A fogadásról, amelyet Obama elnök beiktatása alkalmából az amerikai követség tartott,[1] hazatérve nekiültem, hogy spontánul megírjam kommentáromat e blogon. A követség honlapján a mintegy 150 vendéget lelkesnek írja le, míg nekem inkább udvariasan tartózkodónak tűntek, de jómagam valóban éreztem egyfajta lelkesedést, főleg, miután önkéntelenül arra gondoltam, hazánkban milyen is lehetne egy ilyen beszéd megfelelője, ha eljön a változás ideje. A laptop képernyője előtt jöttem zavarba. Nem tudtam összefoglalni pár szóban, mi is volt a beszéd lényege. Arra emlékeztem csak világosan, mit, vagy miről nem hallottam: nem volt szó sem az „új szabadság születéséről”, pedig ezt a nagykövet asszony a beszéd lincolni mottójának mondta bevezetőjében, sem Izraelről és a Közel-Keletről. Egy politológus ismerősöm azonban megnyugtatott: ne szórakozottságnak, ne is figyelmetlenségnek tulajdonítsam, hogy összességében pozitív érzelmeimet nem tudtam szinte semmi konkrétumhoz kötni, ezt ő, aki a választási hadjáratot a helyszínen elemezte, is megtapasztalta. Míg Hilary Clinton beszédeit pár konkrét pontban tudta összegezni, a győztes jelölt mondanivalóját nem tudta összefoglalni, vagy konkrét pontokban taglalni. Talán a beszéd írásos változata segít?
Change, változás, volt Obama ígérete, de mit is jelent ez konkrétan?
Igazságtalan lennék, ha azt állítanám, a beszéd egyetlen mondata sem ragadott meg! Megragadott például, hogy azt mondta Amerikáról, hogy „keresztények és muzulmánok, zsidók és hinduk és nem-hívők nemzete vagyunk”. Richard Dawkinsnek ez tetszene, mintha az egyébként a kommentárok szerint egyetlen felekezethez sem tartozó elnök komolyan venné az állam és egyház az Egyesült Államokban szentnek tartott elválasztását, ami az elmúlt, a fundamentalizmus jegyében álló, és ennek ideológiájából szent háborúkra legitimációt kovácsoló korszak után egy – ha tetszik, ha nem – globális világban megkönnyebbülést jelenthet. Főleg, hogy a cigányszőnyegnek (patchwork) nevezett (kulturális? – de ezt nem mondta ki) örökségről határozottan állította, hogy „erősségnek és nem gyengeségnek” tudja. Persze e metafora értékelése valószínűleg Amerikában eleve más lehet, mint mifelénk, mert az Akadémia nagyszótárja „szedett-vedett műnek”, illetve fércmunkának, kontármunkának fordítja, ami sehogy sem cseng pozitíven fülünkben. Minden esetre Obama nem osztja Samuel Huntington téziseit a civilizációk összecsapásáról, és főleg nem szeretné, ha az összecsapás színtere az Államok lenne. A kulturális/vallási világháború prófétája – a sors iróniája – jelképesen tavaly épp karácsony napján hunyt el, és Guantanamo bezárása és a pozitív üzenet az Iszlámnak jelzi, hogy Obama a konfrontációt szívesen cserélné kooperációra. „Kölcsönös érdek és kölcsönös megbecsülés” – ez lenne az új út, amelyen Amerika és a muzulmán világ találkozhatna. E mondat után a diplomáciáé lenne a szó. Obama azonban mindjárt moralizál is. Ezt üzeni ugyanis azoknak a vezetőknek, akik – az ő fogalmazása szerint – „konfliktust vetnek, vagy társadalmuk betegségeiért a Nyugatot hibáztatják”, hogy „Tudják meg, népeik annak alapján ítélik majd meg őket, mit tudnak építeni, nem azért, amit le tudnak rombolni”. Kemény szavak ezek, és tán még bölcs is az alapelv, csak hogy itt nem egy Harvard-politológus nyilatkozik, hanem az Iszlám ellen jelenleg hadat viselő világhatalom elsőszámú vezetője. Amit mond, elég általános ahhoz, hogy homályos legyen, kikre is céloz. Vajon Izraelre (is) gondolt ennél a meghatározásnál? A mondat nagyon is illene figyelmeztetésül a szövetségesnek, amely amúgy hiányzik a beszédből. De az előző mondat, amely szerint olyan nemzetekre, azaz vezetőkre gondol, akik a Nyugatot hibáztatják saját bajaikért, Izraelre aligha, Oroszországra annál inkább illik, és nem csak némely közel-keleti hatalomra. Így félő, hogy inkább megoszt, mint egyesít. Nehéz amerikai elnöknek lenni. Nehéz mindenkinek tetszeni