Az imádság minden vallás szerves része, és az emberiség vallásos hagyománya hihetetlen gazdag az ima formáit tekintve. Egy-egy valláson belül is sokféle imaút létezik. Vajon a keresztény hagyományban milyen fő jellemzői vannak az imádságnak, ami különböző intenzitással, de valahogy mégis minden hiteles keresztény ima utat jellemez? Mit találunk az ignáci hagyományban erről?

Személyesség

A legalapvetőbb keresztény ima egy megszólítással kezdődik: Mi atyánk. Istenhez úgy fordulunk, mint egy személyhez, akire Jézus a legbensőségesebb családi kifejezést használja: Apuka, Atya, „Abba”,  ahogy arámul mondta. A keresztény ember nem egy személytelen végtelen erővel, anonim energiával, mozdulatlan mozgatóval, vagy saját lénye mélyén lévő isteni szikrával lép kapcsolatba, hanem Valakivel, aki más, mint ő, aki bár közelebb van hozzá, mint ő saját magához, bensőbb, mint a legbenső lénye, mégis teljesen meghaladja őt. Megszólíthatja azzal a személyes névmással, amit a bensőséges emberi kapcsolataira használ: Te. Valahogy megszólítva is érzi magát Isten által. Az embert néven szólítja Isten (pl. "Ábrahám, Ábrahám", Ter 22,1). Az Istennel való egyesülés keresztény felfogásában az ember személy volta megmarad az egyesülésben, az én nem tűnik el, nem szívódik fel a végtelen istenségben. A keresztény misztikusok jellemző képe erre az egységre a jegyesi misztika, a férfi és nő szerelmének és egyesülésének képe, amely során az egység nem semmisíti meg a személyes létüket, hanem kitágítja azt. A keresztény ima végső alapja az Istenen belüli kapcsolat a Szentháromság személyei között: tökéletes egység, mégis három különböző személy, az Atya a Fiú és a Szentlélek szeretet közössége az Isten. A keresztény imádság gyökerét tekintve nem más, mint bekapcsolódás Isten örök benső szeretet párbeszédébe. Keresztény ima párbeszéd, személyes találkozás. Nem véletlen, hogy a lelkigyakorlatokban is Szent Ignác minden egyes ima gyakorlat végén azt javasolja a lelkigyakorlatozónak, hogy végezzen imabeszélgetést az Atyával, vagy Jézussal, „mint barát a barátjával”. Ignác számára nagyon fontos volt ez a fajta párbeszéd, és az Istennel való bensőséges barátság.

Miképpen találkozom a Másikkal, a Baráttal, az Atyával az imádságomban?

Jézus

Az egész keresztény hit középpontja egy személyben sűrűsödik össze, a Názáreti Jézusban, aki feltámadt és él. A nagy fordulat, amit Jézus tanítványai átéltek, hogy felismerték, hogy az az Isten, akit ők már korábban imádtak, akiről őseiktől hallottak, Ábrahám, Izsák, Jákob Istene, megjelent köztük emberként ebben a galileai zsidó ácsban, Jézusban. Isten szava, Isten jelenléte ezentúl számukra már nem a Tórában, vagy a próféták írásaiban, nem is a jeruzsálemi templomban, hanem ebben az emberben koncentrálódott. Ezért veszítette el a keresztények számára a jeruzsálemi templom a központi istentiszteleti szerepét és lett e szent helytől függetlenül a „kenyértörés”, az eucharisztia ünneplése az imádság középpontja. Ezért olvasták újra az addigi szent írásokat és Jézus fényében értelmezték őket és születtek meg a Jézus életét elbeszélő evangéliumok. Az új közösségi liturgia mellett megmaradt a személyes, egyéni ima is (Jézus egyik tanácsa nyomán is, hogy amikor imádkozol, menj be a szobádba vö. Mt 6,6 stb) és nagyon széles hagyománya bontakozott ki az évszázadok során. Az imádság mesterei újra és újra kiemelték annak fontosságát, hogy imádságunk ne szakadjon el Jézus emberségétől. A nagy misztikus szent Avilai Teréz így fogalmaz: „Ha Jézus Krisztus, mint jó barát és jóságos vezető ott van mellettünk, akkor mindent el tudunk viselni. Ő mindig kész rajtunk segíteni, és bennünket támogatni, senkit el nem hagy: egyszóval igazi és őszinte barátunk. Az is világos előttem, s azóta teljesen beláttam, hogy ha az Úristennek kedvében akarunk járni, és azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennünket, akkor úgy akarja, hogy mindezt Jézus Krisztus szentséges emberi természetének révén kapjuk meg, amelyben ő szent Felségének – saját szavai szerint – gyönyörűsége telik. Ezt számtalan esetben tapasztaltam, sőt maga az Úr is megmondta nekem. Világosan megértettem, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha azt akarjuk, hogy ő szent Felsége, az ég uralkodója nagy titkokat közöljön velünk. Nem kell keresnünk más utat, még ha föl is értünk volna már a szemlélődés csúcsára; mert ezen az úton biztonságosan és bátran járhatunk.” A keresztény ima valamilyen formában mindig kötődő kell legyen ahhoz az úthoz, ahogy Isten a legintenzívebben, legteljesebben szólt hozzánk: a megtestesülés titkához, a Názáreti Jézushoz. Ha Isten Benne szólt a legteljesebben, akkor hogyan is felejtkezhetnénk meg erről a Szóról? Nem véletlen az, hogy az Evangélium volt a szentek legfontosabb lelki tápláléka, minden egyházi megújulás a Jézussal való találkozás frissességéből fakadt. Szent Ignác 30 napos lelkigyakorlata is lényegében nem más, mint az evangéliumok átimádkozása, Jézus élete szemlélődések sorozata. Jálics Ferenc atya szemlélődő imamódjának is a középpontja a Jézus nevével való imádság.  

Ebből a Jézus központúsági alapelvből fakad az a meggyőződés is, hogy az imádság nem velünk kezdődik, nem mi szólítjuk meg először az Istent, hanem ő már előbb keresett, előbb kapcsolatba akart lépni velünk, előbb szólt. Amit mi teszünk, az mindig csak válasz Isten kezdeményezésére, Ő akar beszélni velünk.

Hol van Jézus az imámban?

Közösség

Jézus egy közösséget hozott létre és ezt a közösséget küldte szét a világba. A kereszténység radikálisan közösségi vallás. A Zsinat szerint az eucharisztia "az egész keresztény élet forrása és csúcsa" (LG 11), tehát az imádságnak is. Ferenc pápa szerint „a szentmise imádság, sőt a voltaképpeni imádság, a legkiválóbb, a legmagasztosabb, ugyanakkor a ’legkonkrétabb’ imádság”  (katekézis, 2017. nov 15). Az imádságok hierarchiájában – ha lehet ilyet mondani - egy közösségi ünneplés az eucharisztia áll. A szentmise még akkor is közösségi, amikor a pap egyedül misézik, hiszen mindig az egész Egyházért és az egész világ üdvösségéért imádkozik, az angyalok és szentek közösségével együtt. A személyes, magányban végzett ima sem lehet csak magányos ima. Amikor egyénileg is imádkozunk, vagy amikor a remeték félrevonultak a világból, akkor is a közösségben és a közösségért imádkoztak – amennyiben keresztény lelkülettel tették. Nincs kizárólag egyéni keresztényi ma. Ha keresztény vagyok, akkor egy egyetemes test tagja vagyok, és mint ilyen szólítom meg az Istent, vagy éppen figyelek az ő szavára, jelenlétére. Egy test tagja vagyok, amelynek sok más tagja is van, akik különböző szükségekben vannak, vagy éppen örömökben részesülnek. Lisieux-i Szent Teréz ennek a nagy példája, aki úgy lett a missziók védőszentje, hogy ki sem mozdult a karmelita kolostorból. Az imája viszont egyetemes volt, az egész világért imádkozott, minden emberért, különösen a keresztény hitet távoli országokban hirdető misszionáriusokért. Hasznos lehet az időleges elvonulás a személyes imához, sőt szükséges is. Szent Ignác is ajánlja, hogy a lelkigyakorlathoz mennyire segíthet az elszakadás a szokásos környezetünktől, feladatainktól. Ez az időleges fizikai elválás ugyanakkor nem egy radikális szakítás, sőt a mélységét tekintve nem elszakadás, hanem egy mélyebb szintű együtt létre való felkészülés. A lelkigyakorlatozó egy új módon tér majd vissza a korábbi környezetébe, Istentől kapott küldetésben, hogy jobban Vele együtt lehessen jelen. Ignác számára a közösség olyan módon is fontos volt, hogy az imádságban kapott meglátásait és terveit mindig kész volt, hogy alárendelje az egyházi elöljárók ítéletének. Meggyőződése volt, hogy az alázat és a Szentlélek iránti engedelmesség biztosabb útja ez. Fontosnak tartotta a kérő imádságot is, az Egyház nagy szükségleteiért való imádságokat. Nem véletlen, hogy az ignáci lelkiségből nőtt ki az imaapostolság lelkisége is, amelyben osztozva több tíz millió katolikus imádkozik azokért a szándékokért, amit a pápa havonta megfogalmaz, melyek a világ és az egyház mai kihívásaira válaszolnak. 

Hol vannak a többiek az imámban?

Kegyelem és nem a módszer a hangsúlyos

Az imádsággal kapcsolatban Jézus gyakorlatilag minimális konkrét tanácsot adott. Módszernek pedig nyomát sem látjuk nála, ami el kell gondolkodtasson minket az ima módszerek jelentőségét illetően. A keresztény hagyományban ugyanakkor a személyes imának számtalan módját találjuk meg (rózsafüzér, Jézus ima, zsolozsma, ignáci imamódok, lectio divina stb. ) és könyvtárakat írtak tele már az imádságról, és bár nagyon sok trükkje, segítő tippje van az imának, amire az ima mesterei felhívják a figyelmet, mégis mindez nem lehet elsődleges. Jézus a kicsinyeket dicsérte, a gyermekeket, hogy övék a mennyek országa. Egyszerű hit, Isten jóságára való bizalom teli ráhagyatkozás az út, amit ajánlott. Szent Pál is a hitből, kegyelemből és nem a törvény megtartásából való megigazulást hirdette.

A lelki írók persze ajánlják, és hasznosnak tarják az imádság módszereit, az önfegyelem bizonyos gyakorlatait, ugyanakkor meggyőződésük, hogy az igazi benső változások, az Istennel való találkozások nem ezeknek az emberi erőfeszítéseknek az eredményei, hanem Isten ajándékai, amelyeket úgy és akkor ad, amikor akar, nem lehet kikényszeríteni azzal, hogy az ember bizonyos technikákat gyakorol. Nem a mi művünk a megváltás, nem pusztán az erőfeszítéseink gyümölcse, mint egy sport teljesítmény. A gyakorlatok csupán előkészületül szolgálnak az isteni ajándék befogadásához. Ilyen értelemben a keresztényi ma módszerei relatívak, nem ezekhez kell minden áron ragaszkodni, nem ezekben kell bízni, hanem magához Istenhez, és a Vele töltött minőségi időhöz. Ezért mondhatja Ignác, hogy „nagyon segít, ha sok módon keresünk és próbálkozunk, hogy azon az úton járjunk, amely jobban világosabb, boldogabb és a boldogítóbb ebben az életben és egészen az örök életre irányul és vezet.” Ignác nagy szabadságot adott a képzett jezsuitáknak, arra vonatkozóan, hogy milyen imamódot használnak. Keressék, és alkalmazzák azt, amiben ők egy adott élethelyzetben jobban megtalálják az Istent.

Isten maga vagy a módszer van a középpontban számomra?

Az ima és az élet szoros kapcsolata

Jézus szerint nem mindenki, aki imádkozik, - avagy aki mondja Uram, Uram - jut be a mennyek országába, hanem csak az, aki megteszi a mennyei Atya akaratát (vö. Mt 7,21). Az ima hitelességének nem elsősorban az ima során tapasztaltak a kritériumai, hanem sokkal inkább az a magatartás, ami utána következik. A valóban imádkozó, azaz a szerető Istennel élő kapcsolatban lévő ember élete szükségszerűen átalakul, mert Isten hat rá, formálja őt és egyre hasonlóbbá teszi önmagához, aki a Szeretet. A felebaráti szeretet jézusi parancsa ezért nem olyan követelmény, ami elválaszt bennünket az imádságban megszerezhető tökéletességtől, ami kiragad bennünket az összeszedettségből, hanem épp ebben a cselekvésben folytatódik, fejeződik ki az a bensőséges kapcsolat, ami az imádságban megvalósult. Ebből fakad az is, hogy a keresztény ima célja sosem lehet önmagában csupán egy vallási tapasztalat, jó érzések,  „istenélmény”, vagy éppen a megvilágosodás megszerzése. Mindezek inkább következmények, „melléktermékek”, de nem az igazi cél, ami a szeretetkapcsolat Istennel, és amiből az emberek iránti szeretet és szolgálat is táplálkozik. Amikor Szent Ignác a lelkigyakorlatok céljáról beszél, ezért mondja már rögtön az első pontban, hogy a cél, hogy az ember az életét az Isten akaratának megfelelően rendezze. Amikor Ignác arról kellett döntsön, hogy egyes növendékek alkalmasak-e jezsuitának, nem az ima tapasztalatuk volt, az ami elsősorban érdekelte, hanem az, hogy miképp élnek, hogyan vannak jelen a közösségben, egyszerű szolgálatokban, épületes-e az a példa, amit az emberek látnak rajtuk.  

Életmódom mennyire tükrözi azt, a szerető Istent, akivel az imában találkozom?

Misztérium

A nagy keresztény imádkozók valahogy megérezték, hogy az Isten valósága és az, ahogy Isten velünk kapcsolatban van az imádságban, az messze meghaladja mindazt, amit meg tudnak érteni és ki tudnak fejezni. A Szentlélek templomai vagyunk, amely Lélek folyamatosan imádkozik bennünk szavakba nem foglalható módon (vö. Róm 8,26). Az imádság útján is az imádkozó számára megadathat, hogy nem akar már mondani már semmit, az Isten szeretetének végtelensége előtt a csodálkozó hallgatás, a szeretetteljes egyszerű figyelem odaadásával van jelen. A nagy teológus Aquinói Szent Tamásról jegyezték fel, hogy élete végén egy misztikus találkozás fényében szinte megnémult és úgy érezte, hogy mindaz, amit addig írt Istenről az csak pelyva. Itt a földön még hitben járunk, nem vagy csak kivételesen adatik meg, hogy az örökkévalóság fényében lássuk meg a valóságot. Ugyanakkor a jelen valóságunk már hordozza az örökkévalóság magvait, már itt és most jelen van az, ami teljessé válik. Ilyen értelemben nem úgy tekintünk az Istennel való végső egyesülésre, mint ahol teljesen megszűnik minden, ami eddig volt, vagy ahol teljesen közömbössé és feleslegessé válik az a vallási keret, amelyben éltünk. Nyilván nem lesz keresztelés, papszentelés stb az örökkévalóságban – de a szentségek nem szűnnek meg mindenestül, sőt az Eucharisztia az a szentség, ami tulajdonképpen az örökkévalóság nagy történése, a Bárány lakomája, Isten szeretetből való önajándékozása, amely mindnyájunkat eggyé tesz Vele és egymással. Ez az, ami tulajdonképpen már minden szentmisében itt és most bekövetkezik, jóllehet nem látjuk fizikai szemeinkkel, csak a hit tekintetével. Ami örök, a szeretet, az már itt van köztünk és soha nem múlik el. A szeretet és a művei – ahogy a zsinat is tanítja - megmaradnak és beteljesednek az örökkévalóságban.  Ez az imádságunk jelene és végső horizontja.  

Ajánlott irodalom:  

• Hans Urs von Balthasar Prayer. San Francisco: Ignatius, 1986.
• Hans Urs von Balthasar  Christian Meditation. San Francisco: Ignatius, 1989.
• Hans Urs von Balthasar  "Christian prayer." Communio 5 (Spring 1978) : 15-22.
• Joseph – Marie Verlinde, A Tiltott tapasztalat, SZIT, Budapest, 2017 – ezt a könyvet olvastam legutóbb, és nagyon ajánlom, nekem sok lelki örömet hozott olvasni.
• Hittani Kongregáció Orationis Formas nyilatkozata, 1991.

és szép ádventet: