"Az isten se érti már a magyar politikát" - hallottam minap az utcán. Akkor mit szóljon hozzá egy külföldi? - gondoltam. Talán legjobb ilyenkor hallgatni, bizonyos körökben pláne, "akasztott ember házában kötelet…"? – na, azt már végképp ne. (Nem az SZDSZ-re gondoltam – a szerző megjegyzése.) A magyar politikai szemétdomb illatosabbnál illatosabb hajtásokat eresztett az elmúlt 20 évben, nem csoda, hogy nemcsak egymás szagát, de még a látványát se bírjuk. (Jól mutatják ezt az EP választások eredményei.)
Sokat morfondíroztam én is, legutóbb is, hogy vajon Magyarországon a politikai nézetek vállalása és vallása, a meggyőzhetetlenség vagy meggyőzhetőség, Uram bocsá' az apátia, nem a hétköznapi, minden csatornán bugyogó kommunikciós üzenetnek és szervezésnek a függvénye-e. Megesett már, hogy nálam kicsivel vájtfülűbb és hozzáértőbb szaki azt mondta, hogy itt minden baj Moháccsal kezdődött és azóta is tart. Nos, titokban én is így gondolom.
Hogyan segíthetnénk mégis "megértetni istennel" a magyar politikát, ha már mi se értjük?
Hát úgy, hogy segítségül hívjuk az amerikaiakat; azok úgyis mindent tudnak ... "Americans know how to do things." – hiszik ők is magukról.
Napjaink egyik legérdekesebb gondolkodója George Lakoff, a kognitív nyelvtudományok Berkeley-i tanára, sokszor elemezte már az Egyesült Államokat meghatározó - de az európai közéletre is jellemző - konzervatív versus liberális atittűdöt, azt a mentalitást, hogy egyik oldal nem érti, miért nem érti meg őket a másik. És rendszeresen megállapítja érdekes jelenségként, hogy még a kiábrándult konzervatív se válik egykönnyen liberálissá, bármilyen szívesen feltételezik is ezt a politikai kampányok szervezői. Lakoff a politikai nézetekhez való kötődést a "keretezett gondolkodásból" eredezteti. A liberalizmusnak és a konzervativizmusnak saját "nyelve" van – mondja, nem csupán gyakran használt szavai, kifejezései, szlogenjei. Azaz ezen ideológiáknak saját megkülönböztető konceptuális rendszerük, világnézetük van. Ha szavaikat, kifejezéseiket ellopják, kisajátítják, vagy megtévesztésből kölcsönveszik, akkor ezen jelentésrendszerek veszélybe kerülnek.
Lakoff azt kívánja feltárni, hogy a politikai világnézet hogyan viszonyul egyfelől a családról és moralitásról vallott nézeteinkhez, másrészt a nyilvános politikai cselekvésünkhöz. Hogy kutatásában még jobban rávilágítson a liberális vs konzervatív különbözőségre, a metafora elméletet alkalmazza. Ezt oly módon teszi, hogy a két nézetrendszer gondolkodását és ezen alapuló kommunikációját megkülönbözteti a nemzet mint család, a kormány mint szülő, és az állampolgár, mint gyerek eltérően felfogott metaforája alapján.
Big deal, mondhatnánk mi, okos magyarok. De folytatja:
A konzervatív nézet középpontjában a Szigorú Apa metaforája áll, amelyben a család hagyományos, nukleáris formában jelenik meg. Az apa felelőssége, hogy ellássa és támogassa a családot. Az ő hatalmában áll felállítani a házirendet és szabályokat, ellenőrizni azok betartását. Az anya a mindennapok működéséért felelős; az ő dolga a háztartás, a gyerekek ellátása, illetve az apa tekintélyének fenntartása. A gyerekek respektálják szüleiket és engedelmeskednek a szabályoknak, jellemük építő eleme az önfegyelem, a tekintély tisztelete, illetve hogy saját magukra támaszkodhatnak. A szeretet itt fontos elem, mely ugyanakkor sohasem emelkedik a tekintély fölé, mert ez utóbbi önmagában is a szeretet és a gondoskodás kifejeződése.
A liberális gondolkodás családképe nagyon eltér ettől, és a Gondoskodó Szülő modelljére épül. Ebben a családmodellben a legfontosabb a megértő szeretet, az elfogadás és a gondoskodás. A gyerek engedelmessége nem a tekintélyen, hanem a kölcsönös empátián és szereteten alapszik. A családban elengedhetetlen a megfelelő kommunikáció: amikor a szülők időnként megmagyarázzák, hogy tetteik miként szolgálják a legfőbb értékeket, a gyerekek ötleteit és kérdéseit jónéven és komolyan veszik. A szükséges döntéseket persze felelősen, ők maguk hozzák meg. Céljuk a boldog élet, mások hasonló törekvéseinek elfogadása és tiszteletben tartása.
Lakoff tehát ezt a két családfelfogást, mint kulturális mintát (de lehetne gender jellegűként is titulálni: a szigorú apa férias, a gondoskodó szülő nőies jellegével) állítja elénk, mint a két eltérő politikai értelemzést eredményező kognítiv modellt. Azt állítja ugyanis, hogy amikor politikai beszédeket hallgatunk, cselekvéseket követünk figyelemmel és értékeljük azokat, akkor ezeket a kognitív kereteket alkalmazzuk. Éppen ezért a legalapvetőbb eltéréseket éppen a család sztereotipizált, idealizált modelljének különböző használatából vezetjük le. Még a morális kategóriák is ebből eredeztethetőek: a szigorú szülő esetében a jutalom és büntetés, az önfegyelem és felelősség, mely megvéd a külső gonosszal szemben is; a gondoskodó szülő metafora pedig megteremti az empatikus viselkedést, az egyenlő esélyek meglétét és fenntartását, a rászorulók védelmét és a róluk való gondoskodást.
Lakoff gondolatát józan paraszti ésszel is meg lehet(ne) sejteni, azt viszont figyelmen kívül hagyjuk, hogy a konzervativizmus vagy liberalizmus nem felszíni kommunikáció vagy "csomagolás", ami nem csupán szlogenekből és cselekvésekből áll össze, hanem az emberi megismerés és értéktársítás korai (gyerekkori) fázisaihoz kapcsolódik.
A megértés tehát azért nem következik be a szubjektív felfogásban, mert az objektív (világról, családról, szerepekről alkotott) képünk és meghatározásunk azt lehetetlenné teszi. Nem ismerhetjük a másik nézetét "önmagában", csakis a saját magunk gondolkodásmódját meghatározó modelleken keresztül.
Ezért volt lehetséges, hogy Orbán vagy Gyurcsány kijelentései hallatán (Bajnai nem beszél!) nem csupán két különálló "szó" volt hallható, hanem úgy éreztük, hogy "két világ", "két kultúra" ütközött egymással. Valódi összemérés ilyenkor nem is lehetséges. Már az első szónál eldől, hogy kit értünk majd jobban – és egyáltalán.
Bárcsak az egyháziak is megszívlelnék Lakoff megállapításait!
Lakoff, George (2002) Moral Politics. How Liberals and Conservative Think, Chicago
Az utolsó 100 komment: