Shlomo Sand, izraeli történész tavaly ősszel magyarul is megjelent világhírű könyvét olvasom, melynek címe: “Hogyan alkották meg a zsidó népet?” (The Invention of the Jewish People). A könyv bemutatója épp a házunkban volt, amelyen maga a szerző is megjelent. Mindaz, amit ír, sok esetben közhely egy modern történelemtudós számára, de egy olyan “mezei” olvasónak, mint amilyen én is vagyok ebben a témában, egyszerűen felvillanyozó.

Amikor a sorait olvasom, már rég nem a zsidó történelemre gondolok, hanem azokra az általa kritikai módszerrel elemzett metanarratív történetírásokra, melyeket középiskolás koromban tanulni kényszerültem: például a dáko-román elmélet (ahol a Kr. u. 120 és 1200 közötti jó ezer év adatszünetet vállvetve kontinuitásnak nevezi a román történetírás); aztán ott kavarog bennem a magyar honfoglalás és Anonymus az Árpád-ház összes szentjével együtt (hogy ezek milyen termékenyek voltak és micsoda ideológiai csodára képesek...), csak úgy ámul a naiv olvasó. (Sok szívatós tantárgy van még a matematikán kívül, na.)
 
Mítoszromboló ez a könyv, Derrida nyelvén igazi “dekonstrukció”, ami ráférne minden olyan ország ideológiájára, mely összetéveszti vagy szándékosan csúsztat a nemzettudat és a nacionalizmus között. Márpedig van ebből bőven itt elég, nemcsak kelet-európai térségünk országaiban (a kiterjesztett Balkánon), hanem benne van jócskán a nyugat-európai országok történelmében is, ahogyan legtöbbjüket a 19. század második felében olyanná alkották, amilyenek ma is.
 
Sand megállapításaival és történeti-régészeti hivatkozásaival nemcsak a zsidó nemzettudat nagy ideológusait, valamint a mai Izrael állam létrehozóit "veri orrba", de, férfiasan bevallom, engem, katolikus papot is, aki nagy meggyőződéssel olvasom miséről-misére az Anyaszentegyház előírása szerint az Ószövetség mitikusabbnál mitikusabb, mesésebbnél mesésebb, speciális effektekkel átszőtt történeteit. Tudom, hogy amikor vallásilag interpretálunk szövegeket, akkor jobb nem bevonni a történelmi tényeket.
A történelmet, ha nem is mindig “a győztesek írják”, de minimum olyanok, akik céljuk elérésében képesek színessé varázsolni a múltat, óriásoknak láttatni a halandókat. Blöffölnek.

De hadd idézzem Sand-ot: “A következő bibliai elbeszélés, amelynek történeti hitelessége megkérdőjelezhető az új régészeti felfedezések nyomán, a nemzeti emlékezet koronájának ékköve volt... Az egységes királyság Dávid és Salamon alatt a zsidó történelem aranykorát jelentette. Minden jövőbeni politikai álom a bibliai múlt ezen időszakát tartotta szem előtt, ebből merítette eszméit, hasonlatait, elképzeléseit és derűlátását. Regényeket, költeményeket, színdarabokat ihletett a hatalmas Saul, a félelmet nem ismerő Dávid és a bölcs Salamon alakja. A kutatók felfedezni vélték a paloták romjait, pontos térképeket rajzoltak hadmozdulatokról, egyesített határaikról, amely az Eufratesztől egészen Egyiptomig határáig terjedt. Ezután érkeztek a terepre az 1967 utáni régészek és bibliakutatók, akik e hatalmas királyság létét megkérdőjelezték ... A feltárások sehol sem eredményeztek Dávid és Salamon birodalmának idejére, a Kr. e. X. századra vonatkozóan jelentős királyságra utaló leletanyagot. Nem volt nyoma hatalmas építményeknek, falaknak, a palotáknak, s a feltárt kézművestermékek szegényesek és egyszerűek voltak.” (193-194 old.)  Majd később: “A különböző helyeken folytatott régészeti feltárások bebizonyították, hogy az északi hegyvidék lakói, akárcsak a déli Júdea földművesei, politeisták voltak. Tisztelték a népszerű Jahvét, aki lassan a görög Zeuszhoz és a római Jupiterhez hasonlítóan központi istenséggé vált, de továbbra is fenntartották más istenségek, például Baál, Semesz és a gyönyörű Aser kultuszát.” (194-195 old.)



Shlomo könyvének azonban, mely Izraelben is hetekig volt a népszerűségi lista első helyezettje, nem ez a fő mondanivalója, hanem az, hogy a zsidó nemzet (bármennyire is vallja és emeli vallási és állami törvényerejűre) nem vér szerinti vagy genetikai összetartozást jelent, hanem hitbelit és ideológiait. A zsidó nemzet fogalmát (tiszta faj, felsőbbrendű nép) az 1800-as évek folyamán a cionista szemléletű és érzelmű, főként Németországban élő zsidó történetírók (Graetz, Dubvnov, Baron stb.) találták ki koruk divatját követve. Sikeresen.

A történelem során sokfelé terjeszkedett a zsidó vallás, népcsoportok tértek át erre a hitre, és olyan, hogy Ábrahám ivadéka (vér szerint) merő nosztalgia és ideológia. Szerinte hitelesebb azt gondolni, hogy a mai palesztin arabok sokkal inkább leszármazottai a diaszpóra előtti zsidóságnak (akiknek templomát Titus Kr. u. 70-ben lerombolta), mint a jelenlegi Izrael állam területére az elmúlt 60-100 évben betelepedett új zsidóság.

Kényes a téma, még zsidók is kevesen vállalják. “A finom lelkű nem zsidó pedig csak úgy mer hozzáállni manapság, ahogy az elkényeztetett gyerekhez: fél szemmel mindig figyel, mikor és hol, éppen mivel bántja meg az érzékeny lelkű csemetét” - írja egy könyvismertető blog.
 
Ha helyes Shlomo bibliai alapon álló zsidó-nemzet kritikája, ha régészeti tények tanúskodnak az ószövetségi történetek ideológiai olvasatáról, és ha igaz, hogy azok későbbi korok emberének képzeletbeli kivetítései (melyeket minden eszközzel eltúsolni próbál a hivatalos izraeli történelemoktatás), akkor mi, nem zsidó hitű és származású keresztények mit kezdünk vele mint Isten szavával és ún. üdvtörténetével?