A múlt század két nagy költője: Babits Mihály és József Attila. Ismerték egymást, de nem szimpatizáltak egymással. Mindkettőnek Istennel való viszonya viharos. Írásaikban nyoma sincsen Sík Sándor harsogó istenhitének. De talán éppen ezért állnak közel hozzánk.
Ma Babitsra szeretnék ráhallgatni. „Zsoltár” című két versét 1917-ben írta. Elsőnek a „Zsoltár gyermekhangra” készült el. A „Fortissimo” című, a „süket Istent” szinte káromló verse után a „Zsoltár gyermekhangra” megdöbbentő kontraszt:
Az Úristen őriz engem,
mert az ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke
Nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
Az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
Csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás, csira élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
Háborúnkat meg se hallja.
….
Néha átokkal panaszlom
De Ő így szól: „Nem haragszom!”
…
Lázas hang talán magában:
Kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.
A közvetlen ezután született „Zsoltár férfihangra” más húrokat pendít:
Tudod hogy érted történnek mindenek – mit búsulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.
Húsz évvel később, 1937-ben, már súlyos betegen írja Babits „Balázsolás” című versét. A hagyomány szerint fejvesztéssel kivégzett ókori vértanú püspökhöz imádkozik:
Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!
…
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál.
….
Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod mi az.
……
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet…S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.
Egy évre rá írja Babits „Jónás könyve” című csodálatos versét. A Biblia és a vers szerint Jónás várja, hogy Isten a harmincnyolcadig napon hatalmas tűzzel Isten elpusztítja a gonosz Ninivét. Eljött a harmincnyolcadik nap, és
„Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.”
Mert látá az Úr, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.
S gondolta: „Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más,”
így gondolá az Úr; csak ezt nem tudta Jónás.”
A haldokló Babits új Jónásnak gondolta magát. A közelgő világháború felé támolygó Európát látta maga körül. Az emberek nagy lármájában miért hallgat az Isten? Erre a kérdésre nincs felelet. Babits mintha megnyugodott volna a felfoghatatlanban. Én is ezt próbálgatom. És te?
Utolsó kommentek