kérdésére a "betű" a válasz, mert azon a ponton kezdem elveszíteni a saját identitásomat. Megszületik egy torz egyházkép, amivel egyszerűen lehetetlen azonosulnom. Elidegenedek önmagamtól.

 Rendtársamhoz hasonlóan én is Észak-Amerikában tanultam teológiát és hamar azon vettem észre magam, hogy „más” vagyok. Na de nem egészen abban az értelemben, ahogy itt értjük a másságot. Számomra sokkhatás volt, hogy a nagyvárosokban homoszexuális városnegyedek (gay village) vannak és olyan kijelentést tenni, hogy - nem támogatom a melegek házasságának állami elismerését, sem a „gay culture” egyenjogúságát, - bizony nem éppen barátságos tekinteteket eredményeztek. Ott többször azt éltem meg, hogy hülye, elmaradott kelet-európainak néznek a „felvilágosult” észak-amerikai toleránsok. Egyáltalán nem éreztem túl elfogadottnak magam ott ezzel a „mássággal”, és könnyen „homofób” jelzőt is kap ilyenkor az ember, pedig csak "más" véleményt mer képvisdelni mint az aktuális divat.