Jezsuita bloggerek

Christian Bobin kortárs francia író, Szent Ágoston egyháztanító és Kányádi Sándor erdélyi magyar költő tollából...

Van az életemnek egy alaptapasztalata, amit eddig sosem mertem leírni. Féltve őriztem mostanáig, talán tudat alatt attól tartva, hogy félreérthetnek, tudatosan pedig amiatt aggódva, hogy az említett szereplők esetleg néhányak számára felismerhetők. Most azonban elérkezettnek látom az időt, hogy megosszam veletek ezt a régóta féltve őrzött titkot. A tételmondat – mint azt a cím is sugallja – így szól: minél mélyebben ismerünk valakit, annál könnyebb lesz őt szeretni. Elvont magyarázkodás helyett – melybe éppenséggel volna hajlamom belebonyolódni... :) – legjobb lesz, ha egyszerűen csak elmesélek egy történetet. 

Muszlimként, zsidóként, keresztényként – sőt, tovább megyek –, hinduként, buddhistaként, taoistaként vajon ugyanőt imádjuk? Mi tagadás, nem is olyan egyértelmű, hogy a keresztények szentháromságos Istene azonos a könyörületes Allahhal, az ószövetségi örökkévaló Adonájjal – hisz annyi mindenben különböznek! És akkor még nem is beszéltünk Krisnáról / Vishnuról, vagy éppen a „nagy utat” (mahajana) követő buddhisták Buddhájáról! Hogyan állt a kérdéshez II. János Pál pápa? És hogyan lehetnek mégis közösségben az eltérő vallású emberek? 

Nemrég különleges tapasztalatban volt részem: hosszú, több mint 24 órán át tartó repülőúton vettem részt (két átszállással, három repülőgéppel, három kontinens érintésével). Ami miatt ez az élmény ma egyedinek számíthat, az persze nem a repülés ténye, legfeljebb talán csak a hosszúsága. Hiszen manapság az európaiak körében korántsem számít extrémnek a repülőutak tapasztalata. Ha nem is annyira hétköznapi része az életünknek, mint az amerikaiaknak, legalább nyaranta azért sokunkkal előfordul, hogy repülőgéppel utazunk valahová. Mindenesetre nem számít olyan elérhetetlennek, mint mondjuk 40 évvel ezelőtt, az én gyermekkoromban. (Nota bene: miután átvészeltük a pandémiát, ezen a téren is visszatért a „normalitás”, azaz glóbuszunkon minden percben – most is – mintegy másfél-, kétmillió ember tartózkodik egyidejűleg a levegőben.)

Az én utazásomnak azonban volt még egy jellegzetessége: mivel szerzetes vagyok, a hosszú utazás kitűnő alkalomnak tűnt, hogy a saját papi és rendi identitásomról is elmélkedjem. Szóval Istent kerestem a repülőn és a repülőtéren is. Érdekel benneteket, hogy mire jutottam?

Ferenc pápa néhány éve megváltoztatta a Miatyánk imádságának olasz nyelvű szövegét. Ennek kapcsán többekben is felvetődhet a kérdés, vajon helyes-e ilyesmit tennie, illetve volt-e már ennek előzménye a történelemben.

Ahhoz, hogy a kérdésre válaszolhassunk, mindenekelőtt némi pontosításra van szükség. Elsősorban azt kell hangsúlyozni, hogy a „reform” csak az olasz fordítást érintette, amit a 2020-ban végrehajtott liturgikus reform keretében be is vezettek az olasz egyházban. Természetesen bármely imáról legyen is szó, nagyon sok fordítás van forgalomban a világegyházban – ahogy ez mindig is szokásban volt. Ezt fontos szem előtt tartani, még akkor is, ha nekünk általában biztonságot ad az egyformaság... Aki azonban élt már hosszabb ideig például Angliában, és történetesen ismeri az ottani ortodox egyház viszonyait, az tudja, hogy amikor a pravoszláv gyülekezet összegyűlik istentiszteletre, és együtt próbálja imádkozni a Miatyánkot, akkor nehézségek támadnak. Mert mindenki a saját fordítását mondja. Az ima utolsó mondata így hangzik: „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. Ószláv nyelven az így hangzik: „ne vígy minket”, s ez bizony már ott is vitát váltott ki, mint az olasz fordítás esetében. Jogosan vetődik fel ugyanis a kérdés: hogyan lehet, hogy Isten kísértésbe viszi az embert? Hiszen már Jakab apostol levelében létezik egy szakasz, amely így szól „Senki se mondja, amikor kísértetik: az Istentől kísértetem: mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért” (Jak 1,13). Tehát ennek a vitatott kérdésnek a története eléggé régre nyúlik vissza.

A nyugati országok – úgy tűnik – sokat veszítenek azzal, hogy hiányzik a gyermekvállalás kulturális és társadalmi elismertsége. Márpedig a gyermekeket és a felnevelésükre mutatott készséget az egész emberi közösség egyik legértékesebb társadalmi tőkéjének kellene tartanunk.

Időnként aggodalom ébred bennem az egyház spirituális állapota miatt. Ez persze így fellengzősen hangzik, mégis ez a helyzet. Aggódom, és szomorú vagyok. Hogy mi miatt? Egy időben gyakran megkérdeztem pap és szerzetes ismerőseimtől, hogyan imádkoznak. Egyszerűen érdekelt. Már csak „szakmai szempontból” is: akkoriban ugyanis pap- és szervezesnövendékek lelkivezetése volt a fő foglalkozásom. Az összkép – úgy találtam – elég lehangoló.

Ezekben  napokban (2022. november 6. és 18. között) az ENSZ szervezésében konferenciát tartanak az egyiptomi Sharm el-Sheikh városában az éghajlatváltozással kapcsolatban korábban született megállapodások betartatásáról (Sharm el-Sheikh Climate Implementation Summit). Az esemény – amelyre a világ minden tájáról számos kormányfő érkezett, és amely kiemelkedő szakértők részvételével zajlik – jó alkalom arra, hogy megfogalmazzunk néhány gondolatot a klímaváltozásról, és ezzel összefüggésben a világ jövőjéről. Ehhez nagyrészt Jared Diamond amerikai földrajztudós és Pulizer-díjas ismeretterjesztő író (a Háborúk, járványok, technikák. A társadalmak fátumai című nemzetközi sikerkönyv szerzője) gondolatait hívjuk segítségül.

Hevenesi János atyára még sokan emlékeznek, a Mária utcai templomunk fáradhatatlan gyóntatója volt. 2017-ben hunyt el, 98 éves korában. 1957-től őt is a pannonhalmi idősotthonba száműzték, ahol együtt lakott Kerkai Jenő atyával. 

A napokban kaptam egy levelet Hermann Andreától, János atya egyik lelki leányától, aki  egy nagyon szép emlékét is megosztotta:

A mellékelt fényképek is Andreától vannak. 

Andrea elküldte Hevenesi atya egy 2003-ban írt, Kerkai atya lelkiségéről szóló emlékezését is, ami tudomásom szerint eddig sehol nem lett publikálva. Az 52 éve, 1970. november 8-án elhunyt Kerkai Jenő atyára most ezzel az írással emlékezünk: 

A nők számára a középkor szörnyű időszak volt – sugallja a brit sztáríró, Ken Follett Jouney into the Dark Ages. Great women [Utazás sötét korokban. Kiemelkedő női alakok] című filmjében. A film „dokumentumfilmnek” akar látszani, ám – mint arra a méltán elismert olasz történész, Alessandro Barbero rámutat – inkább történelemhamisításnak számít.