Mivel évek óta hivatásgondozással és fiatalokkal foglalkozom, ezért vannak olyan papi feladatok amelyek csak egészen kivételes esetben találnak meg, ezek közé tartozik a temetés és a betegek kenetének kiszolgáltatása is. Az elmúlt héten viszont kétszer is alkalmam volt ilyen feladatokat végezni és valahogy mélyen megtapasztaltam általuk a papi küldetés egy fontos aspektusát a vigasztalás szolgálatát. Először egy hét éves kislányt temettem, majd két napra rá egy végső stádiumban lévő rákos beteghez mentem.
Egy munkatársunk, nevezzük Ildikónak, panaszolta el ugyanis a minap, hogy az a nyolcvanéves bácsi, akit évek óta gondoz, egyre rosszabbul van. Karcsi bácsi magas, jó erőben lévő ember volt tavaly novemberig, amikor felfedezték nála a daganatot. Azóta 30 kilót fogyott és teljesen elhatalmasodott rajta a betegség. Végül lepedőben vitték be a kórházba, miután elviselhetetlenné váltak a fájdalmai és már jártányi ereje sem maradt. Ildikó sem bírta már fizikailag az ápolást, teljesen kimerült az utolsó napokban a beteg melletti folytonos virrasztásban. Vajon hazakérül-e még? Ildikó szerint napjai lehetnek hátra. Ő már több hozzátartozóját kiápolta - „amikor így verejtékezik, az már a vég”. De ki tudja? A ráknál ez kiszámíthatatlan. Novícius koromban probációként kórházi lelkigondozást végeztem és volt olyan, hogy a beteg, aki már beszélni sem tudott, és úgy tűnt, hogy órákon belül meghal. Ezért is hívtak hozzá az orvosok. Mindenki meglepetésére viszont a néni másnap jobban lett és már a folyosón sétálva találkoztunk. Mindenesetre felajánlottam, hogy másnap reggel meglátogatom Karcsi bácsit. Az esti zsolozsmámat érte ajánlottam fel.
Nem indult könnyen a látogatás, mert a kiskörúton defektet kaptunk. A gyors kerékcsere után pedig eltévesztettük az utat, de végül azért odaértünk. Ildikó izgult, hogy vajon mi lesz ha pappal állít be, mit fog szólni az öregúr. Karcsi bácsi, nem volt valami vallásos, sőt! Templomba még ünnepekkor se járt, olykor szidta a papokat, az elmúlt napok szenvedései között meg hol káromkodott, hol kínjában mégis Istenhez fohászkodott. Erős fájdalmai voltak most is. "égnek a csontjaim" mondta. Ugyanakkor pozitívan fogadott, egyáltalán nem volt ellenséges. Említette, valahogy hogy közel a halál - vagy valami ilyesmit –de én akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen közeli. Megkérdeztem, hogy imádkozhatok-e mellette. "Igen, de röviden." Mondtam neki valamit gyorsan Jn 3,16 ról: Isten szeretetéről, és az örök életről.
Beleegyezett, hogy feladjam a betegek kenetét is. Csak a lényegi részt mondtam, - mert nagyon fáradt volt - és megkentem a betegek olajával. Megköszönte a látogatást. "Isten áldja!" - voltak az utolsó szavai, amivel búcsúzott.
Délben kaptam a telefonhívást Ildikótól, hogy Karcsi bácsi meghalt. A szobatársak elbeszélése szerint közvetlenül a távozásunk után sóhajtott egyet és vége volt. Még az épületben lehettünk, amikor meghalt... Döbbenten hallottam a hírt. Évtizedek óta nem volt kapcsolata a hittel, de végül mégis meg tudott békülni, és pár percre rá meghalt. A szenvedés, de mindenekelőtt az elmúlt hónapok szerető figyelme és gondoskodása, mind valahogy előkészítették Karcsi bácsit, hogy az utolsó pillanatban igent tudjon mondani az isteni irgalomra, amely a betegek kenete szentségében különösen megnyilvánult. A két halálesetben közös számomra a tapasztalat, hogy a halál árnyékában is az emberi szeretető jelenlét az isteni remény közvetítője tud lenni.
Az utolsó 100 komment: